Belépés
2019. november 13. szerda | 46. hét | 317. nap | 16:59 | Szilvia
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
4.
4.



- Jó estét professzor úr! - mondta Róbert, széles ívet lendítve kalapjával -, bocsásson meg, hogy zavarom, de már úgyis sötét van, csak a szemét rontaná, ehelyett talán inkább hallgassa meg a panaszaimat és ha érdemesnek talál rá, üdítse fel a lelkemet!... Mert a homlokom, amint látni méltóztatik, már úgy-ahogy begyógyult, hanem a kedélyem, az talán még szánalmasabb, mint volt!

Stefanidesz letette a könyvet, gondosan lesimította a borítékát, azután felállt, kezet nyújtott a fiatalembernek és azt mondta:

- Kedves barátom, ön most páciensem nekem, mindössze tehát csak arról lehet szó, hogy panasz helyett jelentést tesz nekem arról, hogy mennyiben és miként tartotta be a rendelkezéseimet!

Róbert tréfás hódolattal meghajtotta magát.

- A legnagyobb készséggel!... Tehát azt méltóztatott rendelni, ugyebár, hogy szerezzek magamnak új ismerősöket, akik között teljesen fesztelenül mutathatom magamat, nem baj, ha nem is egészen hozzám valók, a legfontosabb az, hogy még az etikett se keserítse meg zavartalan jóérzéseimet!... Nos, most jövök a köröskényi jegyzőtől, ahová csak úgy hívatlanul beállítottam... Tarokkoztunk...

- Brávó! Lássa, ezt már szeretem!... No és?

- És valósággal szétlöttyentem, olajszerűen, cseppfolyóssá váltam, később pedig alaktalan, kocsonyás tömeggé lettem az unalomtól és csak most, ahogy önhöz átjöttem, a meghűvösödött esti levegőn kristályosodtam vissza némileg eredeti alakomba.

- Ez már baj!... Miért nem megy máshová?

- Bocsánat, még nem fejeztem be a jelentésemet!... Tegnapelőtt annál a nyugalmazott hajóskapitánynál voltam, aki ott lakik a k**-i országút kanyarodójánál és akinek a nevét sem tudom.

- Ez is gyenge mulatság lehetett! - mondta az orvos.

- Az volt, valóban!... De van még tovább is... Délután voltam náluk, de már úgy hat óra tájban eljöttem tőlük... Ismeri ön azt a pompás völgykatlant, ugyebár, amelyet A szerelmesek templomának neveznek?... Nos, én ebből a tündérkertből azon a végzetes napon egy ragyogóan szép és két infernálisan félelmes emléket hoztam el magammal - tegnapelőtt este tehát azt gondoltam ki magamban, hogy újra felkeresem a régi helyet, hátha a háromból valami szürke, nyugodalmas semmi verődik össze, ami majd elcsitítja a lelkemet. De méltóztatik-e tudni, igen tisztelt professzor úr, hogy mi lett ebből a ravaszul kieszelt érzelemkombinációból?

- Mivel itt már a patológia felé hajló bonyodalmakról van szó, azt hiszem, hogy mint orvosnak nem lesz nehéz kitalálnom. Sőt ha több figyelmet szentelt volna a dolognak, ön is kitalálhatott volna mindent már előre... Annyi egészen bizonyos, hogy a két félelmes emlék nemhogy megenyhült a színhely viszontlátása alkalmával, hanem csak kiújult és gyötrőbbé vált. A kedves emlék pedig?... Van-e fájdalmasabb valami, mint a régi, drága tájat újra látni - pusztán, elhagyottan, őnélküle, aki a boldog emléket reánk sugározta és azok nélkül, akik tanúi voltak a boldogságunknak?... Mily nyugtalanító és leverő a tudat, hogy a többiek azóta már száz új impresszión gázoltak keresztül, vagy hogy a dolgaik után szaladgálnak és talán nem is emlékeznek már a boldogság völgyére, vagy ha igen, csak úgy, mint egyébre, ami véletlenül keresztezte az útjaikat... Talán a vetélytársat, talán a legnagyobb ellenségünket is szívesen látnánk magunk mellett, csak valaki is lenne ott a régiek közül!... Nos, eltaláltam?

Róbert szomorúan bólintott.

- Tökéletesen!... Csak akkor tévedett a professzor úr, amikor prejudikált a tudásomnak, mondván, hogy mindezt nem találtam ki előre, holott kitalálhattam volna... Hátha tudtam, mi vár rám? És elmentem mégis, mert nincsen titokzatosabb és komplikáltabb valami, mint az emberi lélek!... Nem emlékszik-e olyasmire, kedves professzorom, hogy amikor a foga fájt, valami ismeretlen hatalom arra ösztökélte, hogy harapjon rá a fájós fogára?... Hiszen az a nyugodalmas semmi, amire rátalálni reméltem, az maga a legfélelmesebb lakótárs az eltűnt boldogságok csarnokában. A hajótörött napokig hánykolódik a tomboló vízen, végre a hullám kidobja a szárazra, akkor holtra fáradtan hanyatt fekszik és felsóhajt: végre megnyugodtam! Aztán körültekint: sehol senki és a könny úgy ömlik a szeméből, mint a ruhájáról a tengervíz... De hogy a lírából elég legyen: mi természetesebb, mint az, hogy a háromszor való sikertelenség útján felbukkant bennem az utolsó menedéknek, a barátságos, tágas és szellős csermelyhidasi kocsmának a képzete?... Az ilyen hely akkor sem üres és elhagyott, ha nincsen is ott senki a megszokottak közül, mert a milliószor elmondott kocsmai humorkák mintegy petrifikálódnak és vastag patina alakjában rárakódnak a falra, az őslakók kedvenc poharai összecsendülve beszélgetnek egymással, a cigánymuzsika akkordjai belefúródnak a tölgyfaasztal repedéseibe és ha nekik való ember téved a szomszédságukba, halk pengetéssel életre kelnek.

