Belépés
2019. szeptember 18. szerda | 38. hét | 261. nap | 03:12 | Diána
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
szeretettel
5



Ősz felé Tonio Kröger így szólt Lizaveta Ivanovnához:

- Elutazom, Lizaveta: ki kell szellőzködnöm, szedem a sátorfámat, megyek világgá.

- No, mi az, bátyuska? Megint Itáliába méltóztatik?

- Ugyan, hagyjon békén Itáliával, Lizaveta! Itália annyira nem érdekel, hogy szinte megvetem! Rég volt az, amikor azt képzeltem, hogy odatartozom. Művészet, ugyebár? Bársonykék égbolt, tüzes bor és édes bujaság... Nem kérek belőle. Tudom nélkülözni. Az egész bellezza[9] idegesít. És azt a sok rettenetesen élénk embert ott lenn, őket se szenvedhetem, azt a sötét, állati pillantásukat. Ezeknek a római leszármazottaknak a szemében nincs lelkiismeret... Nem, hanem elmegyek egy kicsit Dániába.

- Dániába?

- Oda. Azt hiszem, jót fog tenni. Véletlenség, hogy arra föl még sohasem utaztam, pedig egész ifjúkoromban milyen közel voltam a határhoz. Mégis régtől fogva ismerem és szeretem azt az országot. Apámtól kellett hogy örököljem ezt az északi hajlandóságot, mert az anyám voltaképpen mégis bellezza-párti volt, már amennyiben nem volt neki minden mindegy. De vegye csak a könyveiket, Lizaveta. Azokat a mély, tiszta és humorisztikus könyveket, amelyeket azok ott fenn írnak, számomra nincs különb irodalom, úgy szeretem. Vegye a skandináv étkezést, azokat a hasonlíthatatlan ételeket, amelyek csak erős, sós levegő mellett bírhatók el (kérdés, hogy a gyomrom bírja-e még egyáltalában) - ismerem őket kissé hazulról, mert nálunk otthon már szinte egészen úgy szokás étkezni. Vegye a neveket is. A keresztneveket, amikkel az emberek ott fenn ékeskednek, és amelyek közül nem egy nálunk otthon is használatos. Hogy hangzik például Ingeborg - a makulátlan költészet hárfazengése! Aztán meg a tenger, az Északi-tenger, ott fenn!... Egyszóval odautazom, Lizaveta. Viszont akarom látni az Északi-tengert, újból hallani akarom azokat a keresztneveket, azokat a könyveket olvasni, ott a helyszínen, és meg akarok állni Kronborg várának teraszán, ahol Hamletet meglátogatta a Szellem, halálveszedelembe sodorva azt a szegény, nemes lelkű fiatalembert...

- Hogyan utazik, Tonio, ha szabad kérdeznem? Milyen útvonalat választ?

- A szokásosat - szólt Tonio vállat vonva, és szemlátomást elpirult. - Igen, érinteni fogom a kiindulópontomat, Lizaveta, most, tizenhárom év múltán, ami meglehetősen balul üthet ki.

Lizaveta mosolygott.

- Erre voltam csak kíváncsi, Tonio Kröger. Hát utazzon, isten hírével. Aztán írjon nekem, hallja, ne mulassza el! Számítok rá, hogy majd szép levélben számol be élményekben gazdag útjáról Dániába...



6

És Tonio Kröger elutazott Északra. Kényelmesen utazott (mert azt szokta mondani, hogy akinek belül annyival nehezebb a dolga, mint más embernek, az jogosan tarthat igényt némi külső kényelemre), és meg sem pihent, amíg föl nem magasodtak előtte a szürke levegőben a szűk város tornyai, melyek közül valaha elindult. Ott néhány különös napot töltött...

