Belépés
2019. július 16. kedd | 29. hét | 197. nap | 14:43 | Valter
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Kálnoky László
Kálnoky László

Kálnoky László, (Eger, 1912. szeptember 5. - Budakeszi, 1985. július 30.) kétszeres József Attila-díjas (1963, 1972) magyar költő, műfordító. A Nyugat harmadik nemzedékekéhez tartozó Kálnoky 1941-ben Budapesten kapott állást a Belügyminisztériumban. 1945 után ugyan igazolták, de csak a minisztérium könyvtárában dolgozhatott, versei nem jelenhettek meg

,,Talán jobb lett volna máshol születni...
De élni és meghalni - itt, csak itt!"
Kálnoky László: Északon

Versei

Link





Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is
felragyog néha, mint a drágakő
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen
lény, aki bennem hallgat,
néha megszólal. Sorokat mond,
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni,
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig,
mikor elakadok. Nem tudhatom,
férfi-e, nő-e? Valószínűleg nincs neme.
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.

Mikor még fiatal voltam és erős,
sokszor nem hajlottam szavára,
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb.
Hiába vagyok gyenge és öreg,
megdolgoztat kegyetlenül.
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett.
De így a jó! Különben
haszontalanná válnék életem. Napot napra
morzsolnék, és nem látnám meg soha
azokat az ismeretlen világokat,
amiket ő tár elém karjának
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.

Ő, aki általam van,
ő, aki nélkül nem lennék több
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról





Ami ránk vár

Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.
Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,
az idő roncsot mint formál belőled,
s rózsáskertedből kénköves gyehennát.
Mert törvény van, s uralkodik fölötted;
beteljesül, amire sorsod ítél,
hogy ember-voltod végigéljed, ám
mélyebb lényegéhez ne közelítsél.
Leszel üde ifjúból reszkető agg,
fölösleges lény, kit mindenki megvet,
ki ezer gyöngeséggel undorít,
és ujjain számlálja napjait meg.
Lassú égésed örökké emészt;
beolvaszt a természet szörnyű gyomra;
üzemét hűvös agy működteti,
mely végül az ítéletet kimondja,
hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,
hogy anyag voltál, s légy megint anyag.





Ars poetica

Tűz hull az égből? Rád szakad
a csillag zúgva, sisteregve?
Költő vagy, hát ne féltsd magad,
vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés
a levegőd, s megfojt e század?
Jó oxigén a szenvedés,
vele izzítsd forróbbra lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?
Gyerek szeretnél lenni s boldog?
Miért adod az ostobát?
Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad
szikláiba a gondolatnak,
és rázd a rozzant rácsokat,
mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár,
s szárnya lendületére döbben
szíved, e gunnyasztó madár,
s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent,
emelkedjék mind magasabbra,
míg madártávlatból dereng
felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a lét bokrai
ujjongva friss halált teremnek,
s hogy dús, penészzöld gyom lepi
mezőit a történelemnek.

Lássa - bár nem tudhatja meg,
hogy kárpótlás-e vagy előleg -
a kényszerből nyert életet
s kudarcait az agyvelőnek.

Lássa, hogy a kevély falak
sorra a semmibe omolnak;
helyükön halvány vonalak:
néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad
pokoltüzétől a jelennek.
Te púpként hordod zsákodat,
nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd,
s ha összerogynál, vagy kiállnál
a sorból, terhednek felét
akkor se vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!

Erőd pattanásig feszítsd,
így lesz tiéd, amit kerestél.
Magad kell, hogy benépesítsd
a magányt, melyre ítéltettél.






Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én,
s amit te megtagadtál, megtagadtam.
Melletted lettem hű, komoly, szerény:
úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.
Hallgattalak, s ha végre menni kellett,
jártam parázsló csillagok alatt,
vonzalmamat
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák
a nap fényét, langyos esőt a földek,
patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
s nem láttam arcodat,
csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,
belétörődtem, hisz te nem kivánod.
Elmorzsolódnak így napok, hetek,
s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.
Fejemben érzem a felszökkenő vért,
én, dzsungelben tébolygó utazó,
amíg emberfaló
indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,
hol mellig ér a kénszagú iszap;
sima cetháton csúszkálhat örökre.
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet
lágy sír - idegen ágy, idegen öl -
a két karod elől,
melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít
valami drágát, mint betűk a fában,
mint hitetlenben fölsajog a hit...
A visszahúzódó tenger nyomában
kísértetfák alá, kígyószigetre
vonszolhatom mázsás árnyékomat.
Mert nincs magányosabb,
mint aki mellőled van számkivetve.





Bűn

Bűnről, aljasságról ki tudna többet
beszélni nálam? Én voltam a kert
gazdája s buzgón öntöztem a földet,
melyben a mag csírázott és kikelt.

Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.
Meddő facsonkok tárták fel csupasz,
megcsúfolt törzsüket. Elégedetten
jártam a gaztól ellepett utat.

Majd a lépések sűrűségbe vesztek.
Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár
forrása nem volt látható e nesznek.
( Kertem kerülte állat és madár.)

Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas
sziklák haragvó arca rád hajolt.
A poshadó vizű és békanyálas
tó arcod undorító tükre volt.

Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,
azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,
s mint Isten sárgolyót képére formál,
világomat magam teremthetem.

S mint a király, ki harcol az idővel,
és esztelen építkezésbe fog,
mulandó hírét menteni a kővel,
gőgtől vakult szemem se látta, hogy

vad szélvihar csapott a kártyavárra,
hogy a bokrok között kígyó sziszeg,
s hogy Ámor elhagyott talapzatára
rátelepedtek az Erinniszek.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal
és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,
amely naponta mély gyomrába nyel,
rám ront emléked, és elönt a bánat.
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Sötéten zúg a kert. Eléri párás
ablakomat a kora őszi fagy:
fantasztikus virágokat cirádáz.
S ha valaki kopogtat, nem te vagy.








Egyszerű fejfa

Anyám emlékének

Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.

Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.

Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.

Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.

Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.






Az elsodortak

Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a telekkönyvezető,
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,
és hat vagy hét templomtoronyból
hangzik föl egyszerre az estharangszó,
s már hullámozni kezd a kép,
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.






Az eltemetett dalok

Senki sem tudja meg,
hogy két szememben kialudt a láng,
hogy elfáradtam, és
kicsi koporsót tettem föld alá.
Senki sem tudja meg,
hol van az a kert,
ahol ástam a gödröt,
azután betömtem és letapostam a földet,
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.
Halott az a kert:
a rácsot befutják a vadszőlő
zöld színét s levelét vesztett szárai;
ősziesen nedves a föld,
s a tó állott víztükrén
lebegnek az öngyilkos falevelek.
A jó szellemek,
kik a kastélyt lakták,
elköltöztek, s csak a szél sír át
éjjel a parkon,
hol félve rezzennek meg az ágak,
s borzongva megmozdulnak
a földben a fák
keserű gyökerei.
Nyugodjanak ott. De talán
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,
s akkor jön majd egy angyal,
aki kiássa
az eltemetett dalokat.






Az éjszaka cirkuszában

Amikor ráborul élőre és halottra
az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja,
mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg
száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet,
eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos
pártában hívogat a vén és vaksi város;
nappal lehangoló, szennyszürke házai
kezdenek medvetánc-ütemre lejteni;
a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül
fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül;
futnak a gyepen át, utánuk agarak
s mustárbödön-fejű törpék száguldanak.
Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,
s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.
Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,
vakítón villan az ezüstfényű trapéz,
s behintik az eget púderral s kis cipellők
aranyporával a mennyei műlovarnők.






-

Én mindig tudtam

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsora-árát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam. . . Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha nincs feloldozás.