- Kedves fiatal barátom - mondta Stefanidesz nevetve -, ön oly meggyőzően, annyi becéző szeretettel beszélt a tárgyról, hogy... hogy... Tudja mit?... Sétáljunk át Csermelyhidasra!... Vacsora előtt megiszunk egy korsó sört... Ha velem van, nem féltem önt!

- Áh! A költészet hatalma!... Gyerünk, mégpedig sietve!

A doktor felcsapta csodálatos taplósapkáját és megindultak.

- Nos, folytassa kedves barátom, mit tudott kieszelni még, hogy a rendelkezéseimet lehetőleg betartsa?

- Miután az emberek között nem tudtam feltalálni azt, amit kerestem, kísérletet tettem a könyvekkel. Kaptam két igen érdekes olvasmányt öntől, kedves professzorom. Az egyik annak a kiváló, modern olasz tudósnak Róma történetéről írott műve, akinek most hirtelenében nem jut eszembe a neve, a másik pedig az ugyancsak olasz Scapinellinek Idegen Világokban című könyve... Azonban...

- Azonban...

Azonban amikor az ember a történelmet olvasgatja, valahogy úgy érzi, mintha a régi emberek egyáltalán nem is ismerték volna az élet szennyes komiszságait, mintha csak örökös, pompás színdarabot játszottak volna, amelyben a hősök sem haltak meg komolyan, ha a dárda belefúródott a mellükbe, csak valami örök értékű búcsúmondással az ajkukon, festői pózban lerogytak volna, hogy nyomban azután elmenjenek valami pompás lakomára és ott az eseményeket boldog, meleg vetélkedéssel megbeszéljék... Mennyi különös elképzeléssel tölti el az ember egy-egy dallamos, ódon, történelmi név!... Messala!... Cleopátra!... Hamilcar!... Vagy: Mária Antoanett!... Navarrai Henrik!... a Bourbonok!... El tudja ön képzelni, kedves professzor úr, hogy Messalának gyomorgörcsei voltak?... Vagy nem szeretné-e képen törölni azt a szentségtörőt, aki nyíltan meg merné mondani, hogy a varázserejű Phryné még csak langyos vízzel, de szappan nélkül mosta habtestét?

- Jó, jó! - legyintett a doktor. - Ez mind igen szép és okos dolog, de ezeket nem ön találta ki, fiatal barátom, hanem egyik zseniális írónknak Régi ismerős című regényében olvasta.

- Igaz, ez azonban semmit sem változtat a dolgon. Professzor úr sem a levegőből horgászta ki a tudományát, hanem a professzoraitól hallotta... De hadd folytassam!... Ezeket a pompás elrévüléseket, ezerszínű elképzeléseket, gyönyört hozó lebágyadásokat mindenkinek megadja Clio, aki szerelmes bele. De aki már kiábrándult belőle, annak fügét mutat, mint a szépasszony, aki tréfa alá rejti a bosszúságát, hogy az illető nem a rabszolgája többé!

- Önben egy jobb fajta lírai költő veszett el!

- Ha türelemmel végighallgat, a jobb fajtá-t ki fogja javítani elsőrangú-ra!

- Jóságos isten!... Van még tovább is?

- Ne aggódjon, kedves professzorom!... A rómaiak történetével már végeztem, most még csak arról akarok beszámolni, hogy miért nem értem célt a másik munkával sem, azután már készen is vagyok a beszámolómmal. Különben se felejtsük el, hogy mindezekkel csak páciensi kötelezettségemnek teszek eleget önnel szemben!... Tehát amikor még az Idegen Világokban-t olvastam, ahelyett, hogy szórakoztam volna, ismét az a nyomasztó érzés nehezedett rám, amelyet már korábban is gyakran elszenvedtem, ha soha nem látott távoli nagyszerűségek jelenítődtek meg előttem. Ha a Yellowstone-park gyönyörűségeit, vagy a Colorado kanyonjait látom, vagy azokról olvasok, olyan kicsinynek és nyomorultnak érzem magamat, mint érezné magát a katicabogár, ha eltűnődnék a maga dolgai felett, amikor a jegenyenyár tövében mászkál a fű között... És milyen szánalmassá és nevetségessé lesz ilyenkor minden, ami most oly igen érdekel!... Isten bocsásson meg nekem, de még a művészetnek, főleg az irodalomnak azok a termékei is összetörpülnek előttem ilyenkor, amelyek a mi kis bogáréletünk mindennapi nyavalyás zakatolásából, sápkóros szerelmeiből veszik a tárgyukat.

- Ezt az érzést magam is ismertem, de én már leszámoltam vele - mondta a doktor és levette taplósipkáját. - Tudja hogyan?... Egyszerűen úgy, hogy elkezdtem egzotikus történeteket olvasni és bár a másodiknál még magam előtt is titkoltam az érzéseimet, a harmadiknál már kénytelen voltam bevallani, hogy azok bizony meglehetősen unalmasak, legalább nekünk, mert nem tudjuk magunkat beléjük képzelni, vagy ha tudnánk is, már eleve érezzük, hogy ez az elképzelés untatna és kifárasztana bennünket. Azután meg higgye el, kérem, hogy mégis csak ez a mi kis világunk az igazi, mert a leghíresebb utazó is csak otthon van mindig a lelkével és amikor átkel a Himaláján, valahol, a tudata valamely ismeretlen sikátorában ott bujkál a meggyőződés: milyen jó lesz majd egyszer otthon, a meleg kályha mellett mesélni mindezekről a feleségemnek, vagy a kedvesemnek!... Az aranyásó sem Clondyke-et tartja az igazi otthonának, a kincsét ő is csak hazaviszi magával a csendes, vidéki városba, vagy beledobja a nagyváros forgatagába.

- Ez bizony valószínű - mondta Róbert -, de erre persze előbb kellett volna gondolnom. Hanem most már mindegy!... De tudja-e azt, igen tisztelt professzor úr, hogy legalább egy negyedórája állunk már itt, a csárda előtt és ahelyett, hogy belépnénk, különféle bölcsességekkel tömjük egymást?

Beléptek és leültek a hűvös, tágas teremben, ahová akkor már kezdtek beszállingózni a helybeli, zsírszagú notabilitások is. Az egyik sarokasztalhoz vonultak és nagyot húztak a frissen csapolt sörből.

