Belépés
2019. november 14. csütörtök | 46. hét | 318. nap | 16:05 | Aliz
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
szeretettel
COOPER WYANDOTTÉ-JA



Wyandotté, avagy a Dombkunyhó.
"A nyomkereső", "A vadölő", "Az utolsó mohikán",
"Az úttörők", "A préri" és más művek szerzőjének elbeszélése.
Megjelent a Lea és Blanchard kiadónál, Philadelphiában.

A Wyandotté, avagy a Dombkunyhó legáltalánosabb jegyeit tekintve éppen olyan, mint a címben felsorolt regények. A vadonban játszódik; s ezzel máris biztosítottunk mindenkit, hogy a regény története jó történet, hiszen tudjuk, hogy Cooper sohasem vallott kudarcot a vadonban, de a tengeren sem. Ami érdekes a műben, az itt sem a cselekményből fakad, amivel regényírónk igazság szerint egyáltalán nem törődik, vagy talán tehetségéből nem futja rá; érdekessé főképp a téma jellege teszi, s a témának a Robinson Crusoe-ra emlékeztetően részletező kezelése, illetve a csupán félig civilizált indián gyakori ábrázolása. Amikor azt mondjuk, hogy a mű érdekes volta főképp a téma jellegében rejlik, ezzel azt próbáljuk jelezni, hogy a téma - a vadonbeli élet - már önmagában is általános érdeklődésre tart számot és minden életkorban vonzza az emberi szívet; az óceánon zajló élet ábrázolásához hasonlóan ez a téma is ellenállhatatlan erővel követeli és köti le mindannyiunk figyelmét, s éppen ezért - míg az ilyen téma nyomában járó sikert vagy népszerűséget magától értetődőnek vesszük - a kudarcot joggal tekintjük perdöntő bizonyítéknak a szerző ostobaságára. Ezt a két témát usque ad nauseam[212] feldolgozták már, és éppen azért, mert ösztönösen érzékelik, hogy általános érdeklődésre tartanak számot. Az a szerző, aki nem bízik tehetségében, legjobban teszi, ha e két téma valamelyikét veszi tollára. A zseni ritkán nyúl ezekhez a témákhoz, s nem is volna szabad soha hozzájuk nyúlnia; először is, mert mindkét témát pozdorjává csépelték már, másodszor pedig azért, mert az olvasó, amikor véleményt alkot a könyvről, tudatosan vagy ösztönösen mindig leszámítja a mű értékéből a téma érdekességét, ami a témának önmagában véve sajátja, és nem függ a téma ábrázolásának módjától. Nagyon kevesen vannak, és nagyon ostobák azok, akik nem érzékelik azonnal ezt a különbséget, és ezért van két nagy csoportja a regényeknek; az elsőbe a népszerű és széles körben terjedő művek tartoznak, amelyeket örömmel, de csodálat híján olvasnak, s ahol a szerzőt nem is ismerik vagy hamar elfelejtik, s ha emlékeznek is rá, jobbára csupán megvetéssel; a második csoportot a kevésbé népszerű, szűkebb körben ismert művek alkotják, ahol a regény minden egyes bekezdése sajátos és rendkívül örömteli érdeklődést vált ki, mely abból fakad, hogy érzékeljük és értékeljük az író mesterségbeli tudását, a tehetség keze nyomát a műben. Az első csoportba tartozó műveket olvasván, csakis a könyvre emlékezünk, a második csoportba tartozók esetén viszont főként a szerzőre. Az első csoport útja a népszerűséghez vezet, a másodiké a hírnévhez. Az előbbi esetben a könyv olykor tovább él, de a szerző rendszerint menthetetlenül halott; az utóbbiban, még akkor is, ha a mű elpusztul, az ember megmarad. A szűkebb körben ismert, ám értékesebb és művészibb amerikai elbeszélők közül Brockden Brownt, John Nealt, Simmset, Hawthorne-t említhetjük; a népszerűbbek hadosztályának élén pedig kétségkívül Cooper áll.