Férfikor

Boldog költő voltam hajdanta én.
Magától, könnyedén
lejtett a sor, csendült végén a rím,
s futottak verseim,

mint nyájas dombvidéken a patak,
mely fényes halakat
csillogtat, s hátán a szelíd fodor
falevelet sodor.

Betegség, szenvedély lábbal tiport,
hozták a férfikort.
A szárnyaló dallam bizony gyalog,
félénken oldalog.

S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány
zörgő csontú, sovány.
A haja sárga fű, mely a kihalt
ház küszöbén kihajt.

Emlékeim közt régi verssorok,
mint elrejtett borok;
ha kóstolom, nem éri ajkamat
a jól ismert zamat.

Gonosz mocsárláz környez és ragály.
Elönt a borzadály!
Éjjel kigyúlni látom szerteszét
a vad törzsek tüzét.

Festett arcok, kunyhók előtt totem
s megcsonkított tetem,
lándzsák; tányérajkakról hangzanak
az indulatszavak.

Előttem áll az őserdő, bizarr,
gyilkos lakóival.
Vannak békés országok és üde
tájak! Mi hajt ide,

hol expedíciómat szervezem?
Túlél-e majd nevem?
Vagy mélyre száll, mint csőben a higany
a fagy óráiban?

Miféle torz ábrándot kergetek
e szörnyű rengeteg
mélyén? Hányan pusztultak el, akik
előttem jártak itt?

Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.
Rajokban szállanak
a dögre gyűlő zöldarany legyek,
mégis továbbmegyek.

Karom lendül, a sűrűségbe tág
utat baltája vág,
hol az erőtlent és a habozót
felfalja a bozót.



Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.





Intermezzo

Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,
a kerteket, a tornyokat, a várat.
A felhőkből, a szélből és a fákból
egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,
de ma alélt és tetszhalott a város,
a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,
mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

Rágyújtok a présház mellett a dombon
Papírcsomagból ebédem kibontom.
Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,
mint szomorú vándorlegény a kompon.

Diófánk máskor lombjával beárnyal,
de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.
Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,
a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

Itt örök hazát védett az örök hős.
Családi címerem kardos, törökfős.
Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,
s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,
hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.
Feledhetem-e azt, hogy körülöttem
az árva ország üszkös teste gennyed?

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,
változhat-e a csendes, furcsa költő,
s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,
olvasva versem, egy más emberöltő?

A fűben zöldruhás kabóca pattog.
Egy elfutó vonat zenéje kattog.
Észrevétlen kihullasz az időből.
Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.








Lemondás

Ha egyszer nem a megszokott eget
látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart,
ahol hajnalban összesöprik
a fényevesztett csillagtörmeléket,
s halljuk a kapuszárnyakat csapódni,
ha egyszer érezzük, hogy a szavak
kútba hulló kövek,
ideje elindulni lefelé
a magunk választotta alvilágba
vezető csigalépcső
izzó spirálján.









Október

Lehajtja rőtarany fejét az erdő.
A levegő friss újbor-íze csíp.
A párás dombhajlat felől kesergő
melódiát fütyül az őszi síp.

Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak.
Sárgul a hegy - itt-ott kopár darab -
és mélyvörös foltjával a fagyalnak
elcammog a szálló felhők alatt.

Bár lennék őszi felhő, melynek alját
a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,
vagy szilvafőző üst fölött a gőz!

Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,
S ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.
Te légy koporsóm, diadalmas ősz!



Pillanatkép egy haldoklóról

Olyan volt már az utolsó hetekben,
mint akit oldalán angyal kisér
hervadt koszorúval s mindenki fél
megmondani neki; közölhetetlen

és kinos is, hogy csak a többiek
látják a jelenést. Bordái akként
szürték át rácsaik között a napfényt,
mint röntgensugarat, vagy mint üveg-

ablak mögött meglátni a szoba
berendezését. Nem tudta, mi van
a tárgyakkal, melyek ide-oda

imbolyogtak, siklottak, mint higany-
golyócskák és mint víz, ha földre dül,
kifolyt az élet ujjai közül.