Róbert pár percig hallgatott, majd tűnődve, halkan azt mondta:

- Azt hiszem, az előbb hazudtam, mert nem az óceán végtelen síkja és nem a Kordillerák ormai tesznek engem kicsinnyé, nem ezek törpítik körülöttem a világot játékszerré, hanem ez a kis hitványság, ami nemsokára porrá omlik az ujjaim között!

Tárcájából gondosan becsomagolt, elhervadt violacsokrot vett elő és odatette azt az asztalra. A csokorra cédula volt erősítve, rajta a felírással:

- Szeretlek és imádkozom érted!... Matild.

- Amikor egyszer, már mint lábadozó, egyedül feküdtem a szobámban, a nyitott ablakon keresztül ez repült be hozzám, és odaesett egyenesen a takarómra!

A professzor szórakozottan felvette a csokrot, megpörgette barna, csontos ujjai között és kedvetlenül azt mondta:

- Ismerem!

- Ismeri?... Lehetetlen!

- Pedig ismerem, és majd azt is megmondom, hogy honnét, csak előbb valami egyebet szeretnék mondani önnek... Lám, ön panaszkodik, hogy semmi sem segít a kedélybaján!... Tudja, mit tennék az ön helyében?... Elkezdenék a lehető legprózaibb dolgokkal kínlódni, vesződni, így például mindenek előtt azzal a kérdéssel, hogy mi is lesz a jövőben a pénzügyekkel?

- A pénzügyekkel!?... Nem értem!

- Nos igen!... Miután ön az édesanyja legbarátságosabb ajánlatait is mereven visszautasította, okvetlenül kell valami tervének lennie azt a kérdést illetően, hogy magát a jövőben is elláthassa pénzzel - hiszen ön szeret költeni -, mert azt csak nem hihetem, hogy egy huszonhat éves ember a távoli rokonától fog kérni naponta zsebpénzt, aki hozzá még a vendéglátó gazdája is!

- Tudom, hogy kire gondol ön - mondta Róbert idegenkedve -, de amint eddig sem kértem tőle, úgy az ilyesmi a jövőben sem fog eszembe jutni... Most azonban a leghatározottabban felkérem önt...

- Csak türelem!... Természetes, hogy nem kért, mert hiszen eddig bőven futotta abból a pénzből, amit még annak idején hazulról hozott magával!... Ez a készlet azonban most már bizonyára kifogyott, és éppen ezért kérdem, hogy mi a terve a jövőre nézve?... Ne úgy feleljen nekem, mint felelt volna az egyik spanyol grand a másiknak, hanem mint a páciens kell hogy feleljen az orvosának, aki a többi között annak a lelkiállapotáért is felelős!

Róbert lehajtotta a fejét és pár pillanatig tűnődött.

- Kérem, professzor úr - mondta aztán békülékenyen -, valami fátyolos homály borong előttem, amiből csak itt-ott ütközik elő egy-egy félig tiszta kép, amely összefüggésben látszik lenni azzal, amit ön rám olvas. Ez az ostoba eset, a hetekig tartó lázálmok mindent felforgattak előttem. Nagyon szépen kérem tehát, hogy mondjon el mindent, amit rólam tud, amit felőlem feltesz, vagy bármit is összefüggően, világosan és főként a legnagyobb őszinteséggel!

- Legyen úgy, amint óhajtja - mondta az orvos -, elmondok mindent, bár a mondókáimat valami bocsánatkérés-félével kell kezdenem, mert amint látom, nem emlékszik semmire, és ennélfogva nem is felelős semmiért!... Vagy emlékszik talán arra, hogy az édesanyja, a testvérbátyjával együtt, itt volt azalatt, amíg ön beteg volt?

- Természetesen!... Hiszen amikor elmentek, bár kissé szertartásosan, de a legközvetlenebb hangon búcsút is vettem tőlük!

- Helyes!... És a korábbi dolgokra?...

- Mint zagyva ködképekre, hellyel-közzel azokra is emlékszem, de ma már nem tudnám megmondani, hogy hol és mikor folynak össze az álomképeimmel!

- Akkor tehát kezdjük az elején!... De egyetlen pillanatra se felejtsük el, hogy még mindig a páciensemmel beszélek, a legteljesebb jogokkal felruházva!... Már régen el vagyok tökélve, hogy ezeket a dolgokat megbeszélem önnel, de vártam, amíg új erőre kap. Most itt az idő, sőt amint látom, az utolsó óra, mert ön még mindig hervadt csokrokkal és még hervadtabb nőkkel bajlódik - amiben nota bene némileg magam is hibás vagyok -, amikor más fiatalember az ön korában és helyzetében sokkal okosabb dolgokról is tudna gondolkozni. Elmondok tehát mindent, amit tudok, de azért ne tartson semmiféle nagyképűsködéstől, nem fogok atyáskodni önnel szemben, és nem mondok egyetlen szóval sem többet, mint amennyit valóban tudok!... A múlt hó huszonharmadikán, tehát a kirándulást követő napnak hajnalán önt ájultan, összezúzva találták meg a patak medrében. Viola kisasszony mindjárt korán reggel átizent értem, én nyomban felkerestem önt, és megállapítottam, hogy a nagyfokú meghűlésen kívül nemcsak sebláza, hanem idegláza is van. Bocsássa meg utólag, de eleinte valamennyien az alkoholra gyanakodtunk, de ez nem tartott sokáig, részint mert Rényi, akinél az éjszaka utolsó óráját töltötte, kijelentette, hogy szó sem lehet nagyfokú részegségről, részint meg, mert Viola annyi titkolt, de eltitkolhatatlan féltéssel ápolta önt és oly óvatosan elkerült velem szemben minden konkrét nyilatkozatot, hogy én nyomban kikapcsoltam az első feltevésemet, nagyon jól tudva, hogy komolyabb dolgokról van szó. Később, amikor egy újabb lázrohamában ezt a csokrot megmutatta nekem, természetesen már mindent tudtam, hanem akkor még csak ennyiben állt a dolog!... Még ugyanaznap sürgönyöztek az édesanyjának, aki másnap este már meg is érkezett az idősebb fiával, az ön testvérbátyjával együtt. Csak másnap, amikor ön már higgadtabbnak látszott és a láza is alábbhagyott, engedtem őket önhöz, és a találkozáson magam is ott voltam. Más nem volt jelen. Az édesanyja becézte, kérlelte önt, kikérdezte a tervei felől és azt mondta, hogy szívesen megtesz önért mindent, amit az édesatyja végakaratának megsértése és a másik gyermek megrövidítése nélkül megtehet, ön azonban mindent a leghatározottabban visszautasított. Határozottan emlékszem, hogy szóról szóra a következőket mondta:

- Kedves anyám, amit ő keresett, az legyen a testvéremé!... Nekem semmi közöm sincs őhozzá, amint neki sem volt semmi köze énhozzám!

