Belépés
2019. szeptember 19. csütörtök | 38. hét | 262. nap | 04:26 | Vilhelmina
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Farkas Árpád
Farkas Árpád (Siménfalva, 1944. április 3. -) Kossuth-díjas erdélyi magyar író, költő, műfordító. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005

Farkas Árpád Válogatott versek

Link



ANYÁM

Esengett: maradjak. Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal, arcokkal,
csikó tekintetû szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel, álmokkal az esték,
néha elringattak, néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem, pörgetem: derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa...
Szólítja is fiát:
,,Eredj, lelkem, hozz egy ölnyi aprított fát."



BALLADÁCSKA

Havasi szép, fehér alkony,
szürkülödő gyermekasszony
szoknyáján kuporgó
csibe-csillagok.
Felsüt a hold, átvilágít
kicsi ingén, idelátszik:
kilenc gyémánt veseköve
felragyog.

Jobbra hajlik: kökényágra.
Balra hajlik: zuhanásba,
temető a férfi ágya
már neki.

Õ szüli a csillagokat,
makk héjából bölcsőt farag,
s rengeti.

Érte esők esedeznek,
lombos erdők fenyvesednek,
nincsen álma, nincs hazája,
csak ez a kis balladácska.

BÉKESSÉGET

Békességet az ingen innen,
s szabadjon kissé bennebb hinnem -:
bordák közé!, hol szívkopoltyúk
tátognak, miként kóborolt tyúk
vágott nyaka a kés utáni
levegőért esd délutáni
sanda, méla mészárláskor,
s hogy máskor jön el az a más kor,
midőn én szelíd szeppentségem,
riadalomban földön-égen,
félőn hívén, hogy -: alvó bomba,
fölcsavarodik toronygombra,
konzervdobozra, málló rönkre,
oltván ,,kanócát" mindörökre -;
s hiába jönne még oly téboly,
melyben az éltünk mélán szétfoly-
ik! - dadogván, szemmel verve
sem épül meg az ember verme,
s unokáim egy másik nyelvben
nem ismerik a semleges nem
nem
ét
,
csak
igen
ét
,
tanát...
..................................
e békességes robbanást
szabadjon kissé bennebb hinnem
rólam lemálló minden ingen -



ÕSZI SZÉL -

BŰVÖLŐ

Fújj, szél! - indulj most át a kerten,
sziszegve, napraforgók lámpái alatt.
Kúszik felém az éjben a krumpliinda szára,
ne hagyd, hogy megkötözzön nyíló álmokat.

Skihûltnyaraktüzévelacsipkebokrotgyújtsdfel,
a kökényízû éjben izzon már föl a som,
csattogó vadvizeknek magánya égre keljen
belőlem nyíló csöndes, denevér-szárnyakon.

És simogasd az öklöt, amelyen álla nyugszik
a tûnődő parasztnak - eres, megfáradott.
Mint magvaváló szilvát, úgy bontsa ki most is
a hajnalok gyomrából a lüktető napot.

Szél, ó, szél, ne hagyd, hogy puha kóca
a nyugalomnak befonjon mindent, ami él -
Süvíts át rajtam, s röpíts fel a Holdba,
te puha-vad és szelíd őszi szél.



CSAK CSEND NE LEGYEN

Hallgatag hajnalok tömbjéből kipattanó
vékonyka hangok, áradjatok a rétek
csillám partjain, csendüljetek
margaréták tányérain a zümmögő virradatban;
hársak, hangoló utak xilofonjai,
szólaljatok, ha végighúzza rajtatok
rózsaszínû ujját a reggel.

Kutak, ó, kerekes, gémes kutak,
nyikorogjatok; vödrök, a mélység
csobbanó ingereinek bólogassatok:
cserepek, ti csip-csup cserepek
az álmaim felett,
csattogó szárnyak legyetek,
fölröpítsetek!

Harsogjatok leffegő fenőkövek a kaszaéleken,
tömpe üllők a kalapács alatt

...embereim, ó esengve kérlek,
adjatok nekem egy cséplőgépet,
zümmögjön nekem,
vonítson nekem!
csak csend ne legyen!
csak csend ne legyen!

Mert itt a csendnek csönd az ára,
mint boglyák alján a nyirok; sárga,
a gondolat benne illó, vékony,
mint futóhomokon a keréknyom.

Aki itt él, az mind így éljen:
lobos idegekkel fogózva a szélben,
ne hagyja, hogy a lomha nyugság
gyapjas juhai elringassák.

Legyen fenséges kínnal boldog,
álmait tartsa vaskenyéren,
ne várja, míg a hullafoltok
kiütköznek rajtuk kéken.

