Belépés
2020. május 27. szerda | 22. hét | 148. nap | 12:15 | Hella
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Székely János versei






SZÉKELY JÁNOS VERSEI

Székely János (Torda, 1929. március 7. - Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.) a 20. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító.

A háború végén, még serdülőként a frontra vitték, nyugati fogságba került. A kolozsvári egyetemen szerzett filozófusi képesítést.1955-ben jelent meg első verskötete, a Csillagfényben. 1956-tól 1989-es nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Igaz Szó (1990-től Látó) című szépirodalmi folyóirat versrovatát szerkesztette, e lapokban jelentek meg költeményei is. Édesapját 1958-ban rendszerbírálatáért letartóztatták és 8 év börtönre ítélték. Székely János - mindent elkövetve, hogy apját kihozza a börtönből - ekkor írta azokat a verseit, amelyeket később nem vállalt. 1979-ben jelent meg A nyugati hadtest c. kisregénye, de a neki ítélt Pezsgő-díjat visszautasította, és következetesen a többi, később kapott díjait is. 1990 után neve többször szóba került a József Attila-, ill. Kossuth-díjra jelöléskor, de mindent megtett, hogy ne kapja meg egyiket se. 994-ben jelent meg az általa szerkesztett Semmi - Soha c. verskötete, amelybe az 1948 és 1986 között írt verseiből válogatott, amelynek előszavában ő maga rögzíti, hogy 'előre kijelentem: ezt és csakis ezt a ,,költői korpuszt" tekintem a magaménak...'.

Székely lírai életműve a gondolati, filozofikus lírában nem túl gazdag magyar irodalom egyik kincsesbányája lehetne.

Kiemelkedő munkái:
a Nyugati hadtest (regény), Caligula helytartója, Protestánsok,
Irgalmas hazugság (drámák) és Semmi - soha c. versgyűjteménye.
Ez utóbbit ő maga hagyta jóvá, ebben mentette át költészetének ama
darabjait, amiket halála után is vállal. Kiadását már nem érhette
meg. A kötethez írt előszavának a végén ez áll: “Olyan korban írtam
én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek
ez szörnyű, de költői helyzetnek nem éppen érdektelen."

Székely János : Semmi -soha
Link




ALTATÓ

Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Térj ágyadba, szegény gyerek!
Pillád alatt már kék álmok boroznak:
Koros szatírok ésbecsípett istenek.

Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Aludj szelíden. Lomha tenyerét
Arcod köré új alkony bíborozza,
Körmödre fúva máréltető melegét.

Várd meg: tán megjön majd a holnap,
És kedved szerint játszani
Újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
Kinek valódi, nagyzsiványok társai.

Várd meg: csak megjön már a holnap!
Nézd: égre száll szelíd ígérete.-
Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
S folyik tovább az éjkülönös élete.

(1949)



ÁTOK

Akarom, szenvedj.
Nagy kezét a kín
Szorítsa billegő fejedhez.

Te nyomorult!
Úgy tönkretettél,
Hogy már feledni sem szeretlek.

Te nyomorult!
Megátkozom
Gyümölcsöt hozó minden perced.

Nincs menedék.
Élni vagy fájni
Halálodban is megkereslek!

(1949)




DAL

Fölém borul a lisztes ég
Pokróca, hallgatom az estet
S a lassú hóhullás neszét,
Kabátom, gőgöm szertefeslett.

Üzend, dal, dúdold, szenvedés,
Bukfencet hányó gyermekeknek:
Jaj annak, aki szeret, és
Jaj annak, aki nem szerethet.

(1951)



A DOMBRA HULLT...

A dombra hullt
A nap mesés
Labdája és
Most visszapattan.

A pőre fák
S a várfalak
Felizzanak
A sugarakban.

Fáradt gyerek,
A dombon ülsz,
Pihenni dűlsz
A régi gyepre.

Fehér körök
Suhannak tárt
Mezőkön át
A végtelenbe.

Alámerült,
Kihunyt a láng,
Ki tudja, tán
Újra se támad.

