Belépés
2019. szeptember 18. szerda | 38. hét | 261. nap | 03:23 | Diána
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Jékely Zoltán versei



JÉKELY ZOLTÁN VERSEI


Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. április 24. - Budapest, 1982. március 20.) magyar író, költő, műfordító, könyvtáros, Áprily Lajos fia. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választotta.

Jékely Zoltán összegyűjtött versei

Link

Link








AZ ALKONYAT

Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.



ADRIENNE SZEME

A piacon álldogáltam este,
bámultam a rozsdálló eget,
s miért, miért nem, bársony szemed
borostyánköve jutott eszembe.

Öröklét fájának ritka magja,
benne gazdag lelked tüze ég!
Úr pecsétje, túlvilág darabja,
határtalan s titkos, mint az ég!



Apátlan éjszakák

Már nem nyithatom ki a vaskaput,
Halomba gyűlt előtte a levél.
Tar lett a fa az út legelején,
amely csörömpölőn a parkba fut.
Csend-talpu macskánk is zörögve jár,
itt is, ott is nagy levél-hekatomba,
meghempergőzik benne a betyár,
akárcsak én nem rég, gyerekkoromban.
Akkor jöttek hát nagy halálfejű lepkék,
peregve, mint szélvert falevelek,
s megtelepedtek az ajtó felett,
hogy sose felejtsük el az estét.
Sötét háromszögük ott fenn komorlott,
Nagymama látta s keresztet vetett -
Azóta már a koporsója porlott
s magán viseli a halálfejet.
A szekrényben széltelenül zizegnek
Sírokról tépett szirmok, levelek,
Bútoraink csontjában megremeg
Örök lelke medvés rengetegeknek.
Az aragonit-váza odva búg,
madárhangon: hupupa, hupupa;
Dante üres fejében altatók
Szólnak, akár valaha apuka.

Dél tükriben egykorú asszonyok




BETEG TÉL


Öreg ez a tél, beteg ez a tél,
semmi öröme régóta már:
csillámai megcsappantak,
szán-csörgői elcsittultak,
újdonsága csak únalom,
hóbuckája sírhalom...

(Hát megbocsát-e végre azoknak,
kikre oly bosszús volt az elején?
Nem volna bölcsebb, ha a fagyott, vak
jégrácsot maga zúzná szét a küszöbén?
S hagyná, hogy a cigány tavasz berontson,
a dermedt csendet váltsa víg zsivaj,
s tornyosuljon a tágult horizonton
az első langy, avar-seprő vihar!)

Ó, csüngő-fejü fa,
roskadt, odvadba-néző,
megmutatod-e valaha
fürtös-virágu ágad?
Szirom-billentyüiden
futamozik-e egyszer
a virtuóz méhek hada,
hogy édes zsongás töltse meg a tájat,
mint túlvilági orgona -?

Ó, kóbor szurok-madár,
bitófák örökéletü dísze,
ki itt koldulsz a kopasz
kórház-park dúlt szemetén,
s oly könnyü a nyomortól a tested,
hogy meg sem rezzen alattad
a fűszál-vékony olajfa-ág:
meglátlak-e még kurjongva-bokázva,
amint épp nászod ülöd
pároddal a holtág-parti
kizöldült fűzfa-berekben?



BUDAPESTHEZ

Cs. Szabó Lászlónak

Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal
szokott vetítni fátylas színeket,
milyen jó volna most boldog sóhajjal
suhanni a fehér tornyok felett!
Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha
madár lennék, repülhetnék-e jobban?
Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong
a tornyos domb körül, az ablakokban,
s a vár körül, melyet mint kék korong
planéták testét, köd tart fél-burokban.

Itt vagy, város, előttem és alattam,
tágult szemembe gyömöszöl a tér;
nézlek a hegyről, melyre felszaladtam
horizont-fejtő őszi távlatér'.
Talán enyém leszel e pillanatban!
Látom ismert utcáid, a kupoláid,
most kelnek ki ködből a házsorok;
multat keresnek az új paloták itt,
s rekonstruált, csúcsívű templomod
Mátyás kardos korába visszavágyik.

S mind nősz időben s térben magasabbra,
hatalmasodsz a síkon s halmokon;
nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva
a vak homályt, mint tengeri torony;
vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra!
S e roppant morgás: ezrek lihegése,
rohangáló robotja úgy szakad
össze egyetlen vad dörömbölésbe,
mint zengő tengerbe a sok patak,
s e zúgásnak nincs kezdete, se vége.