Nyugat 1940





Pokol

Kincsem kiszórtam mind az ablakon,
eltékozoltam a roppant vagyont én.
Most szörnyű kínzókamrában lakom:
tüzes rostélyon sülök meg naponként.
Jó, hogy nem láthat senki meg belül,
hol ingoványos és fekete táj
riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,
hol minden csupa bürök és nadály.
Ott denevérek laknak és manók,
fél-állatok s keselyűtestű nők,
és boszorkányok undok üstje lóg,
amelyben békát s kígyót főznek ők.
Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.
Így kóstolom meg földön a pokolt.





Reménytelenül

Emlékedtől ha szabadulni bírnék,
mily boldog lennék, mily elégedett.
Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév,
csak gyógyítsa be végre sebemet

csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő,
a megváltás? Ó, bánjatok velem
irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő
lángok marnak, nyaldosnak szüntelen.

Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,
mert arcod átvilágít minden arcon,
tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,

s mint madárral, csak félig elevennel,
sötét kezek labdáznak a szívemmel,
mely elrepülni, menekülni vágyik.






Találkozás

Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,
és jeladás reccsen a bútorokban.

Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székekbe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak...







Az üldöző

Kinozd a lelkem, mintha teste volna,
amely csuklyóján kötve csügg a fáról,
hóhérjaként szeme gömbjét kitolva
s az olvadt hús csorogjon oldaláról,

mikor forró fáklyád döföd beléje;
szeges cipőben járj és háta pallód
legyen, de sirni nem látod Te élve
és ugy hal meg, hogy még jaját se hallod

s Magad kinzod, mert majd Rád vissza hull a
vércseppek zápora s mar, mint a vegyszer,
fogát mutatja, Rád röhög a hulla,

míg üldözöd bennem saját halálod
s a Véletlen tárnáiba menekszel,
mert túl erős ellenfélnek találod.

Nyugat 1940.





menusgabor, 2019. január 20. vasárnap, 22:00
Címkék: Kálnoky László, József Attila-díjas, Találkozás Még, minisztérium könyvtárában, ismeretlen világokat, mozdulatával vagy,
Kommentek
Vers
Az elfelejtett szépségre emlékezik (Magyar)

Ha átölellek, azalatt
szívem ama bájhoz tapad,
mely e földről rég kiveszett;
a gyémánt koronák, miket
királyok dobtak mocsarak
vizébe, míg futott a had,
a szerelmes históriák,
mikből méla hölgyek brokát-
szövetre hímeztek sokat,
hizlalva gyilkos molyokat,
a rózsák, melyek hajdanán
ékeskedtek dámák haján,
a harmat-hűs liliomok,
mikkel a hölgyek templomok
árkádjain suhantak át,
hol a tömjénfüst gomolyát
nem állta nyitva földi szem,
csupán az Úré, úgy hiszem:
elhagyták halvány kebledért
és tétovázó kezedért
az álomterhesebb mezőt
s az álomterhesebb időt,
s ha csók közt sóhajtasz, az a
hótiszta Szépség sóhaja
órákért, mikor az egész
világ harmatként elenyész,
de lángon láng, habon a hab,
trón trón fölött szilárd marad,
hol félálomban ringva, im,
karddal térdük vasizmain,
meg nem szűnnek merengeni
az ő
kirscha, 2018. december 28. péntek, 21:11
Victor Hugó
van hóna alatt Jézus képe, a jászol,
a Dies illa és végül a Golgota.
- Magunk közt szólva, ne vagyok oly ostoba,
hogy higgyek -, mondja. Csel csupán buzgó imája:
a köznép hinni fog, ha őt is hinni látja;
hasznos, ha elbutul az éhezők hada,
nagy szükség van ezért a Jóistenre ma.
Csengetnek, ő belép, és az egyháztanácsi
padban foglal helyet, pocakja óriási;
büszkeség tölti el, miközben térdre hull,
mert pórázán a nép, s szárnya alatt az Úr.