Hát így élek. Én ébresztem a hajnali
szelet, én röptetem szét a csillagok
piros katicabogárkáit, küldöm morajos,
hosszú útjára a hangot.
Delejes, vad zuhogást akarok,
a munka robajló ritmusai ropogtassanak,
ők vegyék ormós tenyerükre
ormótlan álmaimat.



CSIKORGÓ

A szerelem bennem hánykolódik.
Halkan! - csak észre ne vegyed!
Úgy tûnik néki: megalázták,
s most súrolja bent a mellemet.

Mert belém ölelted azt a férfit,
ki egykor téged megölelt.
Cipője sarka kopog bennem
folyton, míg melletted megyek.

És velem van boltban s piacon,
és fát vág és verset ír velem.
Föléd hajolunk - én nézlek hosszan.
S ő megcsókol téged csöndesen.

Mert idegen bennem az a férfi,
mint fogaim közt a nyers homok,
a párbeszédekben sziszeg némán,
és hallgatásunkban csikorog.

Az éj markában mellém fekszik,
hasonlítunk, mint két dió.
Az éj markában megfeszülünk -:
melyik az összeroppanó?

S már hiába minden nyakas mentség,
e csikorgás őröl, eltemet.
A szerelem sír a csontjaimban.
Halkan! - Csak észre ne vegyed...



DÚDOLÓ

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyûrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyûrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.



ERDEI HÁZ

Ablaka levélrésnyi ég,
páfrány a zsalugátere,
nagy madár szárnya a tető,
megunja, s elröpül vele;
dörömbölnek a padlaton
alulról holtak, hûlt szerelmek,
minek mindég bolyonganunk:
nyughassanak, kik elpihentek,
áfonya s ménta lengje be
emlékek foszló illatát,
s szürcsölgessünk az elmúltakkal
aranylón illanó teát.
Nincs-ház ez, persze. Álmodom.
Szelek pörgetnek, évek,
de ha nem lesz majd otthonom,
s szállást keres az ének,
jó lesz majd benne laknom.



ESZMÉLET

Én azt hiszem, egy hajnalon
egész az erdőig sétálnak fel
a kaszálókról mind a fák.
Ha már az ember is megroppan tőle,
hogyan bírhatnák éppen ők
a farkasordító magányt?

Voltam úgy: kongó
konzervdobozként tengtem,
s dobáltak huzatos terek.
Ha villamoson asszonymellhez
ért a testem,
megperzselte az ingemet;
s mivel még hittem:
minden
rajtam kívüleső dolog megaláz,
kiült arcomon a zörgő,
szalmasárga láz.

S lám, hiába kong tokos
makacsság a törvények között,
kikönyökölnek belőlem
a legemberibb ösztönök;
balhit szétmálik,
meghal az önzés,
s vele porlik el a kín.
Nem nőhetek fel céltalan
a roskatag magányon,
miként a körmök nőnek meg
a holtak ujjain -

S míg megalvadna testemben a vér,
kell legyen szavam, mert
lehet:
nem néztétek meg jól
a parti fûzeket,
a vízrehajló sokszáz
csókos csobbanást,
sem azt, hogy mért sírnak
a szélben
a kaszálókon mind a fák...



ÉNEK

Élni kell, ugye,
gyönyörüm!
kötélen repked az ing.
Ropog a levegő köröttünk:
Nőnek a gyermekeink.

Ők írják dalunk is maholnap;
Megfagy az ing odakint.
Karjával integet ő -
Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.

Élni kell, ugye, gyönyörűm,
Szigorú télben az ing.
Ropog a levegő köröttünk.
Nőnek a gyermekeink.



FEHÉRBEN

A hegyek alatt alszanak a falvak,
ráncos kis öklüket szájukba veszik.
Bajszukon sás susorász,
fölöttük fagy sarabolgat,
hajukat havak lengetik.

Halántékukról fölröppen egy-egy erdő
s mindig csak pernye, mi visszahull.
Fejük alatt a sárga ég: a rőt törek
zizeg, tapodják kis betlehemesek,
de jászoltalanul.

Aludjatok csak kiterítve, szépen.
A szuszogást majd gondozza a szél.
A fájdalom pirosa úgyis észrevétlen
üt át, mint gézen a vér.



FEHÉREGYHÁZA, 1849

Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat
e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek;
mélyében fojtott forradalmak hálnak,
s gondolja, addig is még
eljátszik Veled.

Fogai között forgat. Tört cseresznyeszárak,
merednek mennybe fénylő csontjaid,
csupán az inged hófehér világa
rothad a mélyben, férgeket vakít.

Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy
veled játszhat. S csak tépi magát: szeret-nem szeret?
Erdély hegyei közt a kósza árnyak:
meg-meglazuló idegrendszered.

