Belépés
2019. március 20. szerda | 12. hét | 79. nap | 20:51 | Klaudia
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Csorba Győző



Csorba Győző

Csorba Győző (Pécs, 1916. november 21. - Pécs, 1995. szeptember 13.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.

Költészete a halál jegyében és a halál ellenében született. Életműve hatalmas napló, gyakran minden áttétel nélkül elmondott események sorozata, számadás egy élet és egy életmű értelméről, és számadás barátokról, társakról, valamint a magányról, a szerelemről és a természetről.

Link


Összegyűjtött versek

http://mek.oszk.hu/02300/02370/02370.htm







AGGÓDÁS

Félve bocsátlak el, hogy fél napig
ne lássalak. Máskor nyugodtan
néztem igyekvő, boldog lábaid,
s figyeltem, amint lépted fogyva koppan.

A szeles égben álnokság lakik,
madár helyett gép szálldos ottan,
fene sárkányok úszkálnak a híg
vizek mélyén az átlátszó habokban.

Minden búcsúnkban egy kicsit temetlek,
kicsit mindig sírok partjára csetlek,
(valóság lett e szürke frázis).

Mindig kissé az őr-emlékezetnek
adom búcsú-pillantását szemednek.
- Ó, lesz-e új találkozás is?

1944



Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. -
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szívemben, restellem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog -
de rendelés ez, jogerős ítélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem -
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelíd verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. -

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? - károdra tennéd.
Ijesztenélek, - s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül -
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
- te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.



Alkalmi vers

Október, koradélután,
kék ég, a lomb még zöld a fán,
olykor hűvöske szél suhan,
levél lebeg le lassudan.

Kék ég, az alját kőrideg
házsor-szalag szürkíti meg,
hűvöske szél felhőt sodor
a távol horizont alól.

Még mennyit meg kell mentenem,
mennyit szavakba öntenem,
megőriznem: ha nem leszek,
majd ők viszont őrizzenek.

Ez persze érzelgés csupán.
Levél, ház, koradélután,
szél, felhő, szó, én elveszünk,
és nem leszünk, és nem leszünk.






Alkonyat a város-szélről

Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos
tetőkön szalad, száll, s a józan tetők
kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most
a város, mely ott ég a hegy-láb előtt
a tál-völgy ölében. - Tovább száll a fény,
fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg
- finom pír az arcon. Tovább száll a fény,
a mély ég szinén még kicsit tetszeleg,
s tovább száll megint, és a mély elnyeli. -
A tárgyak homályos szivéből kilép
a fátylas sötétség. Siet, s meglepi
a földet; csomókban lapul szerteszét,
csorog mint a víz, és pocsétákban áll
a bokrok tövében, - s a jég-arcu hold
elindul hüs útján, fehér, nagy madár,
elindul hüs útján a vak fák alól.



Apám elé

Megyek lassan
apám felé
jutok talán
apám elé

Tejút porát
ő szemembe
földét én sze-
mébe verve

Apa mondhat
enfiának
az életről
új csodákat

Tapos nyilván
jó előre
kényszerűen
az időbe

De a fiú?
Jaj ha hátra-
nézve nézni
kell apára!

Fordított rend
hogy tudhatja
mit nem tudha-
tott meg apja.




Áldottak az éjszakák

A nappalok s a fény merev
formákba öntenek.
Külön vagyunk, határaink
tiszták, nincs senkinek

velünk érintkezése. Mint
a sürgönypóznák, hogyha a
drótjuk szakadt, nem küldenek
s nem kapnak tétova

jelzéseket a tág világ
felé s felől. - Csak száz s nehány
kilométerre vagy, de ha
ezerre lennél vagy nehány

méterre, mindegy volna, mert
erős a fény és visszatart;
és nem jöhet közel
a messzi part. -

A nappalok s a fény merev
formákba öntenek,
de áldottak az éjszakák:
lágy kapcsoló-közeg

a dús sötét. Az ég meleg
és roppant nagy kosár,
és minket, mint ma-kelt
csibéket összezár

pihés ölén. A sürgöny-
póznának számtalan
új drótja nő, és érzem:
már nem vagyok magam.

S határát vesztett testem
és tested szétterül
a sűrű légbe, s itt vagy
a bőrömön belül.





CSAK A KERESZTEN


A szerető és szeretett
amikor izzó test a testen
a gyönyör bár lángot vetett
csak a kereszten a kereszten

Világraszóló talp alatt
holott egymást ölelni vélik
vinnyognak és jajongnak
a kénytelen kényadta kéjig



A csönd

Nő a zaj - A kifele néző
szem lassan semmit se lát
vagy fölszint kérget Pedig mennyivel
több a világ!

Szemet a csönd nyitogat
fület a csönd nyitogat
szájat a csönd nyitogat
úgy hogy megérje

A szikla zúgva omlik a virágra
hangtalan a virág növése.



Csöndes lázadás

A lazuló földet a nap fényes
kardjával vered,
síkos felhők akadnak a kényes
fák csúcsaiba.

Díszes Isten, nagy a te hatalmad,
pihe-lelkemet
ujjongások, bánatok, unalmak
szájával fujod.

Most is ámítsz, csábítsz a szobámból:
lobogó tetők
kendőivel integetsz a távol
párái mögül.

Hasztalan hívsz, nem megyek, tudom már:
a tiéd a kedv,
a tiéd a kín, s az unalomnál
te ásítsz nagyot.

Élek eztán mint a gép, s mogorva
közöny áradó
folyamain pálcaként forogva
csak hagyom magam.

Nem segítlek szolga-szorgalommal,
hiszen ellenem,
magam ellen tennék, és magammal
lennék oktalan.

Csönddel zúgom: terveid kohója
többé nem nyel el:
voltomat a bársony semmi óvja,
mint a holtakét.






December

Minden jó, ha a vége jó.
Az év jó, mert jó a december,
a gazdag, ajándékozó,
kedves hónap, szép ünnepekkel.

Karácsony-táji álmaink
- cifrábbakat nem lát a lélek.
Fenyőfák díszes ágain
angyalhaj, csengő, gyertyafények.