Az édesanyja sírt, a kezeit tördelte, a testvére fel volt háborodva, én vigasztaltam őket, hogy én siettem el a dolgot, nem lett volna még szabad megengednem a találkozást, mert mindezt csak a hagymáz mondatja önnel - hiábavaló volt minden!... Az édesanyjának másnap hosszabb megbeszélése volt Berenczeyvel, de önnel többé nem beszéltek, csak a búcsúzás alkalmával, amikor ön már valóban nyugodt volt!... Ennyi az egész, amit tudok, és ezért kérdem, hogy mik a további tervei?...

Róbert lehajtotta a fejét; most már tisztán emlékezett mindenre.

Látta az édesanyját, közvetlenül maga előtt, amint ott ült az ágya szélén, és visszaemlékezett arra a titokzatos, szilaj ösztönre is, amelyik valósággal kényszerítette őt, hogy elmondja mindazt, amit mondott.

Hanem most, hogy elképzelte, mennyit szenvedhetett azóta az édesanyja, rettentően nyomorultnak érezte magát.

Pedig nem volt igaza. Vagy helyesebben: csak félig volt igaza.

Mert annyi bizonyos, hogy az édesanyja állandó lelki gyötrelmek között élt a találkozás óta, de ezekből a gyötrelmekből jóval több jutott a leleplezett, megszégyenített, legszentebb titkától megfosztott nőre, mint a fiától talán örökre elszakadó anyára. Ez súlyos, szinte természetes vádnak látszik, pedig egészen tisztán megérthető, nem is számítva azt, hogy az érzések függetlenek az akarattól, és így az ő esetében szó sem lehet szándékosságról, amiből bárminő felelősség fakadhatna.

Asszonyságának első idejében gyönyörteljes fájdalommal rejtegette, őrizte lelkében első, igazi, nagy szerelmének emlékét, amit a regényes viszontlátás lángoló, izzó odaadássá lobbantott, és amit később, mint drágagyöngyöt, a tulajdon lelkéből átrejtett a titokzatos kis jövevényébe, hogy annak égszínű szemén keresztül megláthassa, amikor akarja - de múlt az idő, és a mintaférj lassan, észrevétlenül egyre közelebb férkőzött hozzá, és nagy, erős lábával simává tiport maga körül mindent: a lágy hajlású vonalakat, az édes bizonytalanságokat, és a hajladozó, libegő, törékeny lelkeket egyaránt. Nagy úr a férfi, de csak a férfi - majdnem olyan nagy, mint aminő kicsiny és szánalmas a nem-férfi... Azután ismét múlt az idő, és a szerelem kékszemű kis emlékéből szilaj kamasz lett, akit a fattyúvér titkos ösztönzése kilendített a tiszta élet egyensúlyos nyugalmából és becsalogatott az éjszaka fekete ingoványai közé. Később ennek is vége lett, mert elszakadtak egymástól, mialatt a másik gyermeknek, az igazinak bőven jutott ideje, hogy az anyjával való magukra maradottságukat és egymásra utaltságukat ösztönösen is segítségül véve, egyre inkább összeforrjon vele. Végre most, összetalálkoztak újra, és akkor elszakadt a régi kötelék legutolsó szála is: a régi bálvány helyén haldokló, ziháló, hófehér aggastyánt talált, a régi szerelem gyümölcse pedig ott, a másik előtt kihívóan a szemébe dobta, hogy tud mindent, és hogy nem is kíván elfelejteni semmit. A fiatalember talán a láz öntudatlanságában mondta azt, amit mondott, de ő is csak az ösztönét követte, mert bizonyára megérezte, hogy nem az ül ott többé vele szemben, aki valaha átölelte a nyakát és boldog, zagyva titkokat suttogott a fülébe.

- Most már megérti ugye, miért kérdeztem az előbb, hogy mik a tervei a jövőre nézve, főként a pénzeket illetően. Nem akartam ajtóstól rohanni a házba, azért csak a zsebpénzzel kezdtem, de ön bizonyára megértette, hogy itt sokkal többről, magáról az életről van szó... Az égre kérem, be ne várja az utolsó órát, amikor már a kényszer intézi a dolgait, nem önmaga, mert az a legszörnyűbb mindenek között! Mert higgye el, csak a mesékben vannak afféle naiv és primitív fordulatok, hogy a szegény emberhez, amikor már csaknem éhen hal, csak eljön ám ez meg az, és segít rajta!... Nem igaz!... Először pénzt kell kerítsen a föld alól is, akkor majd csakugyan jön, ha fátumszerűen is, a segítő, akkor majd csakugyan történnek kedvező véletlenek, de addig oly hideg és mozdulatlan minden, mint a befagyott tó tükre... Ne gondolja kérem, hogy egynémely orvosi jogaimmal visszaélve itt talán kegyes exhortációt tartok önnek!... Szó sincs róla!... Erről különben maga is meg fog győződni, ha még valamit elárulok önnek. Azalatt, amíg ott tartózkodtam önöknél, módomban volt nehányszor Berenczey úrral beszélhetni, és mint orvos mondhatom önnek, hogy ennek a drága jó úriembernek az élete egyetlen hajszálon függ csupán. Lehet, hogy ez a hajszál még évekig sem szakad el, ha nem akad, ami erőszakosan elszakítsa, de ha bármi jön is közbe váratlanul, azonnal vége mindennek! Belátja tehát, hogy csak a szeretet beszél belőlem?