A Dombkunyhó - bár nem tesz úgy, mintha tényeket ismertetne - olyan képzelt eseménysort beszél el, mely szinte minden tekintetben hasonlít azokra az eseményekre, amelyek ténylegesen megtörténtek a forradalom hajnalán és történelmünk egyéb korszakai során. Azokat a veszélyeket, nehézségeket és kellemetlenségeket festi, amelyek egy nagy család külvilágtól elzárt életét kísérik a vadonban. Az elbeszélés annak a vidéknek a leírásával kezdődik, mely "a Mohawk és a Hudson folyók találkozásának szögében terül el, délen egészen Pennsylvania vonaláig húzódik, nyugaton pedig annak a hatalmas, hullámzó síknak a pereméig, mely New York állam nyugati felét alkotja"; erről a vidékről a szerző gyakran írt korábban is; a forradalom előtt ez az egész terület - egyetlen lényegtelen kivételtől eltekintve - ősvadon volt. Ebben a körzetben, az Unadilla folyóba torkolló patak partján vásárol birtokot vagy "pátenst" egy bizonyos Willoughby kapitány, s ide vonul vissza családjával és hozzátartozóival, hogy élete alkonyát gazdálkodással töltse. A brit hadsereg tisztje volt, de sokéves szolgálat után eladta tiszti kinevezését, s Robert fia számára vásárolt hasonlót; egyedül Robert nem tart a társasággal a vadonba. A társaság tagjai: maga a kapitány, felesége, Beulah lánya, egy másik, örökbe fogadott lány, Maud Meredith, Joyce, hadirokkant őrmester, aki a kapitány parancsnoksága alatt szolgált, Mr. Woods, presbiteriánus prédikátor, Jamie Allen, skót kőműves, Michael O'Hearn, ír napszámos, Joel Strides, Connecticutból, négy néger: öreg Plin, ifjú Plin, nagy Smash és kis Smash, nyolc favágó, egy ács, egy malomépítő és mások. Rajtuk kívül egy Nick vagy Wyandotté nevezetű tuscarora-indián is csatlakozik az expedícióhoz. Ez az indián - aki fontos szerephez jut a történetben, és címét is ő adja - a voltaképpeni főszereplő, a leginkább kidolgozott figura. Törzse száműzte, Willoughby kapitány harminc éve ismeri, s azoknak a jó és rossz tulajdonságoknak az elegye, melyekből a félig civilizált indián jelleme összetevődik. Nincs mindig a telepesek társaságában, időnként eltűnik, majd ismét megjelenik a színen.

Az első kötet majdnem teljes egészében a vásárolt birtok leírásával foglalkozik, melyet Dombkunyhóbirtoknak neveznek el arról a természetes kiemelkedésről, aminek a tetején a főépületet felhúzzák, illetve a birtokkal kapcsolatos intézkedésekkel és fejlesztésekkel. A kötet vége felé járunk, amikor kezdetét veszi a forradalom, és a "Domb" lakóit egy vademberekből és "lázadókból" álló banda veszi ostrom alá, akikkel a jenki Joel Strides titokban egy követ fúj. Ez az áruló - akit az a remény tüzel, hogy ha elkobozzák, akkor megkaphatja Willoughby kapitány birtokát - addig buzgólkodik, amíg a telepesek közül sokan átállnak az ellenséghez, majd végül maga is cserbenhagyja őket, s így számuk hat-hét fegyverforgatásra képes emberre csökken. Willoughby kapitány ennek ellenére eltökéli, hogy védeni fogja állását. Ezen a ponton történik, hogy fia, Robert, titokban felkeresi, majd, az indiánok állásait felderíteni igyekezvén, az ellenség fogságába esik. A kapitányt, aki megpróbálja kiszabadítani, Wyandotté megöli, mivel Willoughby a legrosszabb pillanatban célzást tesz arra, hogy az indiánt az ő parancsára korábban többször megkorbácsolták, s ezzel gyilkos szenvedélyt ébreszt Wyandottéban. Ennek ellenére az indián - miután kielégítette személyes bosszúvágyát - továbbra is a telepesek szövetségese marad. Ő vezeti el Maudot, Robert szerelmesét a kunyhóhoz, ahol Robertet fogva tartják, s ő módolja ki az ifjú megszöktetését. A szökéstől felbőszült indiánok rohamra indulnak a Dombkunyhó ellen, és - mivel korábban Strides csalárd módon szándékosan rosszul szerelte fel az egyik kaput - be is veszik. Mrs. Willoughby, Beulah és a társaság néhány más tagja életét veszti. Maudot Wyandotté elbújtatja, s így megmenti az életét. A végső pillanatban, amikor úgy látszik, minden elveszett, erősítés érkezik Beulah férjének, Evert Beekmannek parancsnoksága alatt, és így sikerül megakadályozni, hogy mindenkit lemészároljanak. Woods, a prédikátor, távozott a birtokról, és az ellenséges vonalon átjutva tájékoztatta Beekmant barátai szorult helyzetéről. Maud és Robert Willoughby természetesen egybekelnek. A regény záróképében Wyandottét látjuk, amint őszintén bánja Willoughby meggyilkolását, és Woods munkálkodása nyomán keresztény hitre tér.