Hálónk. Vergődünk benne némán.
S szavaid is, a cikkanó halak,
nőnek az álmok morzsa-maradékán,
s szunnyad a nép villámos ég alatt.

Ne bántsad érte, Sándor,
elég kín így is az, hogy szomorú
fû nő Segesvárnál, a koponyádból,
s még dúl a mélyben az a háború.



HÓFÚVÁS

A havazás nagy körhintáin szállnak,
szédülnek a szélben a falvak,
porzik az égre a poroszka út.

Gyufaszál lobban
a hegyszorosokban,
s a hét kicsi törpe
rőt lobogója ránk
szabadult.

Kapja a szél, s már indigó éjben
szórja havát szanaszét.
Szilvalekvár tetején viríthat
így a penész!

S gyûl a fehérség bûne már bennem:
pelyhek galoppja a
mellkason át.
Hamari tej gyûl a csecsemőmellben
ilyen idejekorán.

Fut, fut a hó, a kis hegyiló
bokája benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb.



A HÓ SZAGA

Ujjaim fehér árnya végigsiklik a tájon -:
üvegesedik fûszál; körme alá fú a répaszedő.
Kutyák köhögnek valami távoli vackon,
fölherren itt is, ott is egy csókasereg.

Gőzölgő nyájak nyelik a ködöt a sípoló
tüdejû őszben, vastagodik, melegít a trágya szaga.
Csordultig telt türelemmel az arcok
nézik az ingó-lengő, ötágú holdfényt,
s hirtelen
tenyérnyi
fény gyúl egy távoli csúcson,
nyers fuvallat kél -
s kitágult orrlikkal, tülekedőn
fölágaskodnak mind, mind,
föl------------------
amerről idecsap
veszély és tisztaság szaga -
a HÓ!



AZ ISZONY ELLEN

Jól nézünk ki immár:
- plötty! -
s marokra fog rögtön a borzalom.
Pedig csak egy árva vízcsöpp
préselte át magát a csapon.

Egy nyikkanás - s a házat
csillagok közé röpíti föl - a sokk...
Összerándul odabent az ember,
s elharapja
a puliszkavágó madzagot.

Hányik az asszony. Kezét hasára
fonja s számolja a perceket:
egy... három... öt...
Lassan félőrült már az a gyermek
az ujjak rácsai mögött.

Csak én, a kihajtott ingû
naiv kölyök,
megyek, hadat toborzok az iszonyok ellen -
s megütközök.

Hé! ami csók van a világon,
idegyûljetek! Önfeledt ölelések,
simogatások, legyetek hadaim!
Ti, kiknek idegeit föltekerik a gépek,
ne hagyjátok, hogy arcotokon
sötét foltokban üssön ki a kín!

Hé! kézszorítások ezer éven át
összekuporgatott melege!
Nem érzitek? Egy naprendszerbéli bolygót
lehetne üzemeltetni vele!

S ti csak néztek: mért kiabálok?
Hangomtól átrándul rajtatok az iszonyat.
Nincs mit tennem, megadom magam.
Hatalmasabb.

ősz

JEL

Szél veri ezt az erdőt,
csont-fái világítanak.
Kifuttak belőle mind,
gyanakvón kerülik megint
az óvatos vadak.

Õsz ez. Zabáló, vad!
Még rág a csontokon...
Hallom a halk
ujjperec-roppanásokat
a torkomon.

S hunyorral, mint ki íjat ajz
- fogat foghoz szorít -,
horgas ujjal feszítem le
torkomról ujjait,

s kékké feszülten, reszketeg
könyörgöm: most, míg még lehet,
én barmaim, most fussatok!
Meneküljetek!



HAZATÉRÉS

A szülőföld ölébe felkap.
Csucsujgat: megjöttél szentem,
zavartan kabátgombommal
babrál, s kicsit meglepetten
tapogatja ki azt az egykori
gyermeket bennem.

Neki ad enni. Nógatja: játsszék!
Kóré-muzsikával duruzsolgat.
Örök anyai kérelemmel
adná kezébe csörgőnek a Holdat.

Ó, hogy menne is a gyermek
játszani, játszani - végre!
Rajzosra söpört udvarokban
pitykét röpítni az égre,
hintázni vaskérgű fákon,
csengő füvekre leborulni,
hunyóban,
titkos pincemélyen
pici lányokkal összebújni...

...késő. Elmúltak mind,
amik voltak.
Nagyapám féltő térdein is
nyirkos gyökerek lovagolnak.

S mégis, minden konok
ködökön átég
valami nyugtalan,
vékonycsontú játék.

Az űz és az hív megtérni rendre,
apró pofonokat osztó
óvó szerelemre,
dérrel, derûvel
mindig fényre állni,
szívdobogásnyi csöndben
ismét eggyéválni,
ó, hogy csitítatlan nőne föl az égig,
ahol csak a szelek
hûs csókjai érik -!