/Kálnoky László ford./



EGY KUTYA HALÁLA

Csődület állt körül imént, ott lenn a partnál
Valamit a kövön. - Kutya, majdnem kimúlt már!
- Kiáltja pár gyerek, amit most tudni kell.
S láttam, lábuk előtt vén kutya nyúlik el.
És ráfröcsög habos tajtékja tengereknek.
Mondják az asszonyok: - Már három napja szenved,
Szólongathatjuk ám, szemét se
menusgabor, 2018. október 07. vasárnap, 16:14
Kálnoky László: Várakozás
Kálnoky László: Várakozás


Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
vorosrozsa66, 2018. október 01. hétfő, 10:48
Shelley: A lepke vágya
Shelley:
A lepke vágya

A szót, mit a sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az ízérzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mi kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész,
s kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.

Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt szívem,
s mi megindítaná az eget,
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppent az ég felé.

(Kálnoky László fordítása)
vorosrozsa66, 2018. szeptember 12. szerda, 19:43
Megrázzák ősz
Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Kálnoky László
bordat, 2018. augusztus 23. csütörtök, 18:58
Kálnoky László
Kálnoky László

Esti árnyak éneke


Rezdül csipkés ágbogunk,
holdvilágnál táncolunk
imbolyogva, szállva mi,
lombos ágak árnyai,
szétágazó ösvényekhez hasonlók,
egybefolyó patakokhoz hasonlók,
marakodó fenevadakhoz hasonlók,
legelésző bárányokhoz hasonlók,
pálmalegyezőkhöz hasonlók,
kardokhoz, lándzsákhoz hasonlók,
gombák ernyőihez hasonlók,
emberi arcokhoz hasonlók,
ijesztő rémalakokhoz hasonlók,
álmok tündéreihez hasonlók,
menyasszonyi fátyolhoz hasonlók,
csipkés szemfedőhöz hasonlók,
mely az ágról földre lebben,
s táncra kél a fák alatt
tétovázva, mint fejedben
álom, vágy és gondolat.
horvathzsoka, 2018. augusztus 14. kedd, 08:42
Kálnoky László
Kálnoky László

Az elsodortak


Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a líceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a
horvathzsoka, 2018. augusztus 11. szombat, 15:51
Képek, videók
Kálnoky László 2
taltos1
2015. július 09. csütörtök, 22:16
Kálnoky László 1
taltos1
2015. július 09. csütörtök, 22:14
Kálnoky László-idézet.JPG
maria_kadar_148
2014. április 10. csütörtök, 17:31
Kálnoky László-Nyárútó
jakabgasparne
2009. szeptember 13. vasárnap, 06:55
Kálnoky László.jpg
ujjozsef
2009. február 14. szombat, 14:38
Pénzügy-minisztérium,1 900
farkas1945
2011. január 28. péntek, 14:24
Oktatási MInisztérium,Kai
pecsioszi
2006. június 26. hétfő, 13:30
Az Oktatási Minisztérium
pecsioszi
2006. június 16. péntek, 09:00
Oktatási Minisztérium ,Ta
pecsioszi
2006. június 16. péntek, 08:50
Az ismeretlen, végtelen t
chillik
2018. május 21. hétfő, 05:47
Ismeretlen jövő
sanci81
2018. február 10. szombat, 18:04
Ismeretlen-2.png
kkm
2017. december 25. hétfő, 05:55
ismeretlen katona.png
chillik
2017. november 08. szerda, 11:59
Minta-ismeretlen 1.JPG
pergerne
2017. január 26. csütörtök, 14:56
Ismeretlen.jpg
pergerne
2017. január 26. csütörtök, 14:55
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.