Ilyenkor még a tolvaj is
föl - fölfüggeszti tán a szakmát,
szelíd lesz a goromba is:
előre emeli kalapját.

Most van a leg hosszabbik éj,
de most győz rajta épp a nappal.
Ebben segít, nyilván ezért
jön le a mennyből is az angyal.

Most összegzünk: siker, kudarc...
A mérleg mindegy, fő, hogy élünk.
S a számvetés nem hátraarc,
inkább hit, hogy följebbre lépjünk.

December, tél elő hava,
a föld fagyott, a szív melegben.
Az év csúcsa, az év java,
ó, víg, komoly, bundás december!



Egy szép napon ...

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.



Elmúlik egyik nap...

Elmúlik egyik nap a másik után
és már olyan napok
hogy nem tudom: az-e a több amit
hoznak vagy amit visznek

Hideg van ágyba bújtam
dunna rajtam vánkos fejem alatt
körülöttem szolgáló tárgyaim
a szék-szolga az asztal-szolga
a könyv-szolgák a papír-szolgák
az írógép-szolga a ruha-szolgák
ezek ringyó szolgák mindahányan
kik most hűséggel engedékenyen
alkalmazkodnak ízlésem dühöm
hanyagságom kedvem kanyargó
igényeihez
de éppúgy megtennék akárkinek

A legjobb volna szétperzselni őket
a féltékenység-irigység jegyében
a közelgő próbáltatás jegyében
amikor majd nem borul föl a szék
ruha és szőnyeg nem gubancolódik
a papírok se gyűrődnek azok elé
akik engem kihordanak
könyveim meg bizalmasaim
bizalmaskodnak bizalmatlanul
hozzájuk érőkkel s talán
a kettőnk titkait is kibeszélik





ESTI IMA

Akárkinek meg kell köszönnöm
akárminek meg kell köszönnöm
hogy jól végződött egy nap újra
hogy egy estét megint elértem
meg kell ezernyi ennek annak
meg kell a vérnek ereimben
meg kell a szívnek a vesének
a földnek és a levegőnek
hogy nem rengett nem tébolyult meg
a rendnek bennem s mindenütt kint

s reménnyel kell szemem behunynom
mert várhatom hogy a hibátlan
szervezettség hogy még tovább is
hogy reggelig szintén megőriz



Életből életbe

Meghalt a halál. Csak a szem-
látta a fülhallotta
dolgokat őrli szét
a vastörvényű
változás örök ökle

A lényeg él
él és öltözik egyre
váltja ruháit
tegnap emberi bőrbe
bújt ma ganaj-
túró bogár holnap levélként
ring egy gesztenye-ág-hegyen

Nincs félni miért
Lánc-szem sorsa az emberé:
előtte az élet
utána az élet
és benne az élet
életből jön
s életen át életbe megy ismét



ÉVSZAKOK

Egyik nap tél van, máskor ősz,
megint tavasz és újra nyár:
én nem nézem a levelet,
vagy a pucér gallyat a fán.

Jönnek-mennek az illatok;
számlálatlan szellő szalad;
váltva járnak a fellegek
a maradandó kék alatt.

Amilyen emlék visszajön,
elhozza, mikor született:
egyik tavaszt hoz, másik őszt,
másik nyarat, másik telet.







Hó-hivogató

De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe

Két karácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek

Hét álló nap havazna?


Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna

Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte

ami sajgott úgysem engesztelődne
Azért mégis ha így is
ha ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna



In memoriam

Hulládat görgeti már a csobogó idő,
és nem tudlak siratni.
Bőröd alá visszahúzódott hajdani szép erőd,
s a terjengő halál
alattomos vadvizeibe fulladott.
Olyan vagy, mint egy idegen tárgy,
még csak nem is a magad mása vagy,
a magad szobra,
melynek meghitt vonásain szemem
kedvére bujdokolhat.
Olyan vagy, mint egy idegen tárgy: szürke
s konokul hallgatag,
csak nézlek, és mit bánom: vagy-e, nem vagy. -
Másképp akartad bizonyára,
szerettél volna bennem szívósan megmaradni,
mint a bőrön a tetoválás,
hogy mikor már magad előtt se vagy szép,
légy sérthetetlen
valakiben, kinek a nyelve beletanult dicséretedbe.
Nem sikerült: nyugodj meg!
Elfárad és megváltozik az ember, akarva-akaratlan
elfárad és megváltozik:
volt-nyomaidat széjjelhordták a szelek,
s mint egy idegen tárgyat,
hulládat görgeti már a csobogó idő.





Kétféle idő

Igaza van az időnek igaza van
elfogadom eztán panasztalan:
csontig maró szél hóviharral
bőrt-égető forróság nyári nappal
szélsőségek vagy átlagok
mást nem kívánhatok

De nem az az idő mely pusztít vagy simogat
nem amely kívül kedvel vagy riogat
a bőrt az arcot érintő
a törvényt tisztelő idő
mely házat építtet s nyújt még sereg-
fajta védelmeket

Nem ez az idő -
Csupán az számít ami benn
csöndben munkál de szüntelen
s csak metaforákban beszélek
ha ilyenre-olyanra térek
A Király-Idő mindenekfölött való
még a királyokon túl is való

Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat
értelmüket fölfognia bármint szabad
Játszom én is komolytalan
rakosgatom össze gondtalan
de az idő az igazi rám se hederít
görgeti némán görgeti kerekeit



Késő kérés apámhoz

Hanyattfekszel; a melleden
összekulcsolt két kezedről lemállott
a gyönge hús. Könnyen-síró,
apró szemednek nyoma sincsen.
Tudom, tudom,
hiszen tizennégy éve már. -
Bennem azóta hódító erők
bő-terebélyű fája nőtt,
harcoltam a sírásó-emberek
gonosz hadával, s győztem.
Téged szelid víz, gyámoltalan férgek
roncsoltak el, szegény apám!
Most minden erőm hiúsulva,
elmetszve minden ifjú izmom,
s itt állok valakivel
égnek tárt arcod előtt.
Ugye látod?
Fehér, fészek-szívű leány.
Ő az, tudod, kivel reméltem
neked magot támasztani,
de szorgos, ügyes élők
gyorsan helyemre álltak.
Ugye hallod
elvetélt unokáid zokogását?
Élőnél lehet tehetősebb élő,
de halottnál nem.
Én csont-apám,
te mozdulatlan,
segíts a mozgók ellen!
Most visszabújok hozzád,
46
mint az öledbe bújtam,
amikor még együtt aludtunk.
Meredj a merénylők elé,
ellenkezésük törd meg,
nézz minket össze holt szemeddel,
ne szakadhassunk széjjel,
tetteiden az állandóság
bélyege: védj meg minket!
Szegény apám,
te óriási,
én csont-apám,
te győzhetetlen,
mutasd meg, hogy az apám voltál!