HATÁRÁTKELÉS

Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
bor-pirosra kerekedve;
utánunk a tûzszikrákat
apám szórja; ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemû kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sírdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.

Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca - és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem - minden kincsem
és koloncom - menekítem:
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!



HÓ AZ ALPOKBAN

Fehér ingek gyönge vászna
ropog fönn az éjszakába,
mintha sóhajtásom Holdra
szálló törött szárnya volna,
mintha vándormadár lelke
akadt volna fönn remegve.
Hej, hiába keltem útra
Óperencián is túlra:
oberEns-en, Inn-en innen
nincs egy hitvány váltóingem.
Európa hídján állok,
körben ingben a világok:
Amerika rátûrkőzve,
Ázsiába törülközve,
piroslik Afrika bőre,
világít az inge tőle -;
------------
csuda egy híd, hatalmas is,
kutya vizel alatta is!
Fehér ingek gyönge vászna,
kitettek a holdvilágra,
süti szemem a Mindenség,
s mielőtt még megvakulnék,
nekivágok Hannibállal
hatvankilenc elefánttal!

Innsbruck, 1969. október 20.



KATARZIS

A tüzet ki gyújtotta meg bennem?
Csontjaim között már zöld tüzek sírnak,
foszforos suhogás hasogatja testem.
A tüzet, a tüzet...
- én nem ezt akartam,
mikor magamat csontig kitakartam,
mikor révülten rendre belém szálltak
öröklétre vágyón a mulandó tárgyak,
mikor a Holdat is meleg számba vettem:
borzongó, hûs fénye bennem melegedjen,
a világot vágytam homok-szomjúzással,
nem elégni benne lassú lobogással.

Immár füvek zúgnak bennem,
töredezett dárdák,
csorbuló életüket
idegeimbe vágják,
levelek suhognak
húsomban, mint a penge,
barna rozsda hull
az éles levelekre,
csatorna karokkal
zörögnek a házak; -
minden ellenem kél,
legbelülről támad:
ha már magamba engedtem a kinti világot,
füvet, fát - mi öröklétre vágyott,
ha már látomások gyûrüzése éltet,
mért nem pólyálgatom azt az öröklétet?
Ezért a kín,
a benti világ ezért lázad.

Huszonegy esztendőm nem bírja felinni e lázat.
Bolydult egyensúllyal e korban mit kell tennem?
Jaj, a tüzet ki gyújtotta meg bennem?
*
Ó, édesanyám, nézzed, nézzél:
már a férfikor dereng föl
vézna testemben
a szomjas, vad tüzekből.
Csupacsont a lábam,
mit éles dróton rángat,
timsóval dörzsöli
fölsebezett számat,
tüzelő homlokom
hûvös falhoz nyomja,
sós veríték csordul
rólam patakokban.

Maszatos kölyökként ismét hozzád bújnék,
virág-tenyeredbe halkan lesimulnék,
csitítsál, pólyálgass kenyérízû szókba,
szirom-ujjaiddal simíts mellkasomba,
füveim fegyelmezd az
örökzöld rendbe,
gyöngyharmatot hintsél
éles levelekre,
házaimat tereld
feszes sorba bennem,
az álmaim lakják,
nekik építettem.
*
Tûz, tûz, gyönyörû,
mellkasban lobogó liliom-máglya.
Füst, füst, keserû,
anyáink szétmálló hatalma, álma.
Égnek a rétek,
vaserdők égnek,
füveknek, fáknak serceg a zsírja.
Gyermekkor csengő-nagy rétje
toporgó táltosát esengő tenyerû lángokkal hívja,
utólszor hívja.

Tûz, tûz, gyönyörû,
nem ég el vasfû,
se vasfa.
Szilajon rándul a világ,
szelídül acélosabbra.
Tûz, tûz, gyönyörû,
mellkasban lobogó lángok.
Szemüregemig lobognak:
pirosló, hajnalló egekre látok.



KORA TAVASZ

Ugye lehökken majd a hó a hegyekről, s a lét
fehérbe göngyölt, szuszogó romjai kiderülnek;
lecsusszan majd a hó a tájról, s kitakartan
lüktet egy falevélre rozsdállt, idefeledt
őszi álom, s a hó alatt való szemét kupacai -
lib-lob - ugye majd tovatûnnek? S ha hámlani
kezd ez a téli világ, kitekerődzve a fagy
patyolat gézeiből, majd csak kibuggyan igazi
arca, ha lassú földkérgi fagyokat ütnek át
konok mag-kobakok; s hogyha leszottyan az
ágról a hóprém, dús nehezék, rügy-fejét
emeli, föl!, föl!, a fagyönggyel terhes ág is?
Míg a napra kicsordul a föld zöld vére; a fû
s a vetés, ugye nem lepi el aláhabzó hólé
a földjeinket? Mert szigorú télre vad tavaszok,
nyarak s zord őszök jöhetnek,
de férfierők is fûtik e földet, hőtől-
hótól vacogó évszakait,
s kiengedi markából a fagy
iderekedt énekes madarai torkát, ugye?