Jöjj, enyhe éj,
Öleld örök
Öledre őt -
Azt, aki fáradt.

(1951



EGY ŐSZI LEVÉLHEZ

Nem mondható, csak eldúdolható,
Hogy fáradt nesszel, lassan egyre estek,
Aranyszegélyű, pernye-könnyű testek,
Kiket gyűrűzve ringat lenn a tó.

Mert hűs szelekkel nyargal már az ősz,
Kacagva csordul illat-ittas kedve,
Párákat fú a tar szőlőhegyekre,
Vagy érett birsek bársonyán időz.

Elgondolom, egy sors beteljesült,
S bárcsak juthatnék magam is e drága,
Szép, gyümölcshozó, nesztelen halálra.

Derűsen kérem közös alkonyunk:
Utódot hagyva és teljessé érve,
Hunyt szemmel hulljak én is majd a mélybe.

(1949)



ELEFÁNT

Ki sas, ki tigris, ki sakál
(Nyiltan kivallja azt a jellem),
Ki őz, ki borz - én elefánt
Voltam előző életemben.

Kétszáz nyarat hűsültem át
Ernyős akáciák alatt.
Húszezer felhőszakadás
Paskolta pompás hátamat.

Két századévig voltam én
Hatalmas és elégedett.
De akkor nyíl csapott belém,
És nem tudom, tovább mi lett.

*

Itt születtem újjá, ahol
Felhős az ég és naptalan.
S azóta poklom lett a lét,
És folyvást szégyelem magam,

Azóta percre sem szűnik
Körülöttem a kacagás,
Mert eleven röhej vagyok,
Mert minden porcikám hibás.

Jönnek, ajtóstul rontanak
Reám, körém sereglenek,
Bírálnak és okítanak
Testvéreim, az emberek.

Azt mondják: nézd csak, János úr,
Nagylányod van, erős fiad,
Ideje már, hogy megjavulj
És helyrehozd hibáidat.

Itt van például szégyened,
Ez a botrányos és bolond
Hatalmas orr a szád felett -
Mi szándékod van vele, mondd?

Hát még az éktelen agyar!
Hiszen ez már félelmetes!
Csakhogy te persze lusta vagy,
Hogy fuss és másikat tetess.

S a méreted! A termeted!
Maholnap szűk reád a tér.
Irtózatos! Hát azt hiszed,
Illő, hogy óriás legyél?

S irhád még ehhez mérve is
Túlbő, túlvastag, túlöreg.
Szégyen ilyesmit hordani:
Mikor szokod le bőrödet?

S a púpod! És a tomporod!
S ez a borzalmas bükkfafej!
Ez a förtelmes kámzsa-fül!
Ne haragudj - mindez röhej.

Fáj az igazság, János úr,
Hanem hát bízzál és remélj:
Még nem késő, hogy megjavulj,
És rendes mókussá legyél.

*

Így mondják szembe szégyenem,
S miközben fényesen mulat,
Mindegyik szeme könnyes és
Arcuk merő jóindulat.

Én tűröm, s hallgatok, de nagy
Szívemben lázadás remeg:
- "Ilyen vagyok és ez vagyok,
S nincs kedvem, hogy mássá legyek.

Természetet, barátaim,
Nem válthatunk (se én, se más).
Hibásak vagyunk. Mindenik
Hibánk egy egyéni vonás.

Ki gyarló - máris önmaga.
Ki megjavul - máris hamis.
Hibák sajátos összege
Tesz önmagammá engem is.

Hibáim halmaza vagyok.
Leszokva őket, úgy hiszem,
Nem is leszek többé, nem is
Marad belőlem semmi sem.

Hadd éljek hát, míg meghalok,
Ahogy rám szabta Brahma úr:
Csúnyán, magamként, teljesen,
Hibásan és hibátlanul".



ELŐRE

,,Előre, ifjúság, előre,
Nem bukhat el, ki hű a néphez!"
Különös a dal, igéző dallam,
Minek követsz, minek kísértesz?

Húsz évig mentem én előre,
Elszántan mentem és dühödten,
De egyszer félresandítottam,
S irtózatos zavarba jöttem.