Róbert nem felelt.

- És hogy újra ne kelljen kezdenem ezeket a kínos dolgokat - folytatta a professzor -, nyomban azt is megkérdezem öntől, hogy mindezek után mi a szándéka azzal a nővel, aki... de hiszen úgyis tudja, hogy kire gondolok!

Róbert most sem felelt.

Jól esett neki, hogy az orvos nem említette Matild nevét, mert amikor az Berenczeyről beszélt, a szeme lehunyódott és tisztán látta önmagát, amint azon az éjszakán ott csúszott a leány előtt a földön, és annak tekintete várakozón, kérdően fonódott össze az övével. Érezte, hogy a keze hideg és nedves lesz, és megint lecsapott rá a gyilkos halálvágy, amely szinte a testi szerelem bujtogató ösztönzésével hajszolta a megsemmisülés felé. De aztán mérhetetlen, keserű harag öntötte el; úgy érezte, hogy mint az űzött vadnak az ebeket, le kell ráznia magáról azokat, akik beleragaszkodtak és húzzák, vonszolják a szakadék felé. Titkon, gyűlölködve vizsgálta a professzor éles, múmiaszerű arcát, villogó szemét... akkor szerette volna torkon ragadni és a félelemtől el-elcsukló, sikoltozó hangon a fülébe kiáltani, hogy legyen átkozott ezerszer, mert ő hajította el azt a követ, amely azóta a reáragadt szennytől és sártól óriásra duzzadva gördül vele szemben lefelé a lejtőn, amelyen ő körmét a földbe vájva is szeretne visszakapaszkodni, de hiába minden, mert egy ibolyakék szempár nevetve nézi a küzdelmét, és ő érzi, hogy az ereje lankad.

Hirtelen boldog, hűvös nyugalom öntötte el a lelkét.

- Azzal a leánnyal nincsen már többé semmi szándékom! - mondta nyugodtan, azután elővette újra a féltve őrzött, elhervadt kis csokrot, összetépte és ledobta a földre. - Elvégeztetett!

A professzor vértelen ajka felett hideg, fölényes mosolygás árnya vonult el.

- Így szeretem önt! - mondta aztán mély, zengő hangon -, ha néha majd visszaemlékezik a megtérésére, gondoljon reám is szeretettel.

A kocsmáros kéretlenül is új italt tett eléjük; koccintottak.

Róbert, amikor a csokrot elhajította, úgy érezte, hogy hideg, nyálkás kígyó siklik le a kebléről, ami aztán megtelik emberszeretettel és életörömmel. Mohón itta a jéghideg italt, és amikor a poharat letette, mély lélegzetet vett, hogy boldog hadarással, gyorsan elmondjon mindent öreg barátjának, hogy eldicsekedjen vele: nincsen oka a jövőtől félnie - de az utolsó pillanatban erőt vett magán... Hátha az orvos akkor is csak hűvösen, fölényesen mosolygott volna?...

Valami arra csiklandozta, hogy nyugodtan, derűsen hazudjon.

- Ami pedig a jövőbeli terveimet illeti - mondta -, abban az esetben is, ha Berenczey, ne adja Isten, meghalna, azt hiszem, hogy mint fizetett tisztviselőnek tudják majd annyi hasznomat venni itt a birtokon, hogy ne legyek a terhükre!

Amikor kiléptek, a professzor azt mondta, hogy ő majd előresiet a vacsora iránt intézkedni, Róbert pedig azalatt sétáljon egyet, hogy jobb legyen az étvágya, mert ma este a kedvenc ételét fogja kapni.

Róbert tehát lekerült a gyalogútra, és céltalanul bolyongott fel-alá régi, diákkori tréfákat mondogatva magában, mert nem akart az elmúltakra visszagondolni. A belső viharok kimerítették; most nem akart semmi mást, mint vidám lenni és pihenni.

Amint ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, a dűlőúton, vele szemben az öreg Schmidtné alakja tűnt fel.

- Jó estét kívánok, édes jó tántikám! - mondta Róbert, a karjait kitárva feléje. - Hol jár itt, ahol a madár sem jár, kivéve a magamhoz hasonló jómadarakat?

Az öregasszony boldogan, vidáman nevetett és átölelte a fiatalembert.

- Óh, mennyire örülök, hogy már ismét vidám és tréfás, mint volt azelőtt!... Jól érzi már magát?... Higgye el, kérem, hogy nem érdemes... nem érdemes... no de hagyjuk ezt!... Én bizony csak bolyongok, amerre öreg lábaim visznek, mert mit is csinálnék otthon egyedül?... Matild átment Hárshegyi grófékhoz, hogy az eljegyzési ünnepélyre megrendelje a vadhúst!...

- Az eljegyzésre? - kérdezte Róbert csodálkozva, de nyomban aztán megint az az érzése volt, hogy hazudik és színészkedik, mert tisztán állt előtte, hogy a két újság közül, amelyeket most hallott, nem az eljegyzés érdekelte jobban.

- Ön még nem is tud felőle? - kérdezte az öregasszony. - Bizonyára az alatt határozták el, amíg ön beteg volt, és talán meg akarták önt lepni!... Rényi úr a jövő héten el jegyzi magának Viola kisasszonyt, és az őszön már el is viszi őt közülünk magával!

- Ah, ma nagy, fontos nap virradt rám! - gondolta Róbert diadalmas, tiszta örömmel -, ma a gonosz szellemek egyenkint elhagynak, mint a megszállottat elhagyta a sátán, amikor az Üdvözítő rátette szent kezét a beteg fejére. - Isten áldja meg őket, és legyenek boldogok! - mondta hangosan, és érezte, hogy ennél tisztább imádság még gyermekkorában sem hagyta el az ajkát.

- És az én kedves, fiatal barátom, hol jár erre, és miben töri megint ezt a drága, okos fejét? - kérdezte Schmidtné szerető hízelgéssel.