A borús délután már alkonyatba hajlott, amikor a vonat begördült a keskeny, kormos, furcsán meghitt csarnokba; a piszkos üvegtetők alatt most is tömbökbe gyűlt a füstgomoly, nyúlós foszlányokra tépve úszkált ide-oda, mint akkor, amidőn Tonio Kröger gúnyosra keseredett szívvel elindult innét. Kiváltotta a poggyászát, intézkedett, hogy a hotelba szállítsák, és elhagyta a pályaudvart. Ott álltak a fekete, mértéktelenül magas és széles kétfogatú városi bérkocsik, egy sorban az épület előtt. Nem ült be egyikbe sem; csak végignézett rajtuk, aminthogy mindent megnézett, a keskeny csúcstetőket és hegyes tornyokat, melyek a szomszéd tetők fölött hozzá átköszöntek, a körötte tunyán csoszogó, széles, de sebes szójárású embereket, és ideges kacaj tört fel a torkán, amely titokban zokogással volt rokon. Gyalog ment, lassan ment, arcában szüntelenül érezte a nedves szél nyomását, áthaladt a hídon, melynek korlátait mitológiai szobrok díszítették, és jó darabot tett meg a kikötő mentén.

Atyaisten, milyen picinek és zegzugosnak látja most az egészet! Azelőtt is ilyen mókásan kaptattak a keskeny, meredek, csúcstetős utcák neki a városnak? A hajók kéményei és árbocai szelíden ringatóztak a szélben és esthomályban a zavaros színű folyón. Induljon neki annak az utcának, menjen oda ahhoz a házhoz, amelynek emléke benne él? Nem, majd holnap. Most olyan álmos. A feje nehéz az utazástól, és lassú, ködös gondolatok járnak az elméjében.

Megesett olykor, az elmúlt tizenhárom évben, ha a gyomrát elrontotta, hogy azt álmodta, ismét otthon van, az ódon, visszhangos házban, ott a lejtős utcán, hogy az édesapja is ott van vele, és keményen megrója félresiklott életéért, amit ő minden esetben nagyon rendjén valónak talált. És ez a mostani ittléte semmiben sem különbözik azoktól a csalóka és el nem űzhető álmoktól, amelyek szövevényében az ember esetleg megkérdezheti magától, káprázat-e ez vagy valóság, és arra kényszerül, hogy teljes meggyőződéssel az utóbbi mellett döntsön, jóllehet a végén mégiscsak felébred... Járkált a kevéssé forgalmas, széljárta utcákon, fejét nekifeszítette a szélnek, és mint az alvajáró ment a város első fogadója felé, ahol éjjelre meg akart szállni. Egy karikalábú férfi himbálódzó matrózléptekkel haladt előtte, és egy rúddal, melynek végén lángocska pislogott, sorban meggyújtotta a gázlámpákat.

Mi van velem? - gondolta. - Mi ez az egész, ami fáradtságom hamurétege alatt csak izzik homályosan és fájdalmasan, de nem lobban tiszta lángra? Csitt, egy szót se! Csak szavakat ne! Soká járkált volna így, a szélben, homályló, álomszerűen ismerős utcákon. De minden olyan szűk volt itt, és oly közel egymáshoz. Egykettőre célhoz ért.

A felsővárosban ívlámpák voltak, és épp most gyúltak ki. Ott állt a hotel, ott hasalt előtte a két fekete oroszlán, amelyektől gyermekkorában úgy félt. Még mindig olyan ábrázattal nézték egymást, mintha tüsszenteni akarnának; de sokkal kisebbnek látszottak, mint akkor. Tonio Kröger elhaladt közöttük.

Mivel gyalogszerrel érkezett, nem túl ünnepélyesen fogadták. A portás meg egy nagyon finom, fekete ruhás úr, aki az udvariassági teendőket végezte, és a kisujjával állandóan a kabátja ujjába lökdöste vissza a kézelőjét, fürkészve és mérlegelve nézegették tetőtől talpig, szemlátomást arra törekedve, hogy társadalmilag egy kissé meghatározzák, a polgári hierarchia megfelelő rekeszébe sorozzák, és megbecsülésükben helyet utaljanak ki számára, de úgy látszik, nem jutottak megnyugtató eredményre, miért is mérsékelt udvariasságra határozták el magukat. Egy pincér, vörösesszőke pofaszakállas, szelíd ember, aki fényesre kopott frakkot és szalagcsokros, nesztelenül suhanó cipőt viselt, fölvezette egy második emeleti rendesen, de ódivatúan bútorozott szobába, amelynek ablakából a félhomályban pittoreszk, középkorias udvarokra, csúcstetőkre és a hotel közelében álló templom bizarr tömkelegére nyílt kilátás. Tonio Kröger egy darabig megállt az ablak előtt; azután keresztbe font karral a széles pamlagra ült, összevonta szemöldökét, és maga elé fütyörészett.