Rögtön látható, hogy ebben a történetben nincs semmi eredeti. Ellenkezőleg; a történet rendkívül szokványos. A szerelmes ifjút például szíve hölgye menti ki fogságából; a Dombkunyhó elestének egyik lakója árulása az oka; az ostromlottakat az utolsó pillanatban érkező erősítés menti meg, annak következményeképp, hogy az ostromlottak közül valaki a többiek tudtán kívül üzenetet juttatott el az ostromlottak egyik barátjához - olyan események ezek, melyek az írás feltalálása óta közkincsei a regényíróknak. Ami a cselekményt illeti, a szerző kísérletet sem tett a megalkotására. A történet csupán események puszta egymásutánja, s az események között vajmi kevés szükségszerű összefüggés van. A cselekmény persze legjobb esetben is mesterséges kellék; akárcsak a zenéhez, nem csupán természetes érzék kell hozzá, hanem az ízlés hosszas kiművelése is, hogy igazán értékelni tudjuk; a világ egyik-másik legjelesebb elbeszélésében - a Gil Blas-ban, a Robinson Crusoe-ban - sem használt a szerző cselekményt; és a Dombkunyhó - hasonlóan Cooper minden más tengeren és vadonban játszódó regényéhez - rendkívül érdekes könyv, holott nem merít a cselekményt kísérő érdekesség forrásából. Azaz a cselekmény hiányát a kritikus soha nem veheti hibának; bár józan mértékkel történő alkalmazása - mindazokban az esetekben, amikor erősíti és nem gyengíti a mű hatásának más elemeit - magasabb rendű értéknek tekintendő.

De már pusztán a történet bonyolításában is van néhány pont, mely alighanem hibának tekinthető. Például túlságosan is szemet szúr mindaz, ami a főkapu felszerelésével kapcsolatos. Mrs. Willoughby jó tucat alkalommal emlegeti, hogy még nincs felszerelve a kapu; és így az olvasóval nagyon is egyértelmű és célzatos módon közli, hogy ez a késlekedés lesz az oka a Dombkunyhó bevételének. Mivel efelől egy másodpercig sem volt kétségünk, érdeklődésünk lankad, mire végül is bekövetkezik. Egyetlen jól alkalmazott homályos célzás inkább vallott volna igazi művészi szellemre.

Ugyanígy túlságosan is nyilvánvaló, az első pillanattól kezdve, hogy Beekman elveszi Beulah-t, Robert Willoughby pedig Maudot. Beulah, Mrs. Willoughby és Jamie Allen meggyilkolása is fájdalmas benyomást tesz, mely valójában nem lehet része az igazi elbeszélésnek. Halálukat felháborítónak és feleslegesnek érezzük, ugyanis a történet célját semmiképpen sem viszi előre. Viszont Willoughby meggyilkolását, bármennyire szomorú is, az olvasó nem kifogásolja, mivel egyfajta költői igazságszolgáltatás jut benne kifejezésre. Ugyanakkor megjegyeznénk, hogy az indián megkorbácsolására tett ismételt célzásai természetellenesnek tűnnek, mivel egyébként semmi okunk rá, hogy Willoughby-t őrültnek vagy ostobának gondoljuk, s ezek a célzások az adott körülmények között minden esetben oktalanok. Kifogásoljuk azt is, ahogyan a szerző a történet általában vett érdekességét a végtelenségig nyújtja, illetve felfüggeszti. Az ostromlók olyan sokáig táboroznak a Dombkunyhó körül, miközben szinte semmit sem tesznek és egymás után szalasztják el a támadás lehetőségeit, hogy az olvasó magától értetődőnek veszi, hogy semmi érdemleges dolog nem fog történni és az ostromlottakat majd csak felmentik. Megszokja a veszély jelenlétét, és izgalma végül is ellankad. A történet nem pereg eléggé gyorsan, sok a halogatás, sok az üres fecsegés. Woods és Willoughby kapitány végeérhetetlen vitái a könyvnek talán legrosszabb vonása, mivel ezeket a vitákat még az sem teszi értékessé, hogy kapcsolatosak volnának az éppen zajló eseményekkel. Általánosságban is nagyon sok a dialógus a szereplők bemutatására, ahhoz viszont kevés, hogy a mozgatórugókra is fényt vessen. Helyesebb lett volna, ha a dráma szereplőiről cselekedeteik révén kapunk képet; míg cselekedeteik mozgatórugóit, a dramatis personae-nak[213] az általuk tanúsított különböző magatartásformákat magyarázó indokait-ürügyeit jobb lett volna maguknak a szereplőknek a szájából hallanunk, alkalmi társalgások formájában, s nem a szerző szájából. A történet bonyolításában elkövetett hibák előszámlálását néhány melodrámák módjára képtelen esemény említésével fejezzük be: például a második kötet 156-ik oldalán "Willoughby egyik karjával Maud derekát fogta körül, és oly gyorsan vitte őt, amire a lány, pusztán a maga erejéből, sohasem lett volna képes". Szabad legyen kételkednünk abban, hogy létezhet akár csak egyetlen egészséges és erős ifjú hölgy az egész keresztény világban, aki ne tudna gyorsabban futni a maga lábán, még hosszabb távolságra is, mint valakinek az egyik karján szállítva, legyen bár ez a kar a krétai Milóné vagy a farnesei Herculesé.