Benne enyészik, pusztul, benne fő szét
anyám szava; vajon kihallom-e?
s a többi hangot, a sok ismerősét?
Roppant moraj, életnek eleme,
nekem ördög-malom, süketítő gép.
S így keverednek itt, így porladoznak
csillanva néha a kis életek,
az életünk: zúgó, melyet e poshadt
morotva szomjasan magába vett;
maradtunk volna meg magányosoknak!

Körúti csillogás - Buda homálya;
aszfalt-kaland - esti zongoraszó;
éhes fehérnép - múltbeli leányka;
lebuj-kávéház - szűz éjjeli hó;
ezek között vergődtem én zihálva.
S hányszor baktattam haza éjjelente,
hogy lelkemben halál-vigasz fogant;
hányszor töltött meg sajgó végtelennel
rossz éj után a hajnali harang
a semmisülés kéjét megjelentve!

Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért,
mint ez, melynek babéra fenyeget;
hisz mintha máris más világba járnék:
itt lajstromozom emlékeimet
hazámból, mely tünőben, mint az árnyék.
Így élek itt már kilencedik éve
- nonum prematur -, budapestivé
nem a körútak párizs-színű fénye,
de azzá érlelt a sok drága vér,
törökverők, honvédek régi vére.

S hányszor véltem Reviczky bús alakját
látni magam előtt! S szegény Krúdy
hányszor suhant mellém, forgatva botját!
S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady.
Ez nem elég? Miért panaszolok hát?
Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes,
mely furton-fúrt kék messzeségbe von?
Mintha a ködbe gyenge lámpa égne
s apró gyertyák mindszenti sírokon -
Micsoda üzenet, micsoda láng ez?

Addig? barátok, tűnő nők emléke;
erkélyek, tornyok utcák magasán,
valcer-foszlányok, melyekben a béke
s a századvég él túl önnönmagán:
zsibongjatok bennem tovább ti kéken!
Így ballagjunk a dombok őszi hátán
makk-hullós útakon, ösvényeken,
arra, hol annyi közt aluszik árván,
aki most lesz mind kedvesebb nekem,
hideg földben, lassan agyagra válván.

E földet és e várost, melyet - ámbár
szent vérrel oltottak be századok,
hideg maradt, mint rózsaszínű márvány -
porló kis tested, szülői halott,
sírocskád tette második hazámmá.
Te oltottad be minekünk a dombot,
ott, ahol alszol három éve már,
te könnyes szív, aggódó ráncú homlok!
Izgága testünk nyugtot ott talál,
ha meghúzzák a fekete harangot.




CSILLAG-ÁHÍTAT


Lehetnek tán szebbek Őnála s jobbak,
én meg szeretném örökíteni.
Így mutatom meg hát a csillagoknak:
- Nézzétek meg, mindenség fényei!
Csillagtörvényes új hitem papnője,
szeme tükrében messzi sugarak,
s amint a Vénuszra mutat előre,
szobor-keze az égbolthoz tapad.
(Törékeny női kéz az égre tartva,
kicsi tenyér, mely bolygókat takar
s a képletek rendjét is megzavarja -
van-é a földön nagyobb diadal?)

S nézzétek arcát, ím, felétek ámul
s régóta sejtett rendszerért repes,
az örökös mulandóság honából
könnyezve kémleli a Véglegest.
Hát nem jeleztek? Perceink varázsa,
e roppant érzés addig nem hatol?
(Te nő vagy, bár te hidd, hogy valahol
e bús életnek lesz víg folytatása!)






EGYEDÜL



Ha az alvás álmatlan nihiléből
a lélek újra napvilágra kél fel,
magát-szülő sajgással fáj a létel.
Ilyen kínt nem okozhatnék magamnak,
csak még a fel-sem-ébredéssel.

Határtalan, pusztító egyedüllét!
Az ember érzi, hogy vásik foga
s egy hosszu árnyék rámhajol s körüllép.
Gyönyörű gyermek, isteni csoda,
érted kiált e sajgó egyedüllét.
Segíts, öröklétnek záloga!



EGY KÖNNYCSEPP



Ki mondaná meg, mi ütött szíven?
Talán az ősz?
Tán múló életem?