Égő lámpát hoztak be, és megérkezett a poggyásza is. A szelíd pincér egyúttal az asztalra tette a bejelentőlapot, és Tonio Kröger oldalvást hajtott fejjel mázolt rá valamit, ami a nevét, foglalkozását és állandó lakóhelyét akarta jelenteni. Azután könnyű vacsorát rendelt, és a pamlag sarkából tovább is a levegőbe bámult. Amikor az étel előtte állt, még sokáig nem nyúlt hozzá, végül evett egypár harapást, és egy óra hosszat még föl-alá járt a szobában, közben meg-megállt behunyt szemmel. Majd lassú mozdulatokkal levetkőzött, és ágyba feküdt. Sokáig aludt, zűrzavaros és furcsán vágyakozó álmai voltak.

Arra ébredt, hogy szobáját elöntötte a nappali világosság. Zavarodottan és sebtiben ráeszmélt, hogy hol van, azután felállt, hogy széthúzza a függönyöket. Az égbolt már kissé halvány, késő nyári kékségét széltől zilált vékony felhőrongyocskák tarkították, de a napfény eláradt szülővárosa fölött.

A szokottnál is több gondot fordított öltözködésére, szépen megmosdott és megborotválkozott, hogy friss és rendes legyen, mint hogyha látogatóba készülne egy kifogástalan úriházba, ahol kedvező és feddhetetlen benyomást óhajt kelteni; az öltözködés tevés-vevése közben pedig szívének aggódó dobogását figyelte.

Mily derűs volt kinn az idő! Jobban érezte volna magát, ha az utcák félhomályosak lettek volna, úgy, mint tegnap; most azonban világító napsütésben kell az emberek szeme elé kerülnie. Vajon találkozik-e majd ismerősökkel, akik megállítják, kikérdezik, és akiknek be kell számolnia, hogyan élte le az elmúlt tizenhárom évet? Nem, hál' istennek, már senki sem ismeri, és aki emlékezik rá, már nem ismerné meg, mert csakugyan megváltozott egy kissé azóta. Figyelmesen nézte magát a tükörben, és egyszerre nagyobb bátorságra kapott a maszkja mögött, elmemunkától korán felszántott arca mögött, mely korosabb volt, mint ő maga... Reggelit hozatott, aztán a portás meg a finom, fekete ruhás úr latolgató pillantásaitól kísérve, a két oroszlán között a szálloda halljából kilépett az utcára.

Hová indul? Maga sem tudta. Úgy volt ezzel, mint tegnap. Alighogy maga körül érezte a csúcstetős tornyocskákat, árkádok, kutak furán méltóságos, ősidőktől ismerős együttesét, alighogy arcát meglegyintette a kemény szél, mely mintha távoli álmoktól gyengéd és érdes aromát hozott volna magával, tüstént valami ködfátyol zsongította el eszméletét... Arcizmai ellankadtak; és meghunyászkodó pillantással nézte az embereket és tárgyakat. Talán ott, azon az utcasarkon, mégiscsak fel fog ocsúdni...

Hova indul? Úgy tűnt fel neki, mintha az útirány, melynek nekivágott, valahogy összefüggne az éjszaka álmodott szomorú és furcsán töredelmes álmaival... A piactérre ment, elhaladt a városház boltívei alatt, ahol véres kézzel szokták mérni a húst a mészárosok, a piactérre ment, ahol kőcsipkékkel gazdagon emelkedett a gótikus kút. Ott megállt egy keskeny és egyszerű ház előtt, amely hajlított és áttört csúcstetejével nem ütött el a szomszédaitól; elmélyedten nézte a homlokzatát. Elolvasta a kapura szögezett névtáblát, és tekintete kis ideig megpihent minden egyes ablakon. Azután lassan elfordult, és továbbment.