Viszont könnyűszerrel megjelölhetünk sok-sok részletet, melyek ábrázolása kiváltja csodálatunkat. Maud Meredith-nek Robert Willoughby iránti szerelmét finom érzékkel és igaz hűséggel festi a szerző. A hajfürt és a doboz esetét is természetesen és hatásosan alkotja meg. Az egész elbeszélést áthatja, s érdekességét jól egészíti ki a téma összefüggése a forradalommal; a második kötet 124-ik oldalán pedig nagyszerű drámai csúcspontra érünk, amikor Wyandotténak eszébe jutnak a Willoughby kapitány parancsára rámért korbácsütések, s már éppen elárulná a kapitányt az ellenségnek, de eláll szándékától, mert véletlenül megpillantja egy erdei kunyhóban Mrs. Willoughby-t, aki korábban himlő elleni oltással megmentette az indián életét.

A jellemábrázolás terén Cooper különösen remekel a Wyandotté-ban. Igaz, egyik-másik jellemét nemigen becsülhetjük sokra. Robert Willoughby, akárcsak a legtöbb regénybeli ifjú hős, tulajdonképpen senki; azaz nincs benne semmi, amit jellegzetesnek tekinthetnénk. Még leginkább ostobának tűnik; például, amikor összezavarja apjának az ő elbujtatására tett intézkedéseit, és Strides előtt beront a szobába, majd később kitart amellett, hogy ez utóbbi személyt elkísérje az indiánok táborába, holott ennek semmiféle elképzelhető célja nincs. Woods tiszteletes szánalmasan unalmas figura, Sampson iskolamester[214] mintájára készült, s ráadásul karikaturisztikusan ábrázolja a szerző. Willoughby kapitányról már szóltunk - az ő alapvonása a fontoskodás. Evert Beekman és Beulah csupán epizódszerepet játszanak. Joyce pedig éppenséggel maga Trim káplár,[215] pontosabban egy felvizezett Trim káplár. Jamie Allen szüntelen kárálása a katolikus vallásról elviselhetetlen. De Mrs. Willoughby, a szelíd, félénk, asszonyias feleség, akinek egész életét a szeretet tölti ki, méltó Cooper tollára. Maud Meredith még inkább. Igazság szerint nem ismerek nőábrázolást, még Scott műveiben sem, mely felülmúlná az övét; pedig Cooper ellenségei avval beszélték tele a világ fejét, hogy a szerző képtelen a nők ábrázolására. Joel Stridesra rögtön ráismernek mindazok, akik ismerik ezt a típust Connecticutból. Michael O'Hearn, Leitrim grófság szülötte, maga a tökéletes ír, és ábrázolása bővelkedik humorban; például a 31-ik oldalon, amikor egy ladikkal bajlódik, s nem érti, miért forog egy helyben, ahelyett, hogy előremenne; vagy a 132-ik oldalon, amikor az istentisztelet során úgy igyekszik az eretnek tannak legalábbis egy részétől megmenekedni, hogy hüvelykujjával bedugja az egyik fülét; illetve a 195-ik oldalon található passzusban, mely olyan jól mutatja ezt a jellegzetességet, hogy legyen szabad teljes egészében idéznem. Willoughby kapitány éppen a fiát húzza fel az ablakban, ellenségei elől. Segítői, akik az ablaktól távolabbra állnak, hogy kívülről ne vehessék észre őket, nem tudják, miféle teher húzza a kötél másik végét:

"A kapitány parancsára az emberek minden újabb húzással egy-egy lábnyira emelték feljebb a kötél terhét a talajról. Ily módon az fokozatosan közelebb került hozzájuk, mígnem már egész közel jutott az ablakhoz.