Szememből egy könnycsepp kibuggyant:
a Tenger kínja benne volt.
Egy falevélre hullt
s én felragadtam megszállott-mohóan.

Három szent szót írtam reá:
az Ember kínja benne volt.

Jaj, jaj, hiába keresem
azt a három gyönyörű szót!



l


e

Ének a hóban

A hó, a hó, a hó -
nem is erre a csúf földre való.

Szívemben, jaj, be megfagyott a bánat,
majd szétveti, akár a jég a kádat.

A hó, a hó, a hó,
angyali szárnyakról való.

S kik perzselődnek itt a vad tűzön,
a menny azoknak a hóval üzen.

A hó, a hó, a hó
lelkem mosdására való.

Gyermekkorunkat még mi hozza,
így ugyan mi bűvöli vissza?

A hó, a hó, a hó,
anyánk menyasszonyfátylából való.

S míg hó borítja földjeinket,
addig nem is romolhatunk meg.

Lám, itt van a tavalyi hó,
a nagy, örök körfogásból való!

Ilyenkor lovak csak a lovak,
ilyenkor kutyák csak a kutyák,
valóságos élő mivoltukat
ilyenkor mutatják meg a fák.

A hó: bűvös, nagy takaró,
emberi hang benne a kutyaszó.

Szépséges havas cintermek a kertek,
s nyomtalanul eltűnt madarak
valahol bánják, hogy nem énekeltek
eleget a naptartó lomb alatt.

A hó, a hó, a hó,
egyenest az öröklétből való.





HAVAZÁS

Hópihék, kavargó, pillanatnyi
emberi sorsok!
Mondjátok, ki boldog
közületek?

Ki földrehull, reátipornak;
az ereszen-maradt:
elolvad.

Felbukkanunk,
kavargunk jobbra-balra,
aztán fejünk a földrehajtva
visszahull újra ki-ki pornak.




Idő-Isten

Idő-Isten járt ablakunk alatt;
szárnyas lovának lépte szörnyű tik-tak -
s amerre zengő lába elhaladt,
éjféli utcánk szellemei ríttak.

Az esztendők adóját szedte be:
a falakról pergett a vakolat,
s ki ezt, ki azt a zsákjába vette:
hullt hajból csokrot, pár kitört fogat...

Meg sem köszönte, s már loholt tovább.
Itt ifjú isten volt még s haja fénylett;
de elaszott, jutván az úton át,
s már túlfelől tar-koponyájú vén lett.

Így lassított az ablakod alatt.
Foga terád, kincsem, régóta vásott!
Bezörgetett - iszonyú pillanat! -
Még most is hallom rémült visításod.



Júniusi reggel a könyvtárban

Egy vén könyvtári cédulára
írom fel titkos üzenetnek:
ki száz év múlva megtalálja,
tudja meg, szeretlek, SZERETLEK!

Kötetbe préselt régi évek
közt, hol az Idő megtüremlett
s nem hallszanak a percenések -
sóhajtom-suttogom: SZERETLEK!

A megvasalt öreg akácfa
az ablakon be-benevethet,
életem éke, drága násfa,
szeretlek, szerelek, SZERETLEK!



JÚLIUSI ÉJSZAKA



Csillagvilágok hullton hullnak,
hullvást meggyúlnak és kimúlnak,
hullnak szegények sebesen,
egymásra merőlegesen;
hol a Tejút tündér övéből,
hol Andromeda nagy ködéből,
hullnak s mint csíbor a vízen,
cikáznak ők ezüstösen.

Órjási csóvák hullnak, szállnak,
imbolyognak és meg-megállnak,
de rájuk vicsorít a semmi
s gondolják: vissza kéne menni,
ezt gondolják, mikor az égből
hullnak, az Ismeretlenségből.
,,Megint, ott is!" - hangod kiált,
ha búcsúzik egy-egy világ.

Hogy boldogságra van-e jussunk,
ne kérdezd, a bokorba fussunk,
meleg szénaboglyát keressünk,
csillag módra beléje essünk.
Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak,
de mi égünk, mint a kigyúlt Nap,
s ha ők hullnak a végtelenbe,
hadd hulljak én is az öledbe!




Kirándulás

Levél öcsémnek

1.