Mert amint más irányba néztem,
Új kép kötött le s új keret.
S hogy arcom arra fordítottam,
Hát arra is előre lett.

És akkor eltűnődtem én, hogy
Utam miféle tájra visz,
És eltűnődve hátra néztem,
S előre lett a hátra is.

S most nem tudom, hogy merre menjek,
Honnét, mivégre és hova.
Mondjátok, mindez mit jelenthet?
Tán ifjúságom lett oda?

És mégis: ifjúság, előre!
Hadd rostokoljak itt magam,
Kinek - bármerre nézzek - immár
Mindenfelé előre van.

(1958)



ENGESZTELŐ

Mufurc, testvérkém, kedvesem,
Ki jöttél hozzám biztatással,
Vigasszal, csókkal, könnyes és
Rejtelmes elragadtatással;
Ki mindent hoztál, aminek
Szűkén vagy éppen híján voltam,
Tán azt is, ami már fölös,
Tán azt is, miről már lemondtam...
(S mindezt egyszerre szórva rám
- Mint áldott harmat hull az égből -,
Szerelmed ajándékaképp,
Szívednek bő fölöslegéből!)
Mufurc, nővérkém, könnyesem,
Nem áldozhatok néked mással,
Elégedj meg, gyötrelmesem,
Egy énekkel, egy vallomással!
Azzal, hogy senki sincs nekem
Tekívüled, egy földi lény sem,
Ki félolyan enyém legyen,
Ki úgy szeressen és megértsen!
Azzal, hogy drágább vagy nekem
Mindenki másnál, önmagámnál,
És ha választást követel
A földkerekség - tehát annál!

Mufurc, kedveském, édesem,
Megbántottak, tudom, miattam.
Csülökre vették szemtelen
Ártányok azt, mit Néked adtam.
De fegyver adatott nekem,
Hogy bagzó horpaszukra üssek!
Dorong, amellyel nem szűnő
Gyötrelmet oszthatok szívüknek!
Korbács és bunkó lett szavam,
És kő, amely repülni indul!
Ocsmány és lator a nevük
Az öröklétig s azon is túl!
S az idők végéig nekik
Csillag se, hold se, nap se süt fel,
Mert te vagy az én Igazim,
Kit megbántottak röhejükkel!

Mufurc, könnyeském, hitvesem,
Ne búslakodj! Rájuk se vessél!
Csak hadd fröcsköljék szennyüket,
Maradj te tisztán és szeressél!
Én szeretlek, mint önmagam
Teljessé tisztulását másban.
Éljünk szelíden, szótlanul,
Rejtelmes elragadtatásban!

(1957)



ÉJSZAKA

Kéken
Dereng a hold a néptelen vidéken.
A tar hegyek, mint álmodó vadak,
Mint ázott barmok, úgy párállanak,
Süttetvén sovány hátukat a holddal.
Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal.

Micsoda éjjel!
Telis-teli titokkal és veszéllyel,
Szeszéllyel, szenvedéllyel!
Micsoda éjjel!
Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel,
Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn.

Az élők hanyatt fekszenek a földön,
Ernyedt gerinccel, szétomolva,
Horkolva, haldokolva,
Minthogyha mindet megmérgezte volna
A gyilkos est.
Foguk pihen.
Mohó nyelvükkel reggelig
A halál ízét ízlelik
Megbékélten és szelíden.

Micsoda éjjel!
Aluszik minden élő.
Álmukra hull a hold igézete.
De megpezsdül az élettelen dolgok
Különös élete.

Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra.
Aztán pendülve pattan szét a szikla.
Fel-felpöfög a parti szik.
A víz magától gyűrűzik.
Borzong a száraz nád, a sás,
Felszínre bugyborogja fájó
Sóhajait a rothadás
Borong a vízmosás,
Hegyomlás zaja döndül messze.
A fonnyadt fű felül a tompa neszre,
És nyújtózik.