- Ezt a drága, okos fejet ugye - mondta Róbert nevetve -, amelyet az ön kedves, fiatal barátja három héttel ezelőtt is oly sikeresen tört, hogy majdnem összetörte a patak parti sziklákon... Nos, Stefanidesz professzorral ittunk itt a csermelyizéi kocsmában, most sétálok egyet, és aztán visszamegyek hozzá vacsorára!

- Stefanidesz professzorhoz?! - kérdezte Schmidtné és azzal az istenfélő, gyászos rémülettel tekintett a fiatalemberre, amelyik csak a babonás, gyermekes öregasszonyok szeméből szokott elősugározni. - Ismerik egymást személyesen?

- Sőt, a lehető legjobb barátságban vagyunk!... Gyakran töltöttük már együtt az estéket és az éjszakákat.

- Nem jól teszi, kedves fiatal barátom, nem jól teszi!... Gonosz annak a teste, a lelke és bajba dönti azt, akit a sorsa vele összehoz!

- Bizonyára maga is hallott a csontvázról, ugye kedves Schmidt mama? - nevetett Róbert.

- A fene, aki megette a gazemberit... nem csontváz kell annak, hanem jó friss, véres asszonyhús!

- Minő szerencse, kedves mamám, hogy én nem vagyok asszony, és így nem kell félnem, hogy a vacsora helyett tévedésből engem fog megenni!... Egyébként kitől hallotta mindazt, amit felőle tud?

Schmidtné elpirult, megköszörülte a torkát, azután gyors ütemben legyintgetni kezdett a kezével. A felelősséget hessegette el magától, amit oktalan fecsegésével felpiszkált.

- Nem hallottam biz én semmit senkitől, de hiszen elég annak jobban a szemébe nézni...

- Áh! - kiáltotta Róbert gonoszul -, tehát a kedves mama...

Schmidtné mélységesen elpirult és óvólag felemelte a kezét.

- Isten bocsá'...! Nem ilyen vénasszony kell annak!

Róbert feléje nyújtotta a jobbját búcsúzóra, amit az öregasszony hosszasan ott tartott a magáéban. Róbert sem mozdult; mindketten tudták, hogy még valamit el kell intézniök.

Róbert lehajtotta a fejét és halkan azt kérdezte:

- Mikor ment el hazulról?

- Még délután - mondta az öregasszony, szintén halkan. - Már útban kell lennie visszafelé, amint megbeszéltük... hiszen éppen őeléje megyek!

- Akkor Isten vele, kedves Schmidt mama, én elmegyek!... Nem akarok vele találkozni többé... soha!

Az öregasszony még bólongatott, még mondott valamit, de a fiatalember már nem hallotta.

Elsietett.

A füle zúgott és szíve veszettül hánykolódott.

- A rongy!... A szemét!... Mily bámulatos gazsággal tudta kigondolni, hogy újra találkozhasson azzal a zsíros, kövér tökfilkóval!

Sietve megindult a professzor klastroma felé, hogy ne kelljen egyedül lennie önmagával. De amikor az út kanyarulatához ért, futva, mint a mániákus, nekivágott a rétnek és pocsolyákon, gödrökön keresztül lihegve rohant az országút töltéséig, és ott lelapult a bokrok közé.

A véletlen úgy akarta, hogy akkor már jöttek is azok, akiket várt.

A leány szaporán beszélt, könnyeden nevetgélt és néha táncos léptekkel előreugrott. A nehézkes, mafla sváb ilyenkor szomjasan nézett utána, de nem gyorsította meg a lépéseit.

Pontosan ott álltak meg előtte.

Ott a leány kezet nyújtott Lorschnernek és azt mondta:

- Köszönöm, hogy idáig elkísért, de most már menjen vissza, mert valószínűleg eljönnek elém, és nem szeretném, ha hírbe hoznának bennünket!

Még várt nehány pillanatig, de amikor az erdész csak nehézkesen hajlongott, megvetően végigmérte:

- Tökfilkó!

A leány sietve megindult, és nem tekintett vissza.

Róbert pár pillanatig mozdulatlan maradt, azután a bokrok között bujkálva futva megindult az országúttal párhuzamosan a leány után. Közben elővette reszkető kezével a zsebkését és halk rebegéssel könyörögni kezdett:

- Isten, Isten, csak még most segíts meg és állj elém!

És az Isten odaállt eléje.

Megbotlott az egyik fa kiálló gyökerében, térdre esett, és a kés kihullott a kezéből.

Tíz perc múlva benyitotta a templáriusok apátságának ajtaját.

- Jó estét, kedves professzorom!... Elkéstem talán?

*

Hazafelé odasompolygott a piros tetejű ház ablakához, és megcsókolta az üveget, amely mögött a leány aludt.

- Aludj csak, te szőke ringyó, aludjál csak, én szép kedvesem! Holnap elviszlek magammal, megszöktetlek a saját izzó, mérges véred elől, és azután nem leszel másé, csak az enyém!

Fütyörészve, boldogan sietett át az éjjeli harmattól nedves lankáson; terve az utolsó pontig ki volt dolgozva. Odahaza hanyagul ledobálta magáról a ruháit, hogy minél előbb egyedül lehessen az álmaival, és akkor a kabátja belső zsebéből kicsúszott a tárcája, és odaesett eléje a padlóra. Gyászos, hideg, reménytelen csattanással zuhant a hófehér deszkapadlóra, mint a földhöz vágott varangy, és kiadta a lelkét. Kopott, rongyos papírdarabok, rothadt éjszakai emlékek csúsztak ki belőle, és közöttük ott gunnyasztott az utolsó bankjegy, amely a magával hozott nagyobb mennyiségű pénzből megmaradt. Könnyelmű nyegleséggel nézte a gyászos bukást, már nevetett is volna felette, de hirtelen felemelte a kezét és eltakarta vele az arcát.

- Vége mindennek!