Kinek köszönjük ezt a pár napot?
Minő istennek tegyünk fogadalmat?
Talán Castornak s Polluxnak, akiknek
rom-templomában kettőnk sorsán
egykor fennakadt volt döbbent figyelmem
s az álom-szaggatott keserű lélek
testvéri létünk kettős oszlopát
szépmívű árhitrávval fogta össze -
Római álmoknak köszönhetem,
hogy megtudtam, kicsodám nekem ő.
Mert álomügyekben is ugyanazzal
a gyermekkori kettősséggel, ősi
szét-nem-válhatósággal szerepeltünk,
amellyel egyszer, kisgyermekkorunkban,
megúsztuk a szénapadlás kalandját,
mikor-is ő, bátyját már elveszettnek
tartván, a szénaeregető lyukba
rögtön utánam ugrott vakmerően,
hogy a borzasztó fekete gödörben
azonnal együtt pusztuljon velem...

Szerelem s barátság közt mily adottság,
milyen elem a testvérszeretet?
A barátságnál több és áldozatban
a szerelemnél



Koratavasz

A hóvirág hagymája mostan
titokzatos hatalmat érez,
s remegve, könnyekig hatottan
ér el a vén föld felszínéhez.

Ki ott jár, apró motozást hall:
épp most búvik ki a világra!
S tele a szív csodálkozással:
ily nagy tojásból ily piciny madárka!



Lidérc-űző

Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
Csábíts gazdagot, vagy fiatalt!
Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
Ne sodoritsd rám s ne mutogasd.
Eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
Arcom előtt, jaj, ne harizsáld!
szád eleven csupa-hús hasíték,
perzsel, ahogy buja száj soha még:
félek a csóktól, nyálkás puha rém,
szörnyű betegség s mit tudom én,
mily bonyodalmak tömkelege -
Ebből elég volt, már elegem!
S a combod, a talpad, az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz...






Nap-bódulat

Nézd csak! a megvadult perc-karikák
szemed izzó mélyében hogy tolongnak!
megtüzesíti őket a bolond Nap,
így lesznek láthatók s mint paripák
vad villámfényben, vörösen lobognak.

Harangzúgás, üvöltés, vágy-atom,
terv-részlet, emlék-forgács, kedv-parányka,
most indulnak a végtelen-karámba,
s nincs az a hang, nincs az a hatalom,
mely onnét bármit visszaprédikálna.

S a föld, mint roppant izzó szemgolyó,
veretvén a Nap vörös sugarától,
évszázad gyűrűket bocsát magából,
melyekkel a sok hiábavaló
Semmibe száll s eloszlik, mint a kámfor.

És hogyha néha - amint mondatik -
a csillagtáborokból, tiszta éjjel
zenét hallani, szinte angyalit,
tudd meg, egy pusztuló nép búcsúzik,
halott cigányként, zokogó zenével.



Örökifjú muzsika

Mozart: g-moll szimfónia

Örökifjú muzsika csermelyében
Fürösztöm meg korán vén arcomat,
Hadd mossa meg időszántotta képem,
Simítsa el a sápadt ráncokat?

Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe,
Talán apámé, talán az enyém,
S közben zuhog e dallam a fülembe,
S fiatal álmok ringnak ütemén.

Ó, a lélek, e szívós síri mécses,
Az időhozta változásokat
Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez,
És régi dalt friss vágyakkal fogad.

S künt tél van és a kert halotti dermedt,
Jégtűket hint a csillagos magas,
S én, kit örök ifjúság átka vert meg,
Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz!



Őszi búcsúzás.

Most, hogy búcsúznak künt a fecskék,
a nyártól én is búcsúzom.
Isten veled, kedves terecském,
tizenhárom kedves napom
s ugyanannyi csillagos estém!

Mint árva fecske, mely visongva járja
falvát körül, úgy búcsúzom;
képzeletem sebeslő loholása
körülkísér a tarka dombokon,
bereppent egy-egy házba, völgynyílásba,

S mikor a küszöbről lelép a lábam,
csak akkor, akkor búcsúzom
könnyesen, amúgy istenigazában;
addig nem volt egy búcsúszóm,
de most megszólal a szívem, a szájam.

Tegnap este be fényes volt a Vénusz!
Jól tudta, máma búcsúzom
s hogy nem öröm annak a hazatérés,
kit a szíve folyvást szabadba von,
sír az, mint hadba menő nazarénus . . .