S ki tudja, még hányféle mozgás,
Borzongás, zsongás,
Hányféle villanás, hányféle álom
Hullámzik végig most e furcsa tájon,
E széles völgy szeszélyes hajlatán,
Amelyet nappal meg se látok,
Mert nappal a hazám,
De éjszaka, ilyenkor, éjszaka
Kigyúl és úgy ragyog,
Mint odafent a csillagok,
Mint az először megpillantott tájak.

Áhítat tölt el és alázat.

Igen, igen, az ismerős világot
Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten.
Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség,
S titokzatossá bűvölt a sötétség -
A sejtelmes, az ismeretlen.

(1956)



FÉLTELEK

Veled álmodtam. Fölibéd borult
És tompa könnyet ejtett rád a bodza.

A föld alatti, lágy indák között
Titokzatos fény hullott hajzatodra.

Csontujjaidon gyűrű villogott,
S egy tömzsi bürköt táplált ifjú melled.

Giliszták itták bomló izmaid,
És szád helyén csak mosolyod derengett.

Én nem tudom, hogy mért ily különös
Torz látomásként döbbent rám a képed,

Csak azt tudom, hogy holtan láttalak,
És megkívántam együtt élni véled.

(1953)



GYANAKVÁS

Nagyon szeretlek, édes. Nem hiszed?
Az életemre esküszöm. Hiába?
Háthogy palljam szét (te rossz, te drága!)
Megfoghatatlan kételyeidet?

Hogy győzzenek meg érvek és szavak,
Kit háromévi tisztaság se győz meg?
Se szíveink, hogy egy ütemre döngnek!
Se vágyaim, hogy egyre rajzanak!

De jól vigyázz! Ha oktalan ítéled,
Hogy hontalan szerelmem semmivé lett,
Még azt hiszem, hogy éppen ezt kívánod.

Vádolsz, ravasz, hogy én legyek a vétkes,
Hogy elvitasd jogom a szenvedéshez,
Amelyet egykor éretted kiállók.

(1957)



HÁZSONGÁRD

Arcomba fú a rekkenő meleg,
Melyben aranyló felhők fürdenek.
Ledőlt márványok álomhangja kél,
És pőre fákon orgonál a szél.

Hó-forrázott krizantémok lobognak.
Nézem, mily lomhán alszanak a holtak.
A messze völgyből kürtök hangja ér fel,
És elvegyül az illatok szeszével.

Búsongó bánat, fájó csüggedés
Érinti szívem; hosszan inta múlt rám -
Harcok, bukások, nemzedékek -és

Míg itt ülök letűnt korokba hullván,
El sem hiszem, hogy élek, s a világban
Él még néhány dacos fenségű társam.

(1949)



HIÁNYTALAN

Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok
S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.

Pedig eltűnik majd belőle a szem (s véle a látomás),
Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más.

Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok,
Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.








KÉT KOS KÖZÖTT

Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem, találnod?

Hol tengődsz? Kunyhaid hol állnak?
Miféle pontján a világnak?

Miféle átokverte téren?
Micsoda szélütött vidéken?

S mi hajtott el, miféle zápor,
Az álmatag-szép Ázsiából,

Holott alján minden dolognak
Ős istenárnyak bujdokolnak,

És mirtusz ring és leng a parton,
És forró és veres az alkony?

Kik üldöztek? És minek jöttél?
S ha már jöttél: mért ide jöttél?

Mért épp ide, elompos-lankás
Tájra, hol örök a sóhajtás,

Holvér a víz és füst a felleg?
Jobb volt vala a Volga mellett,

S jobb volna bármi más hazában,
Fokföldön vagy Algériában,

Mintsem e fájón
Rémteli tájon,

Mit szíved mégis szentnek érez!
Mert senki földje: csatatér ez!

*

Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem, találnod!

Örök viharban, örök éjben,
A féltekék kereszttüzében,

A megütközés pontján éppen...
Rét rossz között, a legközepén...

Hol nem tudtak megélni mások:
A vákuumban lett lakásod!

Örökkön kétfelé húznak már.
Magad is kétfelé szakadnál.

Örökkön két uraknak adhatsz.
Két szolgaság közt válogathatsz.