Végigdobta magát az ágyán, és belemerült az első szegénység álmokkal átszőtt, gyönyörteljes, fájdalmas delíriumába, amihez csak kettő van fogható: a szerelmes remete álma, aki Veronika szent stigmától lobogó kendőjében hullatja vágytól izzó könnyeit és a rab látomása, aki minden éjjel kisurranik a börtönéből és felkeresi elhagyott feleségét. Amint a szemét lehunyta, nyugodalmas derű szállt reá, mert nyomban tudta, hogy csak ostoba véletlen az egész, amiből gyermekjáték a szabadulás, de ahogy a képzelete erre is, amarra is kinyújtotta reménytől izzó csápjait, és ahogy azok itt is és amott is beleütköztek a hideg valóságba, a homloka elhidegedett, és az ujjai remegve doboltak az ágy hűvös deszkáján.

Odakinn felharsant a zivataros ég távoli zengése, de ő azt hitte: a láz dobol a fülében, hanem akkor a szomszédos szobák valamelyikében a kis eszelős felsírt álmában, úgy, mint akkor, amikor a levelet átadta és a félelmes hang olyan volt, mintha az elkárhozott lelkek csalogatnák magukhoz az új társat.

- Megyek már!... megyek már!...

Lehunyta ismét a szemét, mert még reménykedett, hogy csak álom az egész, de amikor szédülni kezdett, riadtan felugrott, odatámolygott a szoba közepére, ott letérdelt és hangosan, újra azt mondta:

- Elvégeztetett!

De az arca most halálsápadt volt, mert tudta, hogy most valóban elvégeztetett.
sayuri, 2012. december 11. kedd, 17:31
Címkék: Scapinellinek Idegen Világokban, Mária Antoanett, Navarrai Henrik, Idegen Világokban-t, Akkor Isten, szemét rontaná,
Kommentek
2018. évi történelmi évfordulók 02. 12.
magyar színésznő
1980 - Juan Carlos Ferrero spanyol teniszező
1981 - Károlyi Sándor labdarúgó
1982 - Bolba Éva magyar énekesnő
1982 - Kiss Dániel magyar atléta
1984 - Peter Vanderkaay amerikai úszó
1985 - Mahrez Mebarek algériai úszó
1987 - Antonín Hájek cseh síugró
1988 - Sztanyiszlav Galimov orosz jégkorongozó
1988 - Daniela Sofronie román tornásznő

Halálozások
1479 - I. Eleonóra navarrai királynő (* 1426)
1542 - Howard Katalin VIII. Henrik angol király 5. felesége (* 1520 körül)
1763 - Pierre de Marivaux francia regényíró, drámaíró (* 1688)
1786 - Farkas Ádám költő (* 1730)
1804 - Immanuel Kant német filozófus (* 1724)
1834 - Friedrich Schleiermacher német evangélikus lelkész, teológus (* 1768)
1896 - Ambroise Thomas francia zeneszerző (* 1811)
1898 - Barabás Miklós magyar festőművész, grafikus (*
skorpiolilike, 2018. február 12. hétfő, 10:57
2018. évi történelmi évfordulók 02. 10.
évből még 324 (szökőévekben 325)
nap van hátra.

Névnapok: Elvira + Ella, Elli, Harim, Harlám, Pál, Palmer, Pável, Pósa, Skolasztika, Viliam, Vilmos

Politikai események
1414 - I. (Antequerai) Ferdinándot a feleségével, Kasztíliai Eleonóra alburquerquei grófnővel együtt Zaragozában Aragónia királyává és királynéjává koronázzák. (Ez az utolsó aragóniai királykoronázás, utódai ezután az egyházi beiktatásuk során már csak esküt tesznek.)
1550 - Angoulême-i Margit navarrai királyné temetése a Lescari Székesegyházban, Pau mellett
1567 - Merénylet áldozata lesz Stuart Henrik címzetes skót király, I. (Stuart) Mária skót királynő második férje, akinek az Edinburgh melletti házát az összeesküvők felrobbantják. A királyt menekülés közben megfojtják. A merénylet legfőbb vezetőjének James Hepburnt, Bothwell grófját tekintik, akihez az özvegy királynő három hónappal később feleségül ment, ami miatt Stuart Máriát is felelősnek tartották a férje elleni gyilkosság
skorpiolilike, 2018. február 10. szombat, 15:55
2018. évi történelmi évfordulók 02.10.
(szökőévekben 325)
nap van hátra.

Névnapok: Elvira + Ella, Elli, Harim, Harlám, Pál, Palmer, Pável, Pósa, Skolasztika, Viliam, Vilmos

Politikai események
1414 - I. (Antequerai) Ferdinándot a feleségével, Kasztíliai Eleonóra alburquerquei grófnővel együtt Zaragozában Aragónia királyává és királynéjává koronázzák. (Ez az utolsó aragóniai királykoronázás, utódai ezután az egyházi beiktatásuk során már csak esküt tesznek.)
1550 - Angoulême-i Margit navarrai királyné temetése a Lescari Székesegyházban, Pau mellett
1567 - Merénylet áldozata lesz Stuart Henrik címzetes skót király, I. (Stuart) Mária skót királynő második férje, akinek az Edinburgh melletti házát az összeesküvők felrobbantják. A királyt menekülés közben megfojtják. A merénylet legfőbb vezetőjének James Hepburnt, Bothwell grófját tekintik, akihez az özvegy királynő három hónappal később feleségül ment, ami miatt Stuart Máriát is felelősnek tartották a férje elleni gyilkosság
ametiszt54, 2018. február 10. szombat, 15:54
2018. évi történelmi évfordulók 02. 01.
labdarúgó
1976 - Csernyánszki Norbert magyar labdarúgó
1981 - Federica Faiella olasz műkorcsolyázó
1982 - Andrea Minguzzi olasz birkózó
1982 - Molnár Ferenc (Caramel) magyar énekes
1984 - Darren Fletcher skót labdarúgó
1985 - Dean Shiels északír labdarúgó
1994 - Harry Styles, a One Direction együttes brit énekese