Hová indult? Hazafelé. De vargabetűt csinált, sétát tett a város kapuja előtt, mert ráért. Végigment a Malomsáncon és a Hosten-sáncon, és erősen fogta kalapját, hogy el ne fújja a fákat zúgató és csikorgató szél. Azután a pályaudvar közelében letért a sáncépítményekről, elnézte, ahogy nehézkes sietséggel pöfögve kigördül egy vonat, időtöltésből megszámolta a vagonokat, és utánapillantott a férfinak, aki az utolsó kocsin legfölül kuporgott. A hársfaligetben megállt az egyik csinos villa előtt, sokáig leskelt a kertben és föl az ablakokra, végül azon kapta magát, hogy ide-oda ingatja a rácsos kaput, mely csak úgy csikorgott sarkaiban. Azután egy darabig a kezét nézte, mely hideg és rozsdás lett, majd továbbment, az alacsony, ódon kapun keresztül végig a kikötőn és a meredek, szeles utcán föl, szüleinek házához.

Szürkén és komoran állt a ház, úgy, mint háromszáz év óta mindig, körülzárva a szomszédos házakkal, amelyek közül csúcstetejével kiemelkedett; és Tonio Kröger elolvasta a bejárat fölé vésett istenfélő jelmondatot, melynek betűi félig már elmosódtak. Azután nagyot lélegzett, és belépett.

Szíve aggódva vert, mert hirtelen arra gondolt, hogy az apja kiléphetne az egyik földszinti ajtón, mely előtt ő most elhalad, kiléphetne irodai kabátjában, füle mögött a lúdtollal, megállíthatná őt, és szigorral számon kérhetné tőle különcködő életét, és ő nagyon rendjén valónak tartaná ezt a számonkérést. De háborítatlanul elmehetett az ajtó előtt. A szélfogó nem volt becsukva, csak betámasztva, ezt helytelennek tartotta, és egyúttal olyanféle érzése támadt, mint némelykor könnyű álomban, amikor maguktól tágulnak előlünk az akadályok, és valami csodálatos szerencse kegyeltjeként, föl nem tartóztatva hatolunk előre... A tágas pitvar, amely nagy, négyszögű kőkockákkal volt burkolva, visszhangzott a lépteitől. A konyhában csend volt, szemközt, úgy, mint régen, jó magasan szögelltek ki a falból a furcsa, otromba, de fényesre lakkozott farekeszek: a szolgálók kamrái, amelyeket csak egy létraforma lépcsőn lehetett a pitvarból elérni. De a nagy szekrényeket és faragott fiókos ládákat, amelyek annak idején itt voltak, hiába kereste... A Kröger-ház fia elindult a tágas főlépcsőn, és a fehérre lakkozott, áttört karfára támaszkodott, úgyhogy a kezét minden lépésnél fölemelte róla, s a következő lépésnél könnyedén visszaeresztette, mint hogyha félénken próbálgatná, vajon helyre tudja-e még állítani egykori bizalmas viszonyát ezzel a régi, szolid karfával... A lépcsőfordulónál azonban állva maradt a félemelet bejárata előtt. Az ajtóra cégtábla volt szegezve, azon fekete betűkkel írva ez állt: Népkönyvtár.

Népkönyvtár? - gondolta Tonio Kröger, mert úgy találta, hogy itt sem a népnek, sem az irodalomnak nincs semmi keresnivalója. Kopogott az ajtón... Valaki azt mondta: szabad! - és ő belépett.

Feszült és komor pillantása meglátta, hogy belül minden illetlen módon megváltozott.

A félemeleti lakosztály három szobájának összekötő ajtói nyitva álltak. A falakat a mennyezetig egyformán kötött könyvek borították, sötét polcokon hosszú sorokba rakva. Mindegyik szobában valami boltasztalféle mögött egy-egy kopottas férfi ült és írt. Kettő közülük csak a fejét fordította Tonio Kröger felé, egyikük azonban, két kezét az asztal lapjára támasztva, rögtön felállt, fejét előreszegte, - ajkát hegyesre csucsorította, szemöldeit felvonta, és buzgó pislogással nézett a látogatóra...