(S a rosszabbat választod nyomba!)
Jaj, veszett ügyek jó bolondja,

Jaj, te mihaszna,
Lomha parasztja,

Kinek fogad a gímbe vásott:
Be vak a te honfoglalásod!

*
Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem találnod!

Középen: kétfelől kiverve,
Mégis kétfelé tenyerelve,

Kitöltve azt a delejes közt
Két egymásnak rohanó kos közt,

S csak addig élve, fogyva ottan,
Míg görbe szarvuk összecsattan...

Ott, ott, a roppant ívű lámpa
Két pólusa közé bezárva,

Ahol, miként a napban,úgy ég,
Úgy sustorog a marha hőség!

Ó, a mi fényünk!
Ó, mi elégünk!

S bár lenne, s hamar jönne már a
Nagy vég: a nép tömeghalála,

Hogy nőne már szulák a síron:
Ne kéne sírnom, egyre sírnom!

(1957)



KÖNYÖRGÉS

Ezüst peremű, lomha fellegek
Utaznak fent -most egy vagyunk a csenddel,
Sötét szemedben ott dereng a nyár.

Üvegből fújta szelíd kettesünk
Valamilyen mindenható öröm,
Így lettél húgom, lányom és anyám.

Válj jobb felemmé! Annyit szenvedek.
Kell, hogy a múltat ismét elviseljem.
Segíts! Tied a súlytalan jövő!

Légy az, kiben sikerül elpihennem,
Légy, kinek minden mélységem kitárom,
Igaz magam magadba ötvöző.

Ez itt a végtelenség, melyben élünk.
Hiába várod, nem múlik a perc.
Szólok, s megáll a bölcs folyók folyása.

Szeresd te azt, kit minden elhagyott,
És megunta, hogy egyedül legyen
Áttörhetetlen önmagának társa!

(1949)



KÖNYÖRGÉS

Hát hányszor kérjem még bocsánatod?!
Hát meddig sírjak még eléd omolva?!
Hisz ennyi kínnal tán az istenek
Bocsánatát is elnyerhettem volna!
Pedig őbennük kötve sem hiszek,
Míg téged szívemből szeretlek.
Szigorú vagy. Túlteszel szigoroddal
Ős szigorán az örök isteneknek!
Kedvesem, lányom, ifjú asszonyom,
Gondold meg végre: kár hatalmad végett
Porban hurcolnod büszkeségemet,
Amely egyúttal a Te büszkeséged.
Nézd, meghajoltam. Nézd, esett vagyok.
Kegyelmed nélkül nincs erőm felállnom...
S ne búslakodj, ha néha bántalak,
Hisz, látod, néha önmagam is bántom.

(1957)



MINT A KAGYLÓ

I

Most kitárulok neked, mint
A vízirózsa, mint a kagyló.
Betéve tudhatsz. Könyv vagyok,
Mindent megértő és bevalló:
Azért daloltam, ha szerettem,
És azért fájtam, ha daloltam,
Azért volt egy a vágy s a bánat
A volt időkben és dalokban,
Mert hűvös héjba voltam zárva.
Mert nem nyitott ki senki lánya.

Úgy volt, hogy társa nélkül hullt
A csöndbe csonka szívverésem.
Nem tudtam, merre boldogul
Teljessé tevő fele részem.
Nem tudtam: van-e s hol a nő,
Kinek egésszé zár szerelme
(Mert férfi s nő együtt egész,
Vágyva, foganva és teremve,
S mert nincsen annak maradása,
Ki nem talált még nőre, társra.)

II

Megleltelek: itt vagy. Fejed
Itt nyugszik már térdemre hajtva.
Belém költözött mosolyod
S az őszi csillagok nyugalma.
Egész vagyok. Gerinceden
Tapintom ki az élet minden
Kis áramát. Töprengek és
Tudom már: semmi rejtve nincsen
Azoknak, kik örömben élnek.
Bólint azokra már az élet.