Jobb volna tán, ha nép kísérne holtan
s zenével esne búcsúzom!
Ki rengetegben őgyelegve voltam:
önmagamtól is búcsúzom.
Az a fiú azóta hol, de hol van!




Szeptembervégi este

Hűvös szeptembervégi este;
besüt a hold az ablakon.
Kezemben nagy-nagy piros alma,
őröl, mormol az idő malma,
duruzsolását félve hallgatom.

Odakünn titkos kutyapárok
egymásnak bús szóval üzennek.
Én ismét mint az árva járok.
Mi köze hozzánk a jelennek?
Mi köze hozzám a jelennek?

Hideg széllel jönnek a házra
s hívnak a városszéli kertek.
A fákon ért szilvák sírása:
,,Hát életünk egy nyárra terjed?"
A fűben alma-hulla erjed.

Erdőszagú ölfának alján
most van soron a vad bujócska;
az izgalomtól arca halvány,
s összebú lányka és fiúcska...
Ravasz hunyó számol a falnál.

Száraz kórók lábunkba marnak,
fázós, utolsó denevérek
szárnyukkal csillagot takarnak.
Sírkeresztek a lámpafények,
melyek a domboldalban égnek.

Hideg a kő, nem hull a csillag,
a kémények sűrűn pipálnak;
a Kollégyom körül



Szép nyári zenekar

A hegytetőn hiún rikolt a páva,
az éjszakától félti köntösét:
az álom hűs ében-oázisába
cammognak már fáradt felhő-tevék.
Üvegcimbalmos tücskök muzsikálnak
- van a világon még szebb zenekar? -
Most kellene megállnia a nyárnak,
mielőtt még az álom eltakar.
Most kellene megállnia a nyárnak,
s torpanna bár meg az egész világ!
Kertünkre illat-mézet trombitálnak
kórusban a pilledt petúniák.
Tücsök, cigánykám! fújjad, sose szüntesd
gyermekkorunk nyáresti dalát,
kisérd vele pusztuló életünket,
s majd sírunkon is ezt fújjad tovább!
Lankadt szűzek, pilledt petúniák,
fujjátok ránk illatos harsonátok!
Akkor úgysem fújhatjátok reánk,
amikor majd sirunkon trombitáltok.










Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág
- neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája - válla, mint a hó -
nyírfák között épp emelinti leplét.



Tavaszi ébredezés

Az olvadás megindult,
télvégi nap melenget;
testem-lelkem a földdel
s a vizekkel fölenged.

Legboldogabb bolondja
a földnek én lehetnék,
ha most kezed zsibongó,
sajgó szívemre tennéd!

Ős-női balzsamokkal
teli szépséges urnám,
fejem, mint méh virágba,
bársony öledbe fúrnám.

Viharsodort hajóroncs
pazar, pálmás öbölben:
az életem ilyen lesz,
e pompás ámbra-ölben!



TÜCSÖK

Csak hallanád, de szomorún, de szépen
szól a tücsök. Valamiben csalódott.
Rövid a nyár! Elmerülnek a boldog
napok a nagy idő kék tengerében.

Hogy sir szegény! Húros kis lelke reszket,
majd szétszakad belé. Mit bánja ő!?
Ha elpusztul, örök emlékezetnek
őrzi hangját a fű, a fa, a kő.

Az életből odaadnék öt évet
ha így sírhatnám bár egy éjszakán át
csontvázam s vérem bő szomorúságát.

Tudom, úgy fájna neked ez az ének,
mintha tücskök százai zengenének,
melyekre már leszálltak őszi párák.

S tudom, soha el nem felejtenél,
emlékemet felszívnád, mint a pók,
s lehetnék gyilkos, őrült, vagy halott,
élnék benned, mint újuló remény

és amíg el nem aluszik a véred,
lelked mélyén maradnék feketén,
mint pincefalban, hol nem jár a fény,
kapaszkodó, gubancos denevérek.



e


Városvégi gesztenyesor

Városvégigesztenyefasor......
Sohase látott gesztenyefasor!
A lámpafény megaranyozza,
monumentális és komor,
sötétbe fut, nincs vége-hossza.
Lombok alól a szél lehozza
gyermekkori őszök szagát:
jaj, régi, sétatéri fák,
kőris, fenyő, juharfa, bodza!
És az az út, a városvégen, ott,
keréknyomával erdőnek futott,
s amint homálya nőtt, szűkült az éke,
s belehasított a vadas sötétbe.
Házunktól macskaugrás volt a vége,
ott kezdődött az új birodalom:
az erdő napvilágon gyáva népe
hancúrozott a tisztás-oldalon.