- Bocsánat - szólt Tonio Kröger, le nem véve szemét a sok könyvről. - Idegen vagyok itt, és a várost nézem. Ez hát a népkönyvtár? Megengedné, kérem, hogy egy kissé betekintsek a gyűjteménybe?

- Tessék! - szólt a hivatalnok, és még szaporábban pislogott. - Hogyne, bárkinek szabad. Csak tessék körülnézni... Parancsol egy katalógust?

- Köszönöm - válaszolt Tonio. - Anélkül is tájékozódom.

Azzal elkezdett lassan végigmenni a falak mentén, miközben úgy tett, mintha a könyvek hátára nyomott címeket tanulmányozná. Végül kivett egy kötetet, fölnyitotta, és az ablakhoz állt vele.

Ez volt itt a reggelizőszoba. Reggelenként itt étkeztek. Nem fönn a nagy ebédlőben, ahol a kék kárpitból fehér istenszobrok domborodtak elő... Amott volt a hálószoba. Atyai nagyanyja ott halt meg nehéz haláltusában, pedig már nagyon öreg volt; nagyvilági dáma, élvezni tudta az életet, és ragaszkodott hozzá. Később ott sóhajtott utolsót az édesapja is, a magas, korrekt, kissé bánatos és tűnődő úr, aki gomblyukában mindig mezei virágot viselt... Tonio akkor ott ült apja halálos ágyán, és égő szemmel, becsületesen átadta magát a szeretet és fájdalom néma, erős érzelmének. Anyja is ott térdelt az ágy előtt, szép és tüzes édesanyja, forró könnyekben oldódva fel; azután nemsokára elment világgá a délvidéki művésszel... De ott hátul az a kisebbik, harmadik szoba - most szintén telezsúfolva könyvekkel, melyekre egy kopottas ember vigyázott -, sok éven át az volt az ő szobája. Oda ment haza, amikor iskola után, úgy, mint épp az imént, egy kis sétát tett, annál a falnál állt az asztala, melynek fiókjába első, izzó és gyámoltalan verseit dugdosta... A vén diófa... Szúró fájdalom vonaglott rajta végig. Kinézett oldalvást az ablakon. A kert föl volt dúlva, ámde a vén diófa ott állt a helyén, nehézkesen csikorgott és zúgott a szélben. És Tonio Kröger tekintete visszasiklott a könyvre, melyet kezében tartott; jól ismerte, kitűnő költő műve volt. Nézte a fekete sorokat és a zengő mondatokat, egy darabig követte az előadás művészi folyamatát, ahogyan az alkotó szenvedély hevében egy frappáns csattanóig emelkedett, azután hatásosan elcsitult.

"Jó munka" - mondta magában; letette a könyvet, és megfordult. Akkor látta, hogy a hivatalnok még mindig áll, és szolgálati buzgalommal, melybe fürkésző gyanakvás vegyült, hunyorgatja a szemét.

- Úgy látom, kitűnő gyűjtemény - szólt Tonio Kröger. - Szereztem bizonyos áttekintést, nagy hálára kötelezett. Volt szerencsém.

Azzal kilépett az ajtón; de a távozása bizonytalan volt, és világosan érezte, hogy a hivatalnok, akit nyugtalanított ez a látogatás, még percekig egy helyben áll és hunyorgat.

Semmi kedve nem volt továbbmenni. Otthon volt, és vége. Annyit látott, hogy fönt a nagy szobákban, az oszlopcsarnok mögött, idegen emberek laknak; a lépcsőfeljárat ugyanis egy üvegajtóval volt elrekesztve, amely azelőtt nem volt, és arra is valami cégtáblát szegeztek. Sarkon fordult, lement a lépcsőn, s a visszhangos pitvaron keresztül elhagyta a szülői házat. Egy étterem sarkában nehéz és zsíros ebédet evett, azután visszatért a hotelba.

- Készen vagyok - mondta a fekete ruhás, finom úrnak. - Ma délután utazom.