LÁNYOK A TANYÁN

Holdbéli kutyaugatás, hó: fehér suttogás
áramlik, iramlik, örvénylik a tanyán.
Ó, lányok,
mint a befőttet, ide
eltett a szükség télire,
szalicil-hó hull, bőrötökre simul
puhán.

Romlatlanjaim, ti - ugye iszonyúak az éjek?
Az első szerelmek jönnek, sorra mindenik
idetéved -
kapar a küszöbön, matat a kilincsen,
s - reccs! - leng a szélben
a palánk...

Egy simogatás kéne csak;
fölvarrni hulló álmokat
vagy egy inggombot
legalább - -



LOVAS

Fölmárványlanak téli éjszakák,
kutyák ugatják horkanó lovad,
galoppal, trappal vágsz az éjen át,
mely behavazza ifjúságodat.

Sovány gebe, csonton-csont hegyiló
patkója alatt sírdogál a hó,
sörényét rázza, úgy tündérkedik
szertezilálni ifjú éveid.

Micsoda táltos! Parazsat evett
elhagyott tûzhelyen; s szalad veled
otthont keresni végre, négy falat!
S föllelni forró ifjúságodat.

Lehet, hogy majd a távol pislogó
fényei előtt elhalkul a hó,
de sohasem a fagy, a fehérfogú tél,
a fölmárványló néma szenvedély!



MAGYARORSZÁG

Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.




A NEVETÉSED

A pici ezüst harangokat ki rejtette el benned?
Mikor születik s meddig bolyonghat
bordáid alatt az a kicsi meleg szél,
mely csengve az ezüst harangokhoz ér?

Folyók is csoboghatnak benned.
Szemedben smaragd erdőkre, hegyekre látni.
De milyen derûvel lehetnek áldottak a mélyben a rétek,
honnan felém csordulnak most a nevetésed
fehér margarétái?

Mert féllábon ugráló, rövidnadrágos
víg kölyök vagyok én ilyenkor.
Belebokszolok a levegő puha gyomrába
és csilingelő vaskarikákat kergetek,
vagy biciklicsengővel csengetek -
Szétrebbentem a parkokban a szerelmeseket.

Mind, mind gyûljenek össze az öröm
porcelán ragyogású kupolái alatt,
igyák beláthatatlan tiszta mélyekből
felbuggyanó ezüst hangjaidat.
Kalászok csengését,
hegyek ébredését, erdők örvénylését
érezzék ők is, amikor nevetsz,
s a hangodból felzúgó
nagy, zöld vízeséseket.

Zuhogj, zuhogj, édes áradat.
Mosd le bőrömről a sót,
szemem alól sötét árnyékaimat.
Napi fáradtságok görcseit
oldd ki bennem, ha lehet -

Halálig őrzi tisztaságom
a nevetésedet.



NYITOTT ÉGBOLT

Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is felbizsergő, motozó ujjatokat.
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem
1990



AZ ÖRÖK HÓ HATÁRA

(,,...Mert Farkas Árpádként beszéltem,
Irgalom számomra ne legyen!
Tömöm e verset puskacsőbe
És szétloccsantom a fejem."
Vári Fábián László: E földről)

A puskacső, ha tömve verssel, hallgat,
fojthatod virággal, nem sül el;
nem robbantasz virág-vers forradalmat
ûzött szíved vad billentyûivel.

A puskacsőt térden ketté kell törni,
s marad markodban fém- és fahusáng,
modern-mód magunk keccsel öldökölni
segít a bősz Balkán-orángután.

Tort ülni, lám csak, végül eljövének
új idők vadjai, s már szilaj gizgazok
úszulnak torkodra - sikolt az ének,
amivel maradsz - s én is maradok

az örök hó határán, itt. Hát: fennebb!
Mint kit Isten jól már nem lakat,
s mint kivel csak Szaharát etettek,
országhatárt falok -: vadhavat

emésztek - messzeséget! Béna angyalok
tudják így magukat mennybe-enni,
fegyvertelen csak fönnebb, merre csúcs ragyog -,
még akkor is, ha nincs odafönt semmi.



ÖZÖNVÍZ

Ropog a kert, a bokrokat
forgatja már a sárga lé,
mohón a hídlásba harap,
zúdul a csûrkapun elé.

Fölkapja Illés szekerét
sarjústól; s fölpuffadt lovak,
döglött malacok ázalék-
naszádja nő az ár alatt.