KODÁLY

Mikoron már a sírásók jártak,
s a gyávák rendre halálra váltak,
meg-meginogtak szintén a bátrak,
mikoron nyelv és torok már kiszáradt,
tetőgerendánk roskadt recsegve,
ablakainkat jég ökle verte,
sovány falatunk iszonyat ette,
sőt gyakran azt is szájunkból kivette,
mikoron a jó, erős bizalmat,
a bennünk élőt úgyis, ha hallgat,
nem bírták szóra semmi hatalmak,
s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat:
a háborgónak, némán nyögőnek
fülébe vágott mentőn az ének,
hangja a kínnak, hangja az éjnek,
a sarjú kedvnek, a makacs reménynek;
fülébe vágott forrón a hangod,
kiálthatott már, aki szorongott,
nevén nevezted benne a gondot,
előtte mondtad, amit végre mondott.
És lett az ország országnyi zengő,
hangos liget, nagy, mesebeli erdő,
s akár ujjongó, akár kesergő,
támadt szavad rá, erre, arra kellő;
támadt szavad rá borús, virágos,
szelid-zúgású és áradásos:
csöng a gyerekszáj, dobban a táncos,
harsan a Psalmus, mesél Háry János;
harsan, mesél, csöng örökre most már,
mert véghezvitted, amibe fogtál,
s úgy mentél el, hogy megállapodtál
a múlhatatlan fényű csillagoknál.



Kulcsra zárul

Küszködnek régi álmaim
hogy álomnak maradjanak
de szét-szétzúzzák vágyaim
s a képet roncsoló szavak

Mondtam nekik kik féltenek:
sokáig már nem bírhatom
azt válaszolták: értenek
megjárna már az irgalom

Ám nem kapom meg semmiképp
A jószándék sovány vigasz
Ki egy határon túlra lép
folyton pőrébbé válik az

Végül csontig levetkezik
s lesz még az önnön ügye se
tűzzel földdel szeretkezik
és kulcsra zárul a mese




Levél

A kék üveg fejünk fölött
széttört: valami rengeteg
ököl zuhant rá. Semmiség
ásít helyén, a sok cserép
a szélbe hullt, most ott kering,
s karcolja arcunk élesen.
Az embereknek nincs nyakuk,
a sok lovacska fondoran
gőzöl, minthogyha mondaná:
ha már köd van, legyen nagyobb,
s játsszunk bújócskát benne! A
bokrok, mint robbanás után
kővémeredt bombák: szedett
águk szörnyűen szúr bele
a légbe. És a fák, a fák!
zörgő csontvázként állanak
egy nagy-nagy anatómián. -
Felétek, ott az agg Duna
partján, még barbárabb a tél.
Ilonka, gyenge arcodat
úgy óvnám s gyenge testedet!
Magam helyett e versemet
küldöm mint sálat és subát
s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor,
pajkos szemekkel nézz a már
valahol mégis rejtező,
győztes seregét szervező
tavasz felé...








Magamért

A csöndből és békességből kiáltok.
- Kígyóvá lett a csönd s a béke.
Szelid napfényben látom a világot;
mutasd meg mennykövektől égve.

Űzzél magamba, s űzzél el magamtól,
ne leljek megnyugvást a földön;
kinőve a türelmes irgalomból
légy ostor, légy számomra börtön.

Szép emberi erőim sorvadoznak,
idézd meg a halált elébem;
büszke torony-bástyáim ingadoznak,
robajlón döntsd őket fölébem.




MENEKÜLNÉK

Menekülnék már rég,
de nyomomba jár
már ébren is,
álmomban is
a különös
fekete árnyék.
Ahogyan ő ölelt,
ahogy én öleltem
levegőt sem vettem...

Istenem...
mennyire szerettem!



Már Nem Odázhatom

Folyton csak készülök: öt, tíz, tizenöt éve
méltó dícséreted rímekbe fogni végre.
Mert kérdését e test akárhogy tette fel,
bölcsebben, mint te, nincs élő, ki ráfelelt.
De a nagy kuszaság, amelybe keveredtünk,
és a ledőlt határ kettőnk között, közöttünk
némává tette szám, s szégyelltem is talán:
dícséreteddel az enyém is mondanám.
Folyton csak készülök. - S most érzem: alakul már
ügyetlen nyelvemen a késő, tiszta zsoltár,
érzem, mert arcodon petyhüd gyengén a bőr,
s a bújó hervadás kárörvendőn kitör,
mert bársony tenyered megtöredezve érdes,
és kedved egyre fogy a játszi öleléshez,
mosolyod gyérül, és sűrűdik bánatod,
mert, folt-nélkül-való, gyűlik gyalázatod,
s vennének áruló erők rajtad hatalmat. - -
- Már nem odázhatom hirdetni diadalmad.



Mit ér?

Törődjem-e még bármivel?
Érint-e bármi még?
Várjam mit rendre várni kell
vagy nincs értelme rég?

Zörögnek az üres napok
zörgésük jéghideg
Nincs mit beléjük rakhatok
hogy lenne jó meleg

Ha reggelente partra lök
a súlyos ébredés
mind súlyosabb tájról jövök
de poggyászom kevés

Halottaimmal álmodom
jónéhány napja már
Tán hozzájuk kívánkozom?
Itt minden por-sivár

Ám hol leszek ha ott leszek?
Élőimhez közel?
Náluk míg nem felejtenek
akad számomra hely?