Elkérte a számláját, és kocsit rendelt, hogy kivitesse magát a Koppenhágába induló gőzhajóhoz. Azután felment a szobájába, leült az asztalhoz, csendben, egyenesen ült, arcát tenyerébe támasztva, és üres tekintettel nézte az asztal lapját. Később kifizette a számláját, és becsomagolt. A megbeszélt időre jelentették a kocsit, és Tonio Kröger útra készen lement.

Lent a lépcső alján a fekete ruhás, finom úr várta.

- Bocsánat! - mondta, és kisujjával visszalökte a kézelőjét a ruha ujja mögé. - Engedje meg uraságod, hogy egy pillanatra még igénybe vegyük az idejét. Seehaase úr - a szálloda tulajdonosa - kéri önt néhány szóra. Egy kis formaság... Ott bent van... Lenne kegyes, kérem, befáradni... Csak Seehaase úr, a szálloda tulajdonosa...

És tessékelő kézmozdulattal a hall hátsó részébe vezette Tonio Krögert. Ott állt csakugyan Seehaase úr. Tonio Kröger a régi időkből látásból ismerte. Apró, kövér, karikalábú ember volt. Nyírott pofaszakálla megfehéredett; de még mindig szélesen kivágott frakk-kabátot viselt és hozzá zölddel hímzett bársonysipkát. Egyébként nem volt egyedül. Mellette, a falhoz erősített kis íróállvány előtt sisakos rendőr állt, aki kesztyűs kezét az íródeszkán heverő, kuszán teleírott papíron nyugtatta, és becsületes katonaábrázatával úgy nézett Tonióra, mintha annak, amikor őt megpillantja, egyszeriben a föld alá kellene süllyednie. Tonio Kröger hol az egyikre, hol a másikra nézett, és várakozó álláspontra helyezkedett.

- Ön Münchenből jött? - kérdezte végül a rendőr jámbor és nehézkes hanghordozással.

Tonio Kröger igent intett.

- Koppenhágába utazik?

- Igen, úton vagyok egy dán tengeri fürdőbe.

- Tengeri fürdő? Úgy, akkor legyen szíves felmutatni az iratait - szólt a rendőr, különös elégtétellel ejtve ki az utolsó szót.

- Az irataim... - Nem voltak iratai. Elővette a zsebtárcáját, és belenézett. De nem volt benne egyéb, néhány bankjegyen kívül, mint egy novellájának kefelevonata, amelyet útjának végállomásán akart kijavítani. Nem szívesen érintkezett hivatalnokokkal, és még sohasem váltott ki útlevelet...

- Sajnálom - mondta -, de nem tartok igazoló iratokat.

- Úgy - szólt a rendőr. - Nincsenek iratai? Mi a neve?

Tonio Kröger megnevezte magát.

- Aztán igaz ez? - kérdezte a rendőr, kihúzta magát, és hirtelen, amennyire csak tudta, kitágította az orrcimpáit.

- Pontosan - válaszolta Tonio Kröger.

- Micsoda ön?

Tonio Kröger nyelt egyet, és szilárd hangon megmondta a foglalkozását. Seehaase úr felkapta a fejét, és kíváncsian nézett az arcába.

- Hm! - szólt a rendőr. - És ön azt állítja, hogy nem azonos egy bizonyos egyénnel, név szerint...

Az "egyén" szót használta, azután a kuszán teleírt papirosról egy egészen fura és romantikus nevet betűzött ki, amely úgy hatott, mintha különböző népfajták beszédhangjaiból lett volna kalandosan kikeverve, s melyet Tonio a következő pillanatban már el is felejtett.

- Szülei ismeretlenek - folytatta a rendőr -, illetősége bizonytalan, különféle csalások és más bűncselekmények miatt a müncheni rendőrség rendeletére körözés alatt áll, és alkalmasint szökésben van Dániába...

- Nem szoktam a levegőbe beszélni - szólt Tonio Kröger, és idegesen megrántotta a vállát. Ennek volt némi hatása.

- Tessék? Na igen, persze! - szólt a rendőr. - De hogy valakinek semminő igazolása ne legyen!

Seehaase úr is békés húrokat kezdett pengetni.