- A kapitány egy böhöm nagy disznót húzat fel, hogy legyen mit ennünk, amíg az ostrom tart - súgta oda Mike a négereknek, akik széles vigyorral húzták a kötelet -, s ha a szegény jószág elvisítja magát, vigyázzatok, nehogy ti is vele visítsatok.

Ebben a pillanatban egy ember feje és válla jelent meg az ablakban. Mike elengedte a kötelet, felragadott egy széket, s éppen fejbe vágta volna a behatolót, amikor a kapitány megálljt intett.

- Ez a tekergő indián elkötötte a kocát, és maga jött föl helyette - bömbölte Mike.

- A fiam - közölte vele a kapitány -, maradj csendben és ne beszélj róla senkinek."

A négerek ábrázolása is kivétel nélkül érdemes csodálatunkra. De a könyv legértékesebb vonása mégis az indián, Wyandotté, aki minden tekintetben egyenrangú Az úttörők szerzőjének korábbi indián teremtményeivel. Sőt, úgy gondoljuk, hogy ez az "erdei gentleman" felül is múlja a hozzá hasonló neves hősöket, akiket szerzőnk korábban tett halhatatlanná. Az indián maga is érzi jellemében a kínos különbséget Wyandotté, a törzsfőnök, és Pimasz Nick, a részeges csavargó között; lovagias tapintattal viselkedik Mauddal, sohasem közli vele, hogy tudja, miként érez a lány Robert Willoughby iránt, amit ő, a maga indián intuíciójával felismert; olthatatlanul gyűlöli Willoughby kapitányt, gyűlöletét csupán a kapitány felesége iránt érzett hála enyhíti, s késlelteti kitörését harminc éven át; s amikor kitölti bosszúját, az asszony iránti szánalma csatázik benne a tettén érzett örömmámorával - mindezek a jegyek a fennkölt nagyszerűség jegyei. A könyv alighanem leghatásosabb részlete, mely a legjellegzetesebb módon domborítja ki a tuscarora-indián jellemét, a második kötet 51-52-53-54-ik lapjain található, ahol is valami apróbb vétségért a kapitány ismét korbácsolással fenyegeti meg az indiánt. Ahogy Wyandotté képtelen túltenni magát ezen a fenyegetésen, ahogy ilyen vagy olyan formában újra és újra visszatér rá, a jellem festésének általunk ismert legjelesebb példája.

A Dombkunyhó legszembetűnőbb és legkevésbé menthető hibái a stílussal kapcsolatosak; főként a nyelvtani építkezéssel, mert a stílus más és fontosabb részletei terén Cooper az utóbbi időben jelentősen és észrevehetően előrehaladt. Mondatait viszont olyan kirívóan sután szerkeszti, hogy az egyszerűen megdöbbentő, ha arra gondolunk, hogy a szerző mennyire iskolázott és milyen régóta forgatja a tollat. A különféle színhelyek aprólékos leírása során minden nyelvi pontatlanság vagy zavar bosszankodás és félreértés forrása lehet, ami sokat elvesz az olvasás öröméből; a Wyandotté pedig bővelkedik az ilyen pontatlanságokban. Például akármilyen gonddal, akárhányszor olvassuk is el az elbeszélésnek azt a részét, mely a Dombkunyhó fekvését, az épületek és a környező falak szerkezetét taglalja, kénytelenek vagyunk anélkül tovább haladni a történetben, hogy pontos vagy határozott képet kaptunk volna erről a tárgyról. Hasonló okokra visszavezethető hasonló bökkenőkbe botlunk a könyv majd minden lapján. Például az első kötet 31-ik oldalán:

"Az indián a házra meredt, azzal a vad és elszánt kifejezéssel, ami néha fellángolt arcán, aminek szokás szerint kifejezéstelennek és italtól kábának kellett volna lennie." Ezt a mondatot teljességgel lehetetlen megérteni. Persze nyilván azt kívánta mondani a szerző, hogy bár az indián arcának szokás szerint kifejezéstelennek és italtól kábának "kellett volna lennie", néha olyan elszánt a tekintete, hogy szinte lángol, és ez történt a szóban forgó esetben is. Ez a "kellett volna lennie" egyenesen botrányos, s az egész mondat nem kevésbé.