Halálozások
997 - Géza fejedelem (* 945 körül)
1222 - I. Alexiosz trapezunti császár (* 1182 körül)
1328 - IV. (Szép) Károly francia és navarrai király (* 1294)
1691 - VIII. Sándor pápa (* 1610)
1697 - Bakos János magyar tartományi albiztos (* 1653)
1713 - II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem (* 1676)
1851 - Mary Shelley angol írónő, költőnő (* 1797)
1854 - Landerer Lajos magyar nyomdász (* 1800)
1875 - Sir William Sterndale Bennett angol zeneszerző (* 1816)
1875 - Albely Antal Ferdinánd magyar jogakadémiai tanár (* 1794)
1886 - Bánffy Albert főispán, cs. és kir. kamarás (* 1818)
1903 - Sir George
ametiszt54, 2018. február 01. csütörtök, 15:22
2018. évi történelmi évfordulók 02. 01.
labdarúgó
1981 - Federica Faiella olasz műkorcsolyázó
1982 - Andrea Minguzzi olasz birkózó
1982 - Molnár Ferenc (Caramel) magyar énekes
1984 - Darren Fletcher skót labdarúgó
1985 - Dean Shiels északír labdarúgó
1994 - Harry Styles, a One Direction együttes brit énekese

Halálozások
997 - Géza fejedelem (* 945 körül)
1222 - I. Alexiosz trapezunti császár (* 1182 körül)
1328 - IV. (Szép) Károly francia és navarrai király (* 1294)
1691 - VIII. Sándor pápa (* 1610)
1697 - Bakos János magyar tartományi albiztos (* 1653)
1713 - II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem (* 1676)
1851 - Mary Shelley angol írónő, költőnő (* 1797)
1854 - Landerer Lajos magyar nyomdász (* 1800)
1875 - Sir William Sterndale Bennett angol zeneszerző (* 1816)
1875 - Albely Antal Ferdinánd magyar jogakadémiai tanár (* 1794)
1886 - Bánffy Albert főispán,
skorpiolilike, 2018. február 01. csütörtök, 15:21
Az esszé műfajának megteremtője a világirodalomban.
kép helyett könyve

483 éve született
Az esszé műfajának megteremtője a világirodalomban.

Michel Eyquem de Montaigne (Château de Montaigne, Dordogne (megye), 1533. február 28. - Château de Montaigne, 1592. szeptember 13.) ejtsd:[miʃɛl ekɛm də mɔ̃tɛɲ] francia esszéíró, filozófus. Az újkor kezdetén, a francia vallásháborúk idején a klasszikus humanista görög-latin gondolkodók hatására kezdte írni Essais címmel jegyzeteit, melyeket három kötetre bővítve jelentetett meg (1580-88). Az esszé műfajának megteremtője a világirodalomban.
Nemességet szerzett gazdag kereskedőcsalád gyermekeként Bordeaux városi tanácstagja majd 1581-ben a város polgármestere lett. Apja halála után irodalmi munkáknak szentelte idejét. Az Esszék első két könyvének megjelenése után hosszabb utazást tett Európában (1580-1581) 14 hónapig Itáliában
gabfe, 2016. február 29. hétfő, 13:30
1572. augusztus 23. a Szent-Bertalan-éji mészárlás
1572. augusztus 23.

Párizsban a Szent-Bertalan-éji (augusztus 23/24.) mészárlás a francia katolikusok kísérlete volt a hugenották kiírtására. A vérengzésnek összesen több mint 20000 áldozata volt.

Medici Katalin anyakirálynő és régensnő leánya, Margit és III. Henrik navarrai király esküvőjét használta fel arra, hogy Párizsban lemészároltasson 3000 hugenottát (a Szent-Bertalan-éji párizsi vérnász). Az öldöklés átterjedt vidékre is. Az 1562 óta tartó francia vallásháborúban a hugenották - akiknek vezérét, Gaspard de Coligny admirálist is megölték - negyedszer is hadat üzentek a koronának.

A vassy-i vérfürdővel kezdődtek meg a francia vallásháborúk. A francia hugenották, azaz kálvinisták és a katolikusok polgárháborújának kirobbanásához ürügyül szolgált, hogy a Vassynál, egy Champagneban található hugenotta településnél, a katolikusok vezetője Lotharingiai Ferenc, Guise hercege legyilkoltatta az összegyűlt hugenottákat.

Franciaországban a kálvinizmus kisebbségben
ronix, 2014. augusztus 23. szombat, 20:42
Látogassunk el Párizsba!
évfordulója



A világ fővárosa, a fény városa, a világ legszebb városa, a szerelem városa, de a művészek, hírességek, parfümök, divatbemutatók, kávéházak, mulatók és múzeumok városa is, és még sorolhatnám a jelzőket, melyekkel illették már, ezt a csodálatos várost.
Mintegy 2500 éves történelme alatt Párizs egy kis kelta faluból a világ egyik politikai, kulturális, és gazdasági központjává, valamint a világ leglátogatottabb városává vált.
Már Navarrai Henrik is megmondta, hogy ,,Párizs megér egy misét". A cikket továbbolvashatja minden kedves érdeklődő az alábbi linken:
sanci81, 2014. július 18. péntek, 19:59
Képek, videók
Világok találkozása
sanci81
2018. április 26. csütörtök, 15:37
Kutya világokkal
eva6
2017. május 22. hétfő, 17:11
CSODÁLATOS VILÁGOK..jpg
mailona
2012. november 27. kedd, 19:43
Világok világa.jpg
gigi55
2011. május 11. szerda, 12:59
Múló világok felett örök
jakabgasparne
2009. október 03. szombat, 06:57
világok
1maszatka
2009. szeptember 09. szerda, 21:49
Elsüllyedt világok
nikitta
2008. október 29. szerda, 23:59
elsujedt_vilagok.jpg
ticsi83
2008. szeptember 15. hétfő, 21:59
Világok tánca
oroszemi
2008. január 27. vasárnap, 15:57
A Világok Háborúja.hu.c.j
finike
2007. szeptember 23. vasárnap, 09:46
antoanetmoz.gif
birozoltanne
2011. augusztus 22. hétfő, 20:27
antoanetmoz.gif
mailona
2010. május 05. szerda, 20:47
Bárdenas Reales-Navarra,S
farkas1945
2010. november 12. péntek, 13:52
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.