- Az egész csak formalitás - mondta -, semmi egyéb! Uraságod vegye tekintetbe, hogy a hatósági közeg csak kötelességét teljesíti. Nem tudná valahogy igazolni magát?... Valamilyen írással...

Csend lett. Vessen véget a dolognak azzal, hogy bemutatkozik, és Seehaase úr előtt világossá teszi, hogy ő nem holmi jöttment szélhámos, nem ekhós szekéren járó cigánynéptől származik, hanem Kröger konzul fia, a Kröger-nemzetség sarja? Nem, semmi kedve nincsen hozzá. És ezeknek a férfiaknak, a polgári rend őreinek, nincs-e alapjában egy kicsit igazuk? Ő bizonyos fokig egyetértett velük... Vállat vont és hallgatott.

- Hát ott mi van? - szólalt meg a rendőr. - Ott, a bríftasnijában?

- Itt? Semmi. Egy korrektúra - válaszolt Tonio Kröger.

- Korrektúra? Hogyhogy? Mutassa csak.

Tonio Kröger átadta neki művét. A rendőr kiteregette az íródeszkán, és kezdte olvasni. Seehaase úr melléje lépett, és vele együtt olvasott. Tonio Kröger a válluk fölött nézett át, és figyelte, hol tartanak. Éppen egy jó mozzanat volt, hatásos csattanó, amelyet kitűnően oldott meg. Elégedett volt önmagával.

- Látják, kérem! - mondta. - Itt a nevem. Ezt én írtam, és most közölni fogják. Tetszik érteni...

- No, ez elég! - szólt eltökélten Seehaase úr, fölszedte a lapokat, összehajtogatta és visszaadta. - Ezzel be kell érnie, Petersen! - tódította kurtán, lopva összehunyorította a szemét, és egy fejmozdulattal leintette a rendőrt. - Tovább nem tarthatjuk fel az urat. A kocsi várja. Nagyon kérem, ne vegye zokon ezt a kis háborgatást. A hatósági közeg csak a kötelességét teljesítette, de én mindjárt mondtam, hogy hamis nyomon jár...

Úgy? - gondolta Tonio Kröger.

A rendőr szemlátomást nem értett egyet vele: ellenvetésképpen még valami "egyént" és "igazolást" motyogott. De Seehaase úr a sajnálkozás ismételt kifejezésével visszakísérte vendégét a hallba, majd a két oroszlán közt ki az utcára, nagy hajlongások közt, saját kezűleg csapta be utána a kocsiajtót. Most aztán a nevetségesen magas és széles konflis csörögve-zörögve bukdácsolt lefelé a meredek utcákon a kikötőhöz...

Ennyi volt Tonio Kröger különös tartózkodása szülővárosában.
sayuri, 2013. október 10. csütörtök, 15:34
Címkék: Tonio Kröger, Lizaveta Ivanovnához, Megint Itáliába, Csak Seehaase, Tonio Krögert, egész bellezza,
Kommentek
Teréz anya bölcs szavai
keressetek legalább egy pozitív pontot, és arra építsetek. Ha egy emberben végképp nem sikerül semmi jót találni, akkor kérjetek meg valakit, hogy segítsen!"

Hirdetés
“Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte!"

“A szerelem olyan gyümölcs, aminek mindig szezonja van, és mindenki számára megszerezhető."

“Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel."

“A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetőek, de a visszhangjuk valóban végtelen."

“Mosolyogjatok egymásra, a férjetekre, a feleségetekre, gyermekeitekre, válogatás nélkül minden embertársatokra - s ez segít majd, hogy kibontakoztassátok egymás iránti szereteteteket."

“Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts! A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe,
lovaszmarika, 2019. szeptember 17. kedd, 16:57
Csaba testvér elmélkedése az evangéliumról.
Jézus szavára nap mind nap vizsgáljam felül saját lelkiismeretemet és ahogyan a jó kertész megnyesi a rózsabokrot vagy a szőlőtőkét, én is álljak neki terveimnek, elképzeléseimnek és ne sajnáljam a metszőollót, tegyek rendet a saját portámon! Ebben a tevékenységben nem hagy Isten magamra, hisz egy nagyon érzékeny GPS-t helyezett el szívünkbe, mely mindig megmutatja a jóra, szépre vezető utat! Bízzak a saját lelkiismeretembe és hallgassak Isten iránymutató bölcs szavára és boldog leszek!