Mesébeillő, fürge vigalom!
Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe,
szökdöstek át a patakon,
s vadkan hátán nyargalt a törpe.
Utána bakkecskén botorkált,
szarvába csimpaszkodva a





Vihar előtt az erdőn


Felhő tornyosul,
az ég elborul,
ki tud, menekül,
házában megül.
Kérdi a juhar:
"Nagy lesz a vihar?"
Válaszol a szil:
"Eső, semmi szél."
Nézd ott a bükköt:
az meg se hökkent.
Bezzeg, a kőris,
már reszket ő is.
Mégis, az akácfa
van igazi pácba,
tudja, nemsokára
szörnyű lesz a kára:
villám vágja,
szél szaggatja,
levegőben megforgatja,
sűrű sárba tapodja
fehér fürtjeit!



Virágvasárnap

Azt mondják, máma van Virágvasárnap.
Nézzük meg, az emberek mit csinálnak?
S mivel ilyenkor ez a rendje,
menjünk mindjárt a cinterembe.
Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep,
amíg ez tart, nincsen vakáció.
Vigasztaljon a cinterem bennünket,
ahol sírdombon áll a dáridó.
Ó, micsoda víg tarkaság!
Mint egy rét, melyen százféle virág.
Ki látott ily nyüzsgést a temetőben?
Több az élő, mint a holt a földben!
menusgabor, 2019. március 25. hétfő, 20:00
Címkék: Jékely Zoltán, Áprily Lajos, Digitális Irodalmi Akadémia, Szabó LászlónakOtt, Kuncz Aladár, Talán Castornak,
Kommentek
Jékely Zoltán: Hinta-dal Csak még egyszer, egyetlen napra
Jékely Zoltán: Hinta-dal

Csak még egyszer, egyetlen napra bár,
De mindenestül, ami velejár:
A végtelenség lányhaj-illatával,
A láthatatlan lélekbeli szárnnyal,
És belenyúlva álmaimba -
Jöjj vissza, régi kerti hinta!

S fejem fölött az a diófa ág,
Amelyen ring e kis tündér-világ,
S két ölnyi tér közt végtelenbe lenget...
Madár-élménye földi életemnek,
Időtlen órán zengő, fényes inga -
Jöjj vissza, régi kerti hinta!
koszegimarika, 2019. április 24. szerda, 17:49
Jékely Zoltán – Virágvasárnap Azt mondják
Jékely Zoltán - Virágvasárnap

Azt mondják, máma van Virágvasárnap.
Nézzük meg, az emberek mit csinálnak?
S mivel ilyenkor ez a rendje,
menjünk mindjárt a cinterembe.
Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep,
amíg ez tart, nincsen vakáció.
Vigasztaljon a cinterem bennünket,
ahol sírdombon áll a dáridó.
Ó, micsoda víg tarkaság!
Mint egy rét, melyen százféle virág.
Ki látott ily nyüzsgést a temetőben?
Több az élő, mint a holt a földben!
koszegimarika, 2019. április 14. vasárnap, 10:53
Jékely Zoltán: Tavasz-hívó
Jékely Zoltán: Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág
- neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája - válla, mint a hó -
nyírfák között épp emelinti leplét.
lilagondolatok, 2019. március 02. szombat, 09:18
Horváth István
HORVÁTH ISTVÁN VERSEI

Horváth István (Magyarózd, 1909. október 9. - Kolozsvár, 1977. január 5.) álnevén Náci Pista, a család falusi ragadványneve után, erdélyi magyar költő, regényíró, elbeszélő.

Az erdélyi költészet egyik klasszikusa, a népi költészet képviselője. Jékely Zoltán fedezte fel paraszti őstehetségét, irodalmi műveltségét autoodidaktaként gyűjtötte be. Az elkötelezett, a plebejusi szemlélet védelmezője. A háború utáni években maga is megpróbál a szocialista realizmus kánonjainak megfelelni, de aztán felhagy vele. A költészet mellett prózaírói munkássága is figyelemre méltó, megírja szülőfalujának lírai monográfiáját (Magyarózdi toronyalja), népköltészeti gyűjteménye forrásértékű. Tragikus a halála: egy ittas belügyi tiszt elgázolja fényes nappal az úttesten.