Főzőtök-bálnák, paripák
törik a házat, rengetik,
lemarják jobbágykék falát,
a pince torkig megtelik!

Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
,,Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!

Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!"

Dühöng az ár, s az ég alól
rongy falvak úsznak mennybe fel.
A bárka késik valahol,
a víz, a víz csak énekel.



Szőlőszem

Egy szőlőszemet itt felejt a szél is.
Áttetsző-könnyű szőlőszem vagyok.
Bőrömön fény gyúl, legbelülről mégis
arcomat mossák hűvös záporok.
S borzongó, szomjas ujjak jönnek értem,
nyirkos magányon szétfoszlik, ahol
kiforr a némán erjedő nagy éjben
a csönd, a szó, a béke és a bor.



TARTALÉKAINK

Elgereblyézzük a hamurakást,
almát sütünk a maradék parázson s tököt.
Krumplit vermelünk, szelíden szuszogó homokba
rejtjük a murkot, a szilvalekvár fortyogó
krátereit eloltjuk, szalicilért szalasztunk
a boltba; fölöttünk celofán-ég zörög.
Gyermekeinknek kenyeret kenünk még az idei
zsírból, lábukra flanellharisnyát húzunk,
s megmagyarázzuk, hogy tél jön.
Tél jön.



TÁNC

Augusztus halk tisztásain,
hol násza volt, a szél
hûs áramán a nyír s a nyár
már lassú táncra kél.

Karjai közt kék lengeteg
lebeg, s a szerelem
átszikrázik, még átremeg
a levélréseken.

E ringásban még hinni kell,
míg áll e néma bál -
a fák mögött, a tánc mögött
már párolog a Nyár.




VADÁSZAT

Ezt az erdőt megtartjuk, barátom!
Fent, idefent szabadon, mélyen
lélegzik a tisztás, emelget;
lábhoz eresztett puskával állunk be
fának, hajunk a Holdra lobog.
Szürkület után Európa s Ázsia
fényei arcunkba közelről sütnek,
térdünkig érnek a suttogó árnyak,
ágroppanások, vadmorranások,
térdünkig csak, barátom.
Valahol itt legelészget a Csodaszarvas;
eltunyul, agancsa hull,
hogyha nem ûzik.
Hol vannak hát a hajtók, barátom?!
Puffadjon vörösbe arcuk,
pattanjon szemgolyójuk,
s hadd fújják, csak fújják
itt körben
azokat a kürtöket!



VÁNDOR

Bizony majd egyszer én is elmegyek,
vénen talán, ha szívinfarktus, rák,
a kegyes májcirózis s egyéb nyavalyák
nem jönnek értem - csak e lengeteg,
léptem vigyázó hársfarengeteg.

Mezítláb mennék - óvnak is nagyon:
talpégető az út e századvégen át;
nyûtt bakancsom vállamon átdobom,
megrághatják botom az útszéli kutyák,
a könnyû félszeknek is ott a horgasin,
s árnyékként elkísérnek ellenségeim.

Voltam, ki voltam: végekről való
konok és büszke fajta, aki verebet
s kőszáli sast tenyérből etetett,
aki bátran gázolt a Semmibe,
bár bakancsában dobogott szíve
.
A lábbelit, azt persze vinni kell;
bár nem megyünk messzire - csak kikel
belőle s hazaszáll egy seregélycsapat,
míg kapcám szárítom a Hold alatt.

De hitemet s háznépem nem hagyom:
egy bakancs-szegnyi csóré csillagon
tüzet rakok, s felhunyorognak, ím,
fényére az én ivadékaim.



VÉRES HAVAK

Havat ettem az éjjel, fuldoklón,
véres havat. Mondtátok, színezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs még,
csak színe a földieperé, s az ott,
ki fej nélkül úszkál, pisztácia.
Nem ilyen ötórai teára hívtál,
kurva madonnám, s tálalni Dél-Európát
nem ily lavórban. Ez itt egy szerb láb,
ott horvát kar, magyar
szemgolyó. Nem ily békére vágytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk közt a vérpiros
dinnyét annyian, furcsa nevûek,
nem ily Duna-medencét,
rég kidöglött palicsi tóval, eszéki
halászlét sok vérvörös laskával,
ott, hol volt még hely, ,,hol fölolvashatol".
Rom már csak a vers és a város: s hullabûz!
Dicső avangardjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyábavaló,
kitépve immár. Nem kell rágódni többé
,,modern" emberi beszéden!
Géppuskák makogják dalaitokat.
Csak a szegények, legyenek parasztok,
költők, némulni nem tudó színészek,
kik hanyatt vágódnak most, tudják,
mily szertartás szerint temettetnek el.
Lázasan, a legmélyebb alázattal
nyelem a véres havat, torkom fölsebzi
egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat.
Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban?
Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,
villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó
tág és szép Európa ege alatt!
menusgabor, 2019. július 18. csütörtök, 21:00
Címkék: Farkas Árpád, Magyar Művészeti Akadémia, Árpád Válogatott, CSAK CSEND NE LEGYENHallgatag, ERDEI HÁZAblaka, ISZONY ELLENJól,
Kommentek
Hét nagyszínpadi bemutatóval készül az új évadra a Hevesi Sándor Színház
Frigyes rendezi. Január 31-én Csiszár Imre rendezésében Örkény István regényének színpadi adaptációja kerül műsorra: a Tóték című tragikomédiában Szalma Tamás játssza a főszerepet.