Az első kötet 9-ik oldalán találjuk ezt a rendkívül pontatlan leírást: "Ezen utóbbi jellemzi nagyrészt a vidéknek az arculatát, mely a Mohawk és a Hudson folyók találkozásának szögében terül el stb. stb.". A Hudsonba torkolló Mohawk természetesen két szöget alkot, egy hegyesszöget és egy tompaszöget; további magyarázat híján nemigen tudjuk, melyik szögről van itt szó.

Az első kötet 55-ik oldalán a következőt olvassuk: "A kapitány, aki Angliában nevelkedett, kerülte az egyenes vonalakat és a léniával meghúzott utakat; s így csupán annyit javított a természet művén, amennyit a természet felékítése jelent anélkül, hogy kárt tennénk a természetben. Ennek a gyepnek mindkét oldalán egy viruló, fiatal gyümölcsös volt, melyek máris jelét adták a hamaros virágfakadásnak." A szöveg tautologikus módon közli velünk, hogy a felékítés javít a természet művén, és teljesen fölöslegesen azt is tudtunkra adja, hogy ez a szabály csakis akkor érvényesül, ha a felékítés során nem tesznek kárt a természetben. Az "egy fiatal gyümölcsös, melyek máris jelét adták"-hoz nem kell kommentár.

Az első kötet 30-ik oldalán is hasonlót találunk; Strides a szerző jellemzése szerint "sohasem tesz semmi olyasmit, ami akár leheletnyivel több erőfeszítést is követelne annál, ami a célja eléréséhez feltétlenül szükséges". Hol hallott Cooper olyan munkáról, melynek elvégzéséhez nagyobb erőfeszítésre van szükség, mint amekkora szükséges hozzá? Csupán annyit akar mondani, hogy Strides sohasem erőltette meg magát a szükségesnél nagyobb mértékben; ennyi az egész.

Az első kötet 59-ik lapján bukkanunk erre a mondatra: "Azon az úton haladt, melyet csupán a Kunyhóba érkező idegenek használtak, vagyishát a völgyön keresztül közelített." Ez merő nyelvi homály. A "vagyishát"-ot a szerző "azaz" jelentésben használja. Sokkal világosabb lenne az egész ebben a formában: "A völgyön keresztül haladt, azon az úton, amit a Kunyhóba érkező idegenek használtak." Coopernak ehhez tizenhat szóra volt szüksége; nekünk tizenháromra.

A második kötet 8-ik lapján megbocsáthatatlan sutaságot találunk, igaz, szigorúan nyelvtani természetű sutaságot. "Azt hiszem, kedvencük voltam mindkettőjüknek, mindkettőjük gyakran babusgattak." Nincs szükség további megjegyzésekre, a mondat önmagáért beszél.

Nagyon is jól tudjuk, persze, hogy igazságtalanságnak tűnhet, ha kiragadott passzusokat idézünk rosszallásunk kifejezésére; hiszen bármennyire is szigorúan találomra idézünk, ezt a tényt nem tudjuk bebizonyítani az olvasónak; azonkívül nincs olyan szerző, akinek a műveiből ne lehetne egy-egy hibás mondatot kiszedegetni. Mégis azt kell mondanunk, hogy Cooper általában szembeszökően és különlegesen pontatlan, nyilván a sietség és a gondatlanság következtében; és ennek bizonyítására félretesszük a találomra összeszedett részleteket és a mű egy teljes oldalát vesszük szemügyre. Sőt, mi több: azt az oldalt fogjuk választani, amiről feltételezhető, hogy a szerző a leggondosabb figyelmet szentelte neki. Már halljuk is az olvasókat: "Az első oldalt, a Bevezetés első lapját." Természetesen ezt az oldalt választjuk.

"A határvidék történelme teli van olyan legendákkal, melyek a világtól elzárt családoknak a szenvedéseiről szólnak a gyarmati háború zűrzavaros eseményei során. Azok, amiket most az olvasó elé tárunk, alapvető tényeik tekintetében jellegzetesnek mondhatók, ha részleteikben talán nem is mindig felelnek meg az igazságnak. Jogos irodalmi célhoz csupán az elsőre van szükség."