,,Szavak... a semmi mélye felett"- Horváth István költő emléke - a
menusgabor, 2019. február 21. csütörtök, 21:45
Jékely Zoltán: Fenyőfák tánca, Vízkereszt után Elnéztem -
Jékely Zoltán: Fenyőfák tánca, Vízkereszt után

Elnéztem éjnek-évadán
havas szél őket hogy dobálta!
Romos udvar zugában állt a bál,
megúnt fenyőfák kerge tánca.

Három-négy megcsúfolt fenyő
összefogózva hogy bokázott!
A szél, szájában kályhacső,
fel-felhuhogva furulyázott.

Ó, hol a hintó, hol a hintaló,
hol a bohóc, a kismackó alóluk?
Hová tűnt a sok csillogó
arany-ezüst gömböcske róluk?

Járták a szél kedve szerint,
megfosztva minden cicomától,
szemétre hányt örömeink
könyörtelen példázatául.

Az a kis dal, a ringató,
jászol-szalmán álmodtató,
örömhozó dalocska hol van?
(S a hajnalban lopakodó,
mezítláb odasurranó
fiúcska, aki voltam...)
koszegimarika, 2019. január 06. vasárnap, 17:36
Jékely Zoltán : Városvégi gesztenyefasor
Városvégi gesztenyesor

Városvégigesztenyefasor......
Sohase látott gesztenyefasor!
A lámpafény megaranyozza,
monumentális és komor,
sötétbe fut, nincs vége-hossza.
Lombok alól a szél lehozza
gyermekkori őszök szagát:
jaj, régi, sétatéri fák,
kőris, fenyő, juharfa, bodza!
És az az út, a városvégen, ott,
keréknyomával erdőnek futott,
s amint homálya nőtt, szűkült az éke,
s belehasított a vadas sötétbe.
Házunktól macskaugrás volt a vége,
ott kezdődött az új birodalom:
az erdő napvilágon gyáva népe
hancúrozott a tisztás-oldalon.

Mesébeillő, fürge vigalom!
Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe,
szökdöstek át a patakon,
s vadkan hátán nyargalt a törpe.
Utána bakkecskén botorkált,
szarvába csimpaszkodva a
erzsikepuskas, 2018. október 05. péntek, 11:49
Őszi nap csókja
Őszi nap csókja

Csókolj meg jobbról,
csókolj meg balról,
még utoljára, vén őszi nap;
mint egyszer rég, haldokló nagyanyámnak,
feléd tartom sápadt orcáimat.

Csak fényed csókol,
csak sejtem a csókod;
hová enyészett tüzes meleged?
De így is ajándék, mennybeli jóság:
szerelemből finomult szeretet.

JÉKELY ZOLTÁN
1941
luiggi, 2018. október 01. hétfő, 17:32
Képek, videók
jékely zoltán.jpg
erzsikepuskas
2014. június 05. csütörtök, 14:01
jékely zoltán.gif
erzsikepuskas
2014. június 05. csütörtök, 12:34
Jékely Zoltán
taltos1
2013. december 08. vasárnap, 23:44
Jékely Zoltán : Csillagto
general67
2012. december 31. hétfő, 08:35
Jékely Zoltán.jpg
skorpiolilike
2011. május 10. kedd, 12:33
Jékely zoltán Tavasz Hívó
drkerekesmaria
2010. április 17. szombat, 14:20
Jékely Zoltán Havazás.JPG
ile58
2009. január 16. péntek, 20:39
A világ legtisztább vizü
farkas1945
2013. szeptember 25. szerda, 11:52
A legtisztább mágia a szí
jakabgasparne
2009. április 17. péntek, 06:02
New York legszebb épülete
emesi
2009. május 21. csütörtök, 16:24
egyik legszebb épület.JPG
cziczo
2007. december 26. szerda, 10:32
Szállj költemény.jpg
chillik
2017. június 26. hétfő, 05:37
Elsüllyedt költemény.jpg
chillik
2016. december 11. vasárnap, 06:48
Egy költemény.jpg
farkas1945
2013. április 27. szombat, 11:36
Valóban egy költemény.jpg
farkas1945
2013. március 25. hétfő, 12:00
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.