Márciusban lesz A kőszívű ember fiai című romantikus színmű premierje, Jókai Mór regényének színpadi változatát Böhm György - aki egyben a darab rendezője is - és Korcsmáros György írta.

Az évad utolsó bemutatóját, a Sose halunk meg című művet Koltai Róbert állítja színpadra.

A stúdiószínpadi előadás rendezője, Farkas Ignác Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című komédiáját állítja színpadra - fűzte hozzá Besenczi Árpád.

A Tantermi deszka elnevezésű színház nevelési program keretében az általános iskolák osztálytermeibe a Geoff Gillham Csontketrec című darabot, míg a középiskolákba a Peter című előadást viszik el.

A színházi produkciókat tájelőadásokon is bemutatják majd, ezért nagy segítséget jelent, hogy a régi, rossz állapotban levő járművek helyett új, nyolc személyes kisbuszt kapott a Hevei Sándor
velemenyezd, 2019. szeptember 02. hétfő, 15:32
Farkas Árpád
Farkas Árpád (Siménfalva, 1944. április 3. -) Kossuth-díjas erdélyi magyar író, költő, műfordító. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005

Farkas Árpád Válogatott versek




ANYÁM

Esengett: maradjak. Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal, arcokkal,
csikó tekintetû szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel, álmokkal az esték,
néha elringattak, néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem, pörgetem: derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa...
Szólítja is fiát:
,,Eredj, lelkem, hozz egy ölnyi aprított
menusgabor, 2019. július 18. csütörtök, 20:59
Farkas Árpád - A nevetésed
A nevetésed

A pici ezüst harangokat
ki rejtette el benned?
Mikor születik s meddig bolyonghat
bordáid alatt az a kicsi meleg szél
mely csengve az ezüst harangokhoz ér?

Folyók is csoboghatnak benned.
Szemedben smaragd erdőkre,
hegyekre látni.
De milyen derűvel lehetnek
áldottak a mélyben a rétek
honnan felém csordulnak most
a nevetésed fehér margarétái?

Mert féllábon ugráló, rövidnadrágos
víg kölyök vagyok én ilyenkor.
Belebokszolok a levegő puha gyomrába
és csilingelő vaskarikákat kergetek
vagy biciglicsengővel csengetek -

Mind, mind gyűljenek össze az öröm
porcelán ragyogású kupolái alatt
igyák beláthatatlan tiszta mélyekből
felbuggyanó ezüst hangjaidat.

Kalászok csengését
hegyek ébredését, erdők örvénylését
érezzék ők is, amikor nevetsz
s a
liliana01, 2019. július 18. csütörtök, 19:21
Ügynöklista
társadalomra veszélyes, ellenséges, azaz "F"-dossziés személyek ellenőrzésének szervezéséért; a jelenleg is aktív, volt politikai elítéltek, valamint az írásbeli izgatást elkövetők elhárításáért felelős osztály]
Hanusz Gyula ezredes
Csizmadia Antalné hadnagy
— 5 —

BM III/III-3-a. Alosztály [az "F" (azaz figyelő)-dossziés személyekkel és politikai elítéltekkel szembeni elhárítás]
Dr. Kovács János őrnagy
Kérdő István alezredes
Pálinkás Pál főhadnagy
Farkas Antal százados
Gertner András százados
Kovács Ferenc alezredes
Plézer Viktor főhadnagy
Domján Lajos százados
Bencs László főhadnagy
Kalauz Lajos hadnagy

BM III/III-3-b. Alosztály [írásos elkövetők felderítése]
Sóty Tibor őrnagy
Papp Gábor őrnagy
Ács Tibor hadnagy
Tokaji Lajos százados
Bíró György őrnagy
Csapó Károly százados
Holló Aladár főhadnagy
Kovács Lajos hadnagy
Gadányi Iván őrnagy
Zsikó Imre
furaila, 2019. július 09. kedd, 00:35
NAPTÁR - 2019. június 16.
kezdeményezték a 20. század elején. Június harmadik vasárnapján tartják.