Vagy ott is kongás vesz körül
öblös barlangi zaj
s a béke ott is elkerül
szelíd nótáival?

Kint hull a hó kertem fehér
bennem vastag sötét
Ha így ha úgy: mit ér mit ér? -
Ó irgalmas nagy ég!





MOZDULATLANSÁG

A levegő most megmeredt,
mint a kocsonya, vagy a jég.
Ha kézzel ráznám meg a fát,
se moccantaná levelét.

Hangok, miket a villamos
ver, vagy a döcögő kocsik,
vagy játszó gyermekek hada,
mely százrétűn kiáltozik,

úsznak a csönd-víz tetején,
s bukkannak, buknak, mint a nagy
vizek tetején zuhogó
napban a jókedvű halak.

A levegő most megmeredt;
nem lélekzik a föld, az ég.
Úgy megmeredt a levegő,
mint a kocsonya, vagy a jég.



NEKED

Ez már nem szerelem többé, nem két ember
kötése, keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. -

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
mindenképp a saját bajait tetéz



NYÁR

Lám, mivé lett a tavaszi virágzás!
A terhes teljesség felé közelget.
Csírát sarjaszt a végső megalázás,
csontváz-sereg hódítja el a kertet.

S ez így megy minden évben rendületlen:
tavasz, nyár, ősz, tél és megint elölről.
Ki látja ezt, és olvas a jelekben,
csoda, hogy bírja, hogy bele nem őrül.







ÖNVÉDELEM

Ki szomoru vesztésre készül,
kell, hogy gyűjtsön vigasztalókat.
Ugráltató önzéseimben
ne haragudj rám: szenvedés ül
mélyeikben. Lesz, hogy lekókadt
kedvem csak az emlék deríti,
s lyukas, megürült tenyeremben
ez lesz a minden.
És a tárgyak,
élők, halottak, jók és rosszak
majd testőrökként sorakoznak
mellém, mikor magamba látnak.

Baljós homályosság keríti
a sorsom szűkülő körökben:
toborzásommal jó sietnem:
mi lesz, ha az éj rajtam átcsap,
míg nincs elég fény a szivemben?





Öregasszony...

Milyen íze van nyelveden a szélnek,
te öregasszony,
s a napsugárnak a szemedben?
Nyilván nagy messzeségek öble bennük,
s ha lábod alól elfogy majd az út,
lakójukká leszel.
Nyár van még, de már nem az érlelő,
hanem a termő nyár ez,
a meleg fullaszt, és mellünkre ül;
valahol, valahol,
borús kertek ágbogai között
már lefelé botlik egy-egy levél,
s tudja a fa: jelez az ősz.
Te öregasszony,
kis öregasszony,
léted kinyílt a végtelen felé.



Öregedőknek

Saját számlánkra öregedni
senkit se rántani be
a göröngyösödő ösvény
pocsolyáiba gödreibe
csak hátra- csak átkiáltani
a tapasztalatokat
meghagyni mindenkinek
a maga-választotta utat
cipelni az egyre súlyosodó
ős-terheket
azt is amit az rak ránk
aki szeret
s elbírni hogy akit meg
mi szeretünk
viszonzásul szánakozó türelemmel
bánjék velünk
s bár szigorú irányban
löknek a napok
csak rögtönözni mikor
ránk nyílnak a pillanatok
látni hogy egyre inkább
a reggel célja az est
az esté meg a reggel
a többi más fölösleges
hogy szakállunk is ha növesztjük
csak arra való
mint a feltétlen megadást
jelző fehér lobogó





ÖREGEK


Hószakállúak, jóságos szeműek,
kicsi koromtól nagyapák,
kikben - úgy hittem - bölcsesség tanyázik
és minden bűbájt értenek,
hószakállúak, s kiknek nincs szakálluk,
őszfürtűek vagy kopaszok,
már azt is látom, mikor elmerengnek
a játszótéri padokon,
azt is tudom már (őszfürtű ugyancsak),
hogy nem a derű tündököl
arcukról, nem a békesség szemükből,
hogy a csonttalanná gyötört
test szégyene ad hírt gyáván magáról,
s azt is tudom: akad ma is
oktondi kisfiú, ki rám tekint úgy,
mint egykor rájuk én.






Őszi kérdés

Megtágul ismét a tömött világ.
Ágbogaik között egyre nagyobb darabokban őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél, szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel - lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz, vagy tán csak ülsz,
nem is figyelsz - szürke ború a szivedben, hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad, most itt tűnődöl egymagad -
ó, nem elég, ha szeretnek, hogy te szeress, az a fő
Sötét-hajú, mi lesz veled, ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet, száll a levél, a madár?




RÓZSÁK

Le kell vágni szépen
megtisztogatni kellőképpen

majd színben összekombinálni
megfelelő vázát találni

vázába vizet önteni
a vízbe sót is hinteni

a csokrot vízbe rakni
asztalon mutogatni

szármetszés vízcsere
ellenére is nyugodni bele

hogy néhány napra rá
kukába kerül a csoda-virág -

- A rózsatő és a szemét-edény
közt egyszerűbb utat is tudok én





SÉRTŐDVE.

Szép út a csöndes út,
hol hűs homálya
sűrül a fáknak és
az ostobákba
nem botolunk bele.

Szégyenlem önmagam,
hogy még itt tartok;
s meglátom, s bánom is,
ha ember-barmok
bőgnek bambán reám.

De jön még más idő
a bölcsességé.
A lelkem változik
mély csöndességgé,
mint a nagy Óceán.

S az ostobák szavát
- színe se rebben,
elnyeli nyomtalan,
mint tiszta tenger
a hullát és dögöt.



Sötét lesz

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,
a vaksötétben tompán ing az ágyam.
Fölébredtem, a testem, ez a rossz gép
fölébresztett; a zendülő magányban
alattomos hatalmak rontanak rám,
Védjem magam? ki ellen? ó ha tudnám!

Vak gálya úszom parttalan folyókon,
távol az élet, énfelém fonákját
mutatja csak. Zavartan forgolódom:
hogyan is történt? Aggodalmak rágják
húsom, - milyen bűvölt vidékre estem?
Fáradt lázakban fürdik béna testem.