Szeretettel, Csaba t.
Kép: A Szent Adorján táborban egy kislány rajzolta a fegyházban lévő édesapjának..

Evangélium

Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: ,,Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod
lilagondolatok, 2019. szeptember 17. kedd, 09:39
Facebookon kaptam
Szia drága Barátnőm! Szép hetet és kellemesen eltöltött estét kívánok,sok szeretettel!
eva6, 2019. szeptember 16. hétfő, 19:57
Megalakult a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének
programjaik is a gazdagréti templomban lesznek. Az Ars Sacra Fesztivál keretében megrendezett Nyitott Templomok Napján, szeptember 14-én, szombaton 15.30-kor vetítik - a KÉSZ közreműködésével készült - Az idők jelei című filmet a templomban. Október 13-án, vasárnap 19 órakor pedig az egyik legnagyobb magyar festőre, Csontváry Kosztka Tivadarra emlékeznek halálának 100. évfordulója alkalmából. A program helyszíne a Gazdagréti Szent Angyalok-templom plébániai közösségi háza. Minden érdeklődőt szeretettel hívnak és várnak.
A KÉSZ XI. kerületi csoportja - bár Gazdagréten alakult meg, és első programjaival innen jelentkezik az egész kerületből szeretné összefogni a keresztény gondolkodású, a keresztény értékek megőrzését fontosnak tartó és annak érdekében tenni akaró, jó szándékú embereket. Szeretettel hívják és várják a jelentkezőket tagjaik sorába. Jelentkezni a kesz11csop@indamail.hu email címen vagy a 06/30/733-9675 telefonszámon Kovács Györgyné csoport-elnöknél lehet.
- A
maroka, 2019. szeptember 15. vasárnap, 22:48
Facebookon kaptam
Jó reggelt drága barátnőm! Kellemes nyári vasárnapot kívánok neked szeretettel
eva6, 2019. szeptember 15. vasárnap, 09:15
Évközi 24. vasárnap 09.15
SZENTLECKE Szent Pál apostolnak Timóteushoz írt első leveléből
Krisztus azért jött, hogy üdvözítse a bűnösöket.
Szeretett Fiam!
Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára - engem, aki azelőtt káromoltam s üldöztem őt, és erőszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és az iránta való szeretettel.
Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemel: Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük az első én vagyok. De éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus elsőként rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek majd benne, és így eljutnak az örök életre. Az örökkévalóság királyának, a halhatatlan és láthatatlan, egyedül való Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké! Ámen.
Ez az Isten igéje. 1Tim
maroka, 2019. szeptember 15. vasárnap, 08:41
Facebookon kaptam Krisztinától
Szia drága barátnőm! Szeretettel köszöntelek.Nagyon szép estét,vidám hétvégét
eva6, 2019. szeptember 14. szombat, 19:08
Képek, videók
0 a Igaz szeretettel Neke
lovaszmarika
2019. szeptember 11. szerda, 12:28
0 a Emlékére szeretettel
lovaszmarika
2019. június 29. szombat, 17:22
szeretettel
eva6
2019. április 06. szombat, 06:05
Szeretettel
eva6
2018. november 24. szombat, 06:54
0 igaz szeretettel Otilia
lovaszmarika
2018. szeptember 16. vasárnap, 18:39
Sok szeretettel
csalogany13
2018. augusztus 23. csütörtök, 22:49
Sok szeretettel neked.jpg
vorosrozsa66
2018. július 11. szerda, 20:28
Szeretettel
borigit
2018. július 10. kedd, 13:59
Szeretettel Neked
sanci81
2018. július 09. hétfő, 16:49
Sok szeretettel Neked
vorosrozsa66
2018. július 02. hétfő, 20:24
szeretettel__udvozolle k_1
menusgabor
2018. június 29. péntek, 21:10
kroger-small.jpg
osszetortsziv
2006. szeptember 08. péntek, 10:48
M.J.Lizaval.jpg
agica2004
2009. július 17. péntek, 14:22
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.