"Bővelkedik olyan legendákban" helyesebb lett volna, mint a "teli van olyan legendákkal", hiszen ha a történelem teli volna legendákkal, akkor legenda volna és nem történelem. Ezenkívül az első mondatban fülsértő gyakorisággal ismétlődik a "-nak a" szövegrész. A második mondatot nyitó "azok" nyelvtanilag az előző mondatban álló "eseményei"-re utal vissza, holott a szerző szándéka szerint a "legendák"-ra vonatkozna. A "jellegzetes" szó homályos értelmű és ebben az összefüggésben nem helyénvaló. Úgy véljük, Cooper egyszerűen azt akarja mondani, hogy az olvasó elé tárandó legendák részleteikben ugyan nem teljesen felelnek meg az igazságnak, de valóban voltak olyan megtörtént esetek, amelyek hasonlók ezeknek a legendáknak az alapvető tényeihez. De amikor a "jellegzetes" szót használja, ezzel majdhogynem az ellenkezőjét sikerül mondania. Amikor kijelenti, hogy a legenda alapvető tényei tekintetében "jellegzetes", akkor olyasvalamit mond, ami nyilván nem állt szándékában, azaz azt, hogy az ő legendája olyan tényeket is tartalmaz, melyek minden más legendától megkülönböztető jelleggel ruházzák fel, tehát olyan tényeket, amelyekről nem szól egyetlen korábbi legenda sem, s amelyek csakis ennek a legendának sajátjai. Hogy Cooper valóban azt akarta mondani, amit mi gondolunk, a harmadik mondatban válik nyilvánvalóvá: "Jogos irodalmi célhoz csupán az elsőre van szükség." Ennek a mondatnak viszont rendkívül rossz a nyelvtani szerkezete. Az "elsőre" szó csakis a "tényeik"-re utalhat vissza, de Cooper nem ezt akarja mondani. Ha azt kérdezzük, hogy mit is jelent az "elsőre", mi az, amire "jogos irodalmi célhoz van szükség", természetesen ez a válaszunk: "arra, hogy valóban voltak olyan megtörtént esetek, amelyek hasonlók a legenda alapvető tényeihez". Csupán erre a körülményre kell hogy gondunk legyen - erre a megfontolásra van "csupán szükség jogos irodalmi célhoz".

"A nemzet egyik balszerencséje, hogy csupán önmaga dicséretét hallja." Ez a negyedik mondat, s ez sem világos. Nyilván azt kívánja közölni velünk, hogy a nemzetet alkotó és a nemzet keretei között együtt élő egyének egymástól csupán a nemzet dicséretét hallják, és ez balszerencsés körülmény az egyének számára, mert félrevezeti őket a nemzet valóságos helyzetét illetően. Látható, hogy a kívánt gondolat közlése érdekében különbséget kellett tennünk a nemzet és a nemzetet alkotó egyének között; ugyanis nyilvánvaló, hogy a nemzetet csakis más nemzetekkel való viszonyában tekintjük nemzetnek, s így - mint nemzet - bizony sok minden mást is hall "önmaga dicséretén" kívül; azaz hallja, miként pocskondiázzák más, rivális nemzetek. Mikor Cooper megpróbálta mondanivalóját egyetlen rövid mondat keretébe kényszeríteni, feláldozta mondatának érthetőségét.

Az ötödik mondat így szól: "Bár az Amerikai Forradalomnál igazságosabb erőfeszítést aligha tett még nép az elnyomás első rohamának a visszaverésére, ennek az ügynek is voltak rossz vonásai minden más emberi küzdelemmel egyetemben."

Az Amerikai Forradalmat helytelenül nevezi a szerző "erőfeszítésnek". Az erőfeszítés ok volt csupán, a forradalom pedig ennek okozata. "Erőfeszítés" a lázadás, melynek nyomán forradalom támad. "Az elnyomás első rohama" hibás metafora, mert a "roham" lerohanásra, támadásra, erőszakos behatolásra utal, amit az "elnyomás" nem tesz. Az "ennek az ügynek is voltak rossz vonásai minden más emberi küzdelemmel egyetemben" pedig jószerivel annyit jelent, hogy az ügy nem csupán rossz vonásokkal, hanem minden más emberi küzdelemmel is rendelkezett. Ha egyáltalán szükségünk van ugyanezekre a szavakra, akkor ebben a sorrendben kellene használnunk őket: "Minden más emberi küzdelemmel egyetemben ennek az ügynek is voltak rossz vonásai", vagy még jobb formában: "Az ügynek - mint minden más emberi küzdelemnek - voltak rossz vonásai is." A "más" szóra semmi szükség.