Élek, még táplál szívem buzgó kútja,
de holtan sem lehetnék jobban árva:
mindenki alszik, jaj, anyám se tudja,
vagyok-e, és fia vagyok-e? - sárga,
beteg karján tán visz pár vézna álom,
de óvna-e, ha itt lelném halálom?

Ordítozok, vagy fölcibálom őket,
kik ébren engem féltenek, szeretnek,
és mondom majd a bárgyú ébredőknek:
ím, arcom, s íme, könnyeim peregnek,
- mit érne? látnám: bambán és riadtan
bámulnak rám, s nem aggódnak miattam.

Csak lassan-lassan térnék meg beléjük,
mint köd mögül kibomló kép. - De mindegy:
üres kesergés, százszor elvetélt ügy,
feküdni jobb s tovább hallgatni, mint egy
szorgalmas alvó, legfeljebb a múltban
kutatni, bent, e zárt és régi boltban.

Kik este éltek, mostan mind halottak,
s akik halottak, most akár az élők,
kik közel voltak, messzi elfutottak,
a messziek mellettem ülnek, égőbb,
frissebb szemekkel mint való-korukban,
élőbben élnek most, haló porukban. -

Aranka, édes, kis húgom, húsz éve,
húsz éve már! - az arcom is borostás,
vízbe estem és szelek fújtak, mégse
halványodtál, a képed mégse rozsdás,
szerettelek, s úgy érzem, egyre jobban, -
nőlsz bennem, mint az élet nől a magban.

Lány-néném szült, s te szégyen és fölösleg
voltál közöttünk, (most is említik még,
hogy mennyit ettél) - s én folyton kereslek,
mert az a rossz tűz lankadatlan itt ég
bennem, melyet halott kezecskéd gyújtott,
s tudom, tudom, hogy többé el nem oltod.

A halálból te voltál első lecke,
érthetetlen, de szörnyűséges mégis,
kisded tanár, tudatlan gyermekecske,
látod: azóta többet értek én is,
százannyit értek, s századnyit se félek:
mellem köré páncélt csavart az élet.

Mind együtt van, vagy együtt nincs, ki megholt,
emlékük is együtt ragyog szívemben. -
Halott kicsim, te kezdted el a bús sort,
apám és bátyám vert még így meg engem, -
ó, aki kedves, megmeredt kezével
jobban sebez, mint mások fürge késsel.

Sírásomtól a kórház folyosója
hogy jajgatott! fehér nővérek pille
főkötője milyen vigyázva, óva
szállott fölém, tornyos félelmeimre!
- Már spanyolfal volt apám ágya mellett,
és szólni sem tudott, csak könnye pergett.

Mikor temették, én otthon maradtam,
pajtásaim irigy szemmel csodáltak:
úr voltam köztük, úr módján fogadtam
szolgálatuk. - Bolond rang! ó, hogy áltat
ma is még: balgán hányszor, hányszor érzem
király-palástnak fosztó szenvedésem!

A számban furcsa ünnep-íz merengett,
s tömött emlékek csillogtak szememben,
a rokonok, kik akkor épp temettek,
osztó kezekkel jártak föl-le bennem,
sírás helyett fénylő öröm virágzott
kis arcomon, és már szívem se fázott.

Apró apám, de sokszor kellenél most,
milyen jó volna intésed, ha volna!
Aki apátlan nőtt, aggódva fél most,
hogy eljutott a súlyos férfikorba:
lépéseit mihez formálja, mérje? -
Könnyek közt telik tudása edénye.

Könnyek közt telik? - ugyan, ne siránkozz!
szónok-beszéd: élsz, napjaid szaladnak,
elértél végre a való világhoz,
lettél komoly gazdája önmagadnak.
Ez tán a baj? hogy nem jársz fellegekben,
hogy hasznos is vagy, nemcsak élhetetlen?

Melegért álmot érdemes cserélni,
de ha se álom, se meleg? - Didergő
óráim bamba hivatal fecsérli,
s körülkerít egy álnok ember-erdő,
s tőlem az álmot, meleget riasztja,
kedvem forrását eltömi, apasztja.

A nyelvemen villámos szók lapulnak,
s okos szavakkal kell megölnöm őket,
kápráztató-szép színeim fakulnak,
minden napom a halálból előleg,
(már nem sokáig! éltető szabadság,
szellőid nyúlós undorom dagasztják.)

Hová széledt a sok barát s a lányok
és az a lány, ki több volt mindeneknél?
Hideg helyükön zümmögő hiányok,
más-más hiány azoknál és emennél.
Kezem cél nélkül tétovázik, mint a
karó végére érő gyenge inda.

Soroljam el, kiket, s hogyan szerettem?
fölösleges: nem volna benne újság.
Egyformán játszunk mind ez ős szerepben,
és mitsem ér, akármi nagy tanulság:
tudott kövekben elbotlott a lábam,
s hány botlik el még éppen így utánam!

Rólad, kiről már oly sokat beszéltem,
rólad szólok csupán, - az életemben
ki hűvös csúcs voltál, s míg el nem értem
tehozzádig, szünetlen hegyre mentem,
azóta hullok, nől az éj köröttem,
s a kedves ég alig villan fölöttem.

Tudom: téged törvény bocsátott hozzám,
örömök, kínok nékem szépitettek,
e világ gazdag kincseit kobozván,
magad építve sorsom épitetted.
Döntést jelentett minden moccanásod:
kezed tartotta bennem a világot.

Tol az idő a sír felé - ma még tán
van annyi hely, hogy nyújtózzam, de holnap,
holnap talán belészorít, és aztán
a hullámok fölöttem összecsapnak:
elsüllyedek az öblös űrbe, semmi,
kis nyomaim a feledés belengi.

Porszem vagyok, de élek fontos ügyben:
a mindig-rejtély szépről szólni tisztem.
Békességes, de lázadó is egyben,
előtted e páros vakságba vesztem. -
Te összefogtál mély harmóniába, -
friss zendülés kelt lábaid nyomába.