JÚNIUS 16-ÁN TÖRTÉNT:1850. Kossuth Lajos az emigrációból ismertette a Duna menti népekre vonatkozó konföderációs tervét.1885. Megalakult az Újpesti Torna Egylet (ÚTE).1911. New York államban bejegyezték az IBM számítástechnikai céget, eredetileg Computing-Tabulating-Recording Company (CTR) név alatt.1919. Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amely július 7-én elbukott. (100 éve)1944. Budapest polgármestere, Farkas Ákos kiadta azt a rendeletet, amelyben a zsidó lakosságnak kijelölte új lakhelyét. (75 éve)1958. Budapesten - törvénysértő ítélet után - kivégezték Nagy Imrét, az 1956. évi forradalom és szabadságharc törvényes miniszterelnökét, valamint Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságírót.1989. Magyarországra látogatott Kalkuttai Teréz anya, Nobel-békedíjas Indiában élt albán származású apáca, misszionárius, és ezzel megkezdte magyarországi működését az általa alapított rend. (30
velemenyezd, 2019. június 14. péntek, 08:01
különleges budapesti keresztút április 18-án,
napfelkelte körül érkeznek a Széll Kálmán térre.
Éjszakai keresztútra hív az Országúti Ferences Plébánia a Budai-hegyekbe
......
2019. április 15., hétfő | 13:05
Április 18-án, nagycsütörtökön 23 órakor a 11-es busz felső végállomásától indul a keresztút, a résztvevők nagypénteken napfelkelte körül érkeznek a Széll Kálmán térre.
- Útvonal: Árpád-kilátó - Fenyőgyöngye - Farkas-torok - Nelli-pihenő - Guckler szikla - Virágos-nyereg - Tök-hegy - Szarvas-hegy - Kálvária - buszmegálló Hidegkúton.
- Útközben félóránként rövid elmélkedések hangzanak el, majd a Kálvárián keresztutat imádkoznak. Kérik, hogy aki részt vesz a keresztúton, megfelelő meleg öltözetről, innivalóról, kevés élelemről gondoskodjon.
- Ajánlják mindenkinek, aki már nemcsak a képernyő előtt akar virrasztani, hanem imádságban, hiszen minden családban van
maroka, 2019. április 15. hétfő, 23:41
Latorcai: erős családok nélkül nincs sikeres Magyarország
fejezte ki, hogy a kormány határozottan a családok mellett áll, és a magyar fiatalok is családban képzelik el a jövőt.

A családi nap a felsőházi teremben demográfiai konferenciával folytatódott. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a rendezvényről azt mondta, hogy a nemzetépítést és közösségépítést szolgálja. Közölte, arról szeretnének átfogó képet adni, hogy mi a helyzet a határon túl, és mit lehetne még tenni annak érdekében, hogy boldog családok éljenek a Kárpát-medencében.

Farkas Péter szociológus, a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) kutatási vezetője az intézet által készített kutatás eredményeit mutatta be, amelyben a Kárpát-medence magyarlakta régióiban mérték fel a gyerekvállalási tendenciákat. Eszerint a magyarországihoz és a közép-európaihoz nagyon hasonlóak a határon túli attitűdök: a gyerekvállalás legfontosabb feltételének a megfelelő partner megtalálását és a lakáskörülményeket tartják, az anyagiak és a munkahely pedig hátrébb sorolódnak.
velemenyezd, 2019. február 16. szombat, 13:21
Képek, videók
A lelkem mélyén farkas va
pacsakute
2019. május 15. szerda, 08:48
Misztikus farkas.jpg
pacsakute
2019. február 25. hétfő, 22:07
Farkasok az éjszakában.jp
pacsakute
2019. február 25. hétfő, 22:04
Róka és farkas.jpg
pacsakute
2019. február 20. szerda, 20:59
Nő farkassal
eva6
2019. február 12. kedd, 12:26
Fekete farkas.jpg
pacsakute
2019. február 03. vasárnap, 09:27
Fehér farkas.gif
pacsakute
2019. január 30. szerda, 21:13
245_farkas.gif
vorosrozsa66
2019. január 09. szerda, 10:20
farkas.gif
sz719eszter
2018. november 13. kedd, 09:42
farkasrét1031.jpg
maroka
2018. október 31. szerda, 18:18
farkas.jpg
durcimarcika
2018. október 04. csütörtök, 19:44
jégeső egy darabkája.jpg
agica325
2010. november 02. kedd, 10:13
egy darabka élet.jpg
baratha
2010. július 29. csütörtök, 08:50
ha kaphatnék egy darabka.
gymary
2009. június 20. szombat, 16:57
egy darabka élet.jpg
navaratna
2009. május 03. vasárnap, 09:53
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.