Ez pedig a hatodik mondat: "Annyira megszoktuk, hogy egekig magasztalnak az utóbbi időben mindent, ami akár csak a legcsekélyebb kapcsolatba is hozható ezzel a nagy horderejű eseménnyel és az eseményt kiváltó eszmékkel, hogy fennáll a veszély: pszeudo-hazafiságunkban szem elől tévesztjük az igazságot." "Az utóbbi időben" kifejezésnek az "annyira megszoktuk, hogy" után kellene következnie, s a görög eredetű "pszeudo" szó is kifogásolható, mivel tökéletesen pótolja a "hamis" szócska, sőt, legjobb lett volna "álhazafiságot" írni.

Hasonló gondatlanság csúfítja el a Dombkunyhó stílusát mindenhol, s a szerző igaz barátai fájlalhatják, hogy Cooper elmulasztott eleget tenni a Múzsa apróbb kívánalmainak. Persze azt mondhatják, hogy ezek az "apróbb kívánalmak" legjobb esetben is lényegtelenek. Talán így is van. De akárhogy legyen is, eszünkbe sem jutott volna, hogy ilyen csökönyös kitartással foglalkozzunk a Wyandotté lényegtelen hibáival, ha sikerül nagyobbakat és lényegesebbeket találnunk megjegyzéseink számára.

Takács Ferenc fordítása
sayuri, 2013. október 11. péntek, 17:00
Címkék: Robinson Crusoe-ra, Brockden Brownt, John Nealt, Maud Meredith, Jamie Allen, Michael,
Kommentek
Facebookon kaptam
Drága Évike! Mosolygós vidám napot kívánok neked szeretettel puszillak drága
eva6, 2019. november 14. csütörtök, 09:02
Facebookon kaptam
Szervusz Kedves Évi .
Köszönöm szépen .
Szép estét , és jó éjszakát kívánok sok szeretettel .
Puszillak .

Ne faggass ! Ne kérdezz ! Így nem tudok .
Minden szó , amit magamról elárulok ,
ajándék , neked . Szent titok ,
csiszolatlan gyémántok ,
melyekből kirakhatsz egy arcot ,
aki talán én vagyok .

_______________

Garay Zsuzsanna : Ismersz - e ?
eva6, 2019. november 13. szerda, 19:27
Facebookon kaptam
NEKED IS SZERETETTEL--SZÉP ESTÉT KÍVÁNOK-
eva6, 2019. november 13. szerda, 18:20
Facebookon kaptam
SZIA ÉVI--ÖRÖMTELI SZÉP NAPOT KÍVÁNOK SZERETETTEL.
eva6, 2019. november 13. szerda, 13:15
Facebookon kaptam
Mosolygós vidám szép napot kívánok neked szeretettel puszillak drága
eva6, 2019. november 13. szerda, 13:13
Facebookon kaptam
Szervusz Kedves Évi .
Nagyon szépen köszönöm .
Jó estét , és kellemes éjszakát kívánok szeretettel .
Puszillak .
A boldogsághoz sokszor nagyon kanyargós út vezet . De legtöbbször maga az út a boldogság . Csak észre kelle venni .
eva6, 2019. november 12. kedd, 20:07
Facebookon kaptam
Szia drága Barátnőm! Szép estét,jó pihenést kívánok,sok szeretettel!
eva6, 2019. november 12. kedd, 19:37
Facebookon kaptam
Kellemes estét jó éjszakát kívánok neked szeretettel puszillak drága
eva6, 2019. november 12. kedd, 17:08
Képek, videók
0 a Igaz szeretettel Neke
lovaszmarika
2019. szeptember 11. szerda, 12:28
0 a Emlékére szeretettel
lovaszmarika
2019. június 29. szombat, 17:22
szeretettel
eva6
2019. április 06. szombat, 06:05
Szeretettel
eva6
2018. november 24. szombat, 06:54
0 igaz szeretettel Otilia
lovaszmarika
2018. szeptember 16. vasárnap, 18:39
Sok szeretettel
csalogany13
2018. augusztus 23. csütörtök, 22:49
Sok szeretettel neked.jpg
vorosrozsa66
2018. július 11. szerda, 20:28
Szeretettel
borigit
2018. július 10. kedd, 13:59
Szeretettel Neked
sanci81
2018. július 09. hétfő, 16:49
Sok szeretettel Neked
vorosrozsa66
2018. július 02. hétfő, 20:24
szeretettel__udvozolle k_1
menusgabor
2018. június 29. péntek, 21:10
Robinson Crusoe
idvigjanos
2013. szeptember 18. szerda, 06:47
Robinson Crusoe.hu.jpg
rambobby
2007. május 21. hétfő, 09:32
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.