Lám, jött helyedbe más; aranyhajával
oszlatta gondom terjedő homályát,
s aranyhajával máris messze szállal,
nem hallja szám marasztaló imáját:
fél-emlék, fél-van, már halott, de él még,
szólítom, s mintha magamban beszélnék.

Az Isten is fölszállt a távol égbe,
régen szívemben mindig megtaláltam.
Ma már az ujja csücskével sem ér le,
nincs háza bennem, s én vagyok hazátlan.
Hő lágyulások, gyermeteg melegség,
mily zordak az imátlan férfi-esték!

Ó, messzi lányok, messzi, messzi Isten,
az árvaság hogyan reámtekergett!
Jövőm fakó, akármi színre festem,
s a bő idő álmos folyója görget.
- Ágas borongás! van még egy halottam,
néz, néz merően, árnyékká fogyottan.

Mint vízbehullt, ha fölbukkanva éppen
mohón zihálna, s menten visszanyomják,
úgy jártam: a szakadt felhőjü égen
nap nem derült, más gyász emelte lombját:
apám után bátyám, kit úgy csodáltam,
akadt meg a hurokvető halálban.

Egy gyertyaszentelő utáni reggel,
jeges hajnalban ment az állomásra.
Aludni hitt: figyelt, és nem köszönt el,
de én az alvás partjáig kimászva
láttam tűnő hátát, amint a keskeny
ajtón kifordul, s új alvásba estem.

Nem múlt el még a február egészen,
és megtudtam: többé hiába várom.
Azóta nyájas emlék-napsütésben
áll bennem, mint legendás, hősi várrom.
Ó, hogyha élne, ő értene engem:
költő volt ő is, csak kissé ügyetlen. -

Három halottam és sok-sok halottam,
ki csak nekem halott, de másnak él még,
leskődtök a homály-öblű sarokban,
tudom: szerettek, s mégis, mintha félnék, -
jó társaim, suhogva nő a távol,
ahogy sodortok a szilárd világtól.

Dereng az ágyam, mint a foszforos kép,
száll, száll a fény belőle, mint a pára.
Hol támadott ez ordító üresség,
mely ráterült a gunnyasztó szobára?
Kóválygó árnyak mellemig merülnek,
s mint ólmos gondok, súlyosan megülnek.

Gazdátlan fekszem, s szállong, mint a pára
szívemből is a lassú fény: sötét lesz,
jaj, bennem is! Testem már nem határa
az éjszakának, s mily kártékony éj ez!
mint sót a víz, magába oldva hordja
a bánatot: halálos minden kortya.





Szeretni szeretkezni...

Szeretni szeretkezni
magunkról feledkezni
végképp megsemmisülni
végképp beteljesülni

Halálos magány ellen
magányos halál ellen
állatnál ostobábban
hinni poros csodában

Szellő gallyat se mozgat
az ég a földre roskad
a föld pokolra nyílik
aki él belehullik.



Szólalj meg bennem!


Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
nem törődsz velem, Istenem,
sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
bomba aluvó vízek mélyein.

Tornyosodik a bűn a szivemen,
és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
normáim elmentek veled,
nincs már külön a sáros és a tiszta -,
elkeveredtek bús hiányodon.

Szorongok, mint vihar előtt a föld:
lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe -,
minden dörgésnél rémesebb,
ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
- a halott anyák hallgatnak csak így.

Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
törődjél velem, Istenem!
mindegy: veréssel vagy simogatással,
csak érezzem, hogy van hozzám közöd.




Tavasz

Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! -
Ki önnön szívem faggattam a külső
kopárság gyászos hónapjain át az
arasz napokban, hosszú éjszakákon,
s a test és lélek félelmeivel meg
álmaival bajlódtam, bíbelődtem,
- ó, nem kedvemre, mert reávetődött
árnyékom ételemre s italomra,
s meddő magányra kényszerültem -
itt állok most földúltan és riadtan
ezer idegen bámulnivaló közt,
tanácstalan szívvel. -
Győzelmesen
elárasztotta a kertet a zöld.
Térdem verik az elvadult gazok,
bújkálnom kell a földig bókoló fák,
útmenti orgonák és jázminok
szertelen ágbogai közt, s ha olykor
a fűbe dőlök, rajban lepnek el
hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák,
s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép
boldog trilláit hasztalan kisérlem
szétszűrni. -
Meggyúlt a világ, s lobogva
csap össze ég és föld, és könny tolul
szemembe, oly sajgón hasít belém
az annyiszor feledt és annyiszor
kicsinylett és most tündökölve újra
föltámadó igazság: élni, élni,
hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!



Testi háború

Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk.
A szomszéd pályaudvaron
mozdony szuszog, hessenti rólunk
az álmot, bár nagyon-nagyon
várjuk, kívánjuk. Szélütötten
fekszem, csukott szemmel, hanyatt,
s látom a fodros gőzt, dühödten
kapkodja szét a pillanat,
látom az ember szurtos arcát,
szemefehérjét, könyökig
tűrt ingét, izmos férfikarját
s a csillagok százezreit.
Csönd lesz. Öt ujjam tétovázva
babrálja végig combomat,
s tovább, kerek hasamra mászva
zizgő ágyékomig halad.
Csönd van, fürkészek, mint ki lesben
szorong, a másik ágy felé,
félek, mégis hangokra lesve,
jelre egy irtózás elé.
Megjön, meg ám, elérkezik majd,
ne érjen készületlenül,
ne védtelent találjon itt, ha
ostromba fog kívül, belül.
Csönd, csönd. A másik ágy felől most
nyögés kúszik föl. Megmered
mozgó kezem, húsomba karmos
fájás hasít: elkezdetett.
Nyögés kúszik föl, szinte gyermek-
hangon, botló, szelíd nyögés,
szárnyai bágyadozva vernek,
űzvén a jótét békülést,
melynek talán már kedve volna
lassan mellemre szállani,
vigasztalóit hozva sorba:
tündöklő páva-álmait.
Nyögés csapkod, felszökve menten
a félsötétben reszketeg
térddel futok, halomra döntöm,
mi útba áll, az ingemet
megmarkolom: "Nos, itt vagyok már!"
- súgom csitítva, szinte sír
a hangom, és a másik ágynál
didergek. Majd megint, megint:
"Fáj? Itt vagyok már. Odabújok.
Engedj csak! Így jobb lesz talán."
Nyílik a paplan, tátva-tátog,
mint egy emésztő, ronda száj.
Mellémsimul, karomba tartom.
Gyöngécske testén át meg át
cikáz a görcs, vállamra hajtom,
becézem izzadt homlokát. -
- Ó, kín, ó, testi fájdalom, ha
más lelket föl tudsz gyújtani,
más testbe, húsba, más tagokba
mért nem tudsz széjjeloszlani? -
Mellémsimul, karomba tartom,
szorongatom, mint legvadabb
kéj közben. Mégis: én a parton,
őt zúzza forgó áradat.
Megnyugszik aztán, melle békén
alszik kezemben, szép feje
fészket talál, nyakamhoz érvén
perzsel forró lehellete.
Mi lesz? - töprengek szívszorongva.
Már látom halva őt s magam
gyógyíthatatlan és mogorva
magányosság béklyóiban.
Mi lesz? Ó, semmi, semmi, semmi!
- csap rá az élhetetlen érv,
s az éjszakát kezdem figyelni
nagyobb hatású érvekért.
De moccan. Földrengés ha készül,
borzong így olykor a vidék;
csak kímélő ijesztgetésül:
menthesse bőrét, aki fél.
De moccan: készül, készül, érzem,
az új irtózat, s nincsen út,
nincs mód kerülni semmiképpen
e szörnyű testi háborút.
Kitör? Szenvedni kell. Legázol?
Koszos ronccsá kell omlani.
Ellenkezésen és síráson
győznek konok hatalmai.
Moccan, könnyen végigvonaglik,
fejét csavarja, szája torz
nyögésbe fog, jajgatva csuklik,
vinnyog, mint kisded állatok,
fölrántja térdét, visszarúgja,
- akár a kéj, a kerge kéj!
Rálép a görcs, forgatja, gyúrja,
- ó, érthetetlen szenvedély!
Bújik, szorítom tébolyodva,
sóhajtok és káromkodom:
kezem között egy gombolyagba
a mérhetetlen fájdalom.
Rálép a görcs, zilálja, rontja,
foga csikordul, ingerelt
vadé, a kín sietve bontja
szép emberségét. Hirtelen
magához ránt: fáj, úgy szorongat.
- Csak fájdalmából lenne bár
e fájdalom, hogy hordhatóbbat
hordozzon ő is! - Meg-megáll
a hánykolódás egyre többet,
s hajó után a dúlt habok,
elfekszik lassan. Összegörnyed
a test, és félénken vacog.
Sok volt. Elég volt. Ó, elég volt!
Csönd zúg. Az éjjel már alig
takarja ágyunk és a félholt
szobát, a pálma ágait,
a mennyezet lágyszürke foltját,
képemet arrébb a falon;
látom, a lámpát kint eloltják,
nesz sincs a pályaudvaron.
"Mi lesz?" - darálom egyre-másra,
s nem felel senki, én se rá.
Fogom kicsiny kezét, s vigyázva
elrejtem paplanunk alá.



TEVÉKENY ŐSZ



Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt

De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.



Téli égbolt

Szürkébe fehéret kevertek.
Szálas nyomai az ecsetnek
húzódnak át a tom pa égen.
M ikor látom m ajd újra k éken ?

Nézek a vedlett, nyurga fákra:
Így van jól - mondom - meg-megállva
" Közöny közönnyel párosulva,
élőre-holtra ráborulva."

Csak befelé, csak rejtve, bennem
ágaskodom ez inség ellen.
Hamu alatt bújó parázzsal,
soha riasztó lángolással.

Mert ez az egység úgy, ahogy van,
nagy rendet teljesít titokban.
S m egbomlanék, belé ha esnék
akármiféle idegenség.



UNALOM

Unottak, fakók a napok, akár az ég őszönte reggel,
amikor folyton csak esik, hogy az ember nézni is restel.

El tudom szépen mondani, hogy mit fogok csinálni holnap,
s hogy mit eszek: a napjaim egyenruhában gyalogolnak.

Olyanok, mint a katonák: egyenruhában gyalogolnak.
- A szemem éle elkopik, figyelmem izma nyűtté sorvad.

És szél se jár, hogy függönyét múltamnak kissé meglengetné;
nincs két fél, amely összeáll, egész, amely szétválik ketté.

Mint a búzát, a nagy Molnár fölöntött engem a garatra,
és órák súrló hengere őrli lelkem lustán forogva.

- Papíromon, most, hogy írok, megáll egy csöpp légy, s ungorkodva
feni kis első lábait, minthogyha velem csúfolkodna.
menusgabor, 2019. január 30. szerda, 18:30
Címkék: Csorba Győző, Csorba GyőzőCsorba Győző, AGGÓDÁS Félve, Díszes Isten, ESTI IMAAkárkinek, Háry János,
Kommentek
Csorba Győző: CSÖRÖG A FAGYOS FÖLD Csörög a fagyos föld
Csorba Győző:
CSÖRÖG A FAGYOS FÖLD

Csörög a fagyos föld, hideg van,
hópihe fészkel a hajadban,
gyűlnek a varjak az egekben,
gyűlnek a gondok a szivedben.

Hópihe fészkel a hajadban,
járod a világot magadban,
ó, mitől annyira remegtél,
itt a csirátalan, örök tél.

Járod a világot magadban,
melegednél régi zugokban,
angyalokat várnál, karácsonyt,
karácsonyi Jézuska-jászolt.

Melegednél régi zugokban -
talpad alá jég nő s beroppan,
szemeden gyönge jég virágzik,
sehogyan sem érsz el hazáig.
koszegimarika, 2019. január 19. szombat, 08:38
A magyar kultúra napja - Programok Baranya megyében
A Pécsi Kulturális Központban január 22-én, a magyar kultúra napján elsősorban családoknak szóló, ingyenesen látogatható kiállítás nyílik Ady Endre 100. címmel. Január 24-én a Csorba Győző Könyvtár Apáczai Csere János Fiókkönyvtárában rendezett ünnepség keretében Székely László költő-előadóművész zenél és olvas fel saját verseiből. Ugyanott a Zempléni László népdalfeldolgozásait bemutató műsor mellett Itt írtok ti - Írók-íróasztalok címmel huszonkét magyar írót munka közben bemutató tárlat is nyílik.

Komlón a Közösségek Háza szervezésében egy egész héten át tartó programsorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. A Magyar kultúra hete - az intézmény honlapja szerint - szombat este kezdődik a Tunyogi Péter (1947-2008) emlékére rendezett koncerttel, amelyen a Cs.Í.T. együttes lép fel.

Kedden, a magyar kultúra napján a városi színházban elismeréseket ad át Polics József (Fidesz-KDNP) polgármester, majd helyi énekkarok adnak koncertet és bemutatják a Tóth Ferenc Liszt-díjas komlói
velemenyezd, 2019. január 18. péntek, 07:05
Csorba Győző: A kert ősze
Csorba Győző: A kert ősze


Kibogozhatatlan a kert ősze.
Van ami marad. van ami örökre elmegy,
van ami csak a télre, van ami a földbe,
ami magába, ami más határba,
ami cselekszik, amivel csak történik egy, s más,
s van olyan is, aki az általános
sejtelmetlenségben minderről tud is.
Nehéz a kert ősze, bogos és kibogozhatatlan.
S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik
befutni a négy fal közé, hagyni,
ömöljön rá a korai sötétség fejére, szemére,
s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról.
lilagondolatok, 2018. december 03. hétfő, 10:45
Győzött a Magyar válogatott foci csapat
Magyarország - Észtország 2:0
M4 sport tv videó
Mégis kapott gólt Dibusz az észtektől, mert egy drukker befutott a pályára és egy másik labdát rúgott a magyar kapuba.
A magyar válogatott az észtországi 3-3 után kiköszörülte a csorbát és a Groupama Arénában magabiztos játékkal mutatta meg, hogy mire képes, A 2-0-ás győzelemből a csapat kapitánya, Szalai Ádám is kivette a részét egy szemfüles góllal.
Góllövők: Willi Orbán 8. perc és Szalai Ádám 69. perc
Dibusz Dénes egy hatalmas védéssel kezdte a mérkőzést, szerencsére a későbbiekben már nem nagyon volt dolga, érthető, hogy a meccs utáni nyilatkozatában kapus szempontból értékelt, és hangsúlyozta, hogy a csütörtöki meccs után a finnek ellenit is le kellene hozni kapott gól nélkül.
A 30 éves támadó elégedett volt a csapat játékával.
,,Jelen pillanatban az volt a legfontosabb, hogy egy jól összerakott, fegyelmezett játékkal biztosan hozzuk
maroka, 2018. november 16. péntek, 12:11
Csorba Győző: ÖREGEK
Csorba Győző:
ÖREGEK

Hószakállúak, jóságos szeműek,
kicsi koromtól nagyapák,
kikben - úgy hittem - bölcsesség tanyázik
és minden bűbájt értenek,
hószakállúak, s kiknek nincs szakálluk,
őszfürtűek vagy kopaszok,
már azt is látom, mikor elmerengnek
a játszótéri padokon,
azt is tudom már (őszfürtű ugyancsak),
hogy nem a derű tündököl
arcukról, nem a békesség szemükből,
hogy a csonttalanná gyötört
test szégyene ad hírt gyáván magáról,
s azt is tudom: akad ma is
oktondi kisfiú, ki rám tekint úgy,
mint egykor rájuk én.
vorosrozsa66, 2018. november 15. csütörtök, 08:33
Csorba Győző : Neked
Csorba Győző : Neked

Ez már nem szerelem többé, nem két ember
kötése, keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. -

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
liliana01, 2018. október 23. kedd, 17:31
CSORBA GYŐZŐ: Elindult a kert
CSORBA GYŐZŐ:
Elindult a kert

Sárga röpcédulák a meggyfa szórja őket
s a szél viszi tovább készséggel sokfelé
tudja meg más is és tudják meg másfelé is
hogy ősz lett
Aztán újabb felvonás:
a meggyfa áll-áll megkopasztva
áll csak és ágain túl nincsen többé hatalma
A sebek mézga-foltok és törések
kilátszanak
s akkor már közlés nélkül is nyilvánvaló
hogy mi történt a múlt napokban
hogy elindult a kert
akár egy rozzant kísértet-hajó
elindult Indiákba félelmes tengerekre
hogy halandókat visz fedélzetén
és nem nyilvánvaló
hogy vissza hány élővel érkezik
vorosrozsa66, 2018. október 08. hétfő, 17:33
Képek, videók
csorba_gyozo_ha_meghal lga
menusgabor
2019. január 30. szerda, 19:44
CSORBA GYŐZŐ RÓZSÁK.gif
feviroza
2015. március 01. vasárnap, 19:19
CSORBA GYŐZŐ RÓZSÁK.j
feviroza
2015. március 01. vasárnap, 19:18
CSORBA GYŐZŐ _EGYNYÁRI VI
feviroza
2014. november 02. vasárnap, 17:39
CsORBA GYŐZŐ CSAK VENDÉG.
feviroza
2014. november 02. vasárnap, 16:53
Csorba Győző 2
taltos1
2013. december 08. vasárnap, 23:10
Csorba Győző 1
taltos1
2013. december 08. vasárnap, 23:10
Csorba Győző Három lány.J
ile58
2009. március 06. péntek, 16:52
Csorba Győző.GIF
ile58
2009. január 05. hétfő, 14:48
Ősz jegyében.jpg
zsokaoldala
2013. szeptember 06. péntek, 19:47
A mérleg jegyében.jpg
mbartis
2011. augusztus 20. szombat, 23:08
Szeretet jegyében.gif
totherzsi
2009. december 12. szombat, 10:43
zöld jegyében.jpg
tarneria
2009. szeptember 14. hétfő, 08:03
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.