Nincs semmi rejtve az elől,
Ki megéli teremtő vágyát,
Ki éjszakánként csendesen
Figyeli társa szuszogását,
Ki elnézi a rebbenő
Ajkat, mely nevét szótagolja,
És nem kísérti rettegés,
Hogy aludtában torz vigyorra
Vagy áruló szavakra lel
A nő, ki ajkára figyel.

III

Tiéd maradok hát örökké:
Megóv a jó emlékezés
Arról, hogy miként zárt magamba
A bánat és a szenvedés.
Tanulj meg engem. Én tudom
Mindazt, mit lényed nékem őrzött.
Óvjuk meg kölcsönös tudásunk,
Titoktalan, szép tisztaságunk,
Óvjuk, mint kettős héjú kagyló
Fájdalmas, nagy kincsét:a gyöngyöt.

(1953)






ÓDA EGY ÚJSZÜLÖTTHÖZ

Derék kislány vagy -olvasom.
A délelőtt már mohón szoptál,
S hogy túl korán ragadtak el:
Két óra hosszat ordítoztál.
-Ember vagy, látom, az bizony!
Hozzám hasonló minden ízed,
Nem hagyván elvitatni azt,
Mi téged jog szerint megillet.

Szemed van. - Lassan megszokod
A sokszínű, derűs világot.
Elnézed majd térségeit,
Aztán mélységét is belátod.
Van két kezed. - Átgyúrhatod
Mindazt, mi torz és ferde abból,
S kibonthatod a szunnyadót
A bárdolatlan ősanyagból.

Van lábad is. - Bejárhatod
A nagy és vonzó ismeretlent.
Csak te állj rajta biztosan:
Ne félj, a föld, az rezdületlen.
Dobog a szíved. - Hallhatod,
Mint gyorsul majd szilaj verése,
S mint kergetőzik áramán
Legelső vágyad lüktetése.

Emberből vagy. Határtalan
Az ember, ki belőled válhat.
Enyém vagy. (Szinte nem hiszem!)
Mélyen szeretlek és csodállak.
Emberből vagy. Tökéletes
És bűntelen ésilletetlen.
Belőlem lettél -l égy te az,
Akivé magam nem lehettem.

(1954)



ÖRÖK CSILLAGFÉNYBEN

Sutácska békák ugráltak körül,
Amíg az éjben bandukoltam lassan.
Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt,
Mi történik a felleges magasban.

De ág reccsent, s én felkaptam fejem.
Tágult a köd s a ritka lombok rése,
S megcsapkodott és megsimogatott
A csillagtengerek hullámverése.

A csillagok, a messzi csillagok
Kutattak rést, hogy lépteim kilessék.
S megnyílt a rés, s a körtefák alá
Beszivárgott a teljes végtelenség:

Beszivárgott a furcsa gondolat,
Hogy bárhová is jutnék a világban,
Akármi messze, látnom kellene,
Hogy még mindég és mindenütt világ van,

S nincs benne vég - de kezdet sincs sehol,
Nincs hátra és előre, nincs le és föl,
És mindenütt a közepén vagyok,
És nem juthatok ki a közepéből.

Előbb letörtem. Fájt és izgatott,
Hogy - mit sem vétve - börtön foglya lettem.
Mert úgy éreztem: börtön a világ,
Mégiscsak börtön, noha véghetetlen.

Bántott és fájt, hogy itt raboskodom,
Életfogytiglan, sőt halálra szántan,
S még csak kegyelmet sem remélhetek
E képtelen és végtelen világban.

De most egészen felszakadt a köd,
S odébb vonult a kései vidékről. -
Kibújt a hold, s egy újabb gondolat
Szivárgott föl az ősi televényből.

Egy gondolat, hogy kár bevallanom
Ketrec-lebíró vágyaim parancsát,
Hisz ez a ketrec: maga a világ!
És rabja lenni: maga a szabadság.

Egy gondolat, hogy nem volnék szabad
Másutt sehol, csak épp a végtelenben.
Ki szökne innen: magától szökik,
S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben.

Igen, hogy ez a börtön épp a lét,
S halálom lesz, ha rácsait lebontom.
Lehet, hogy börtön, ámde végtelen,
S ha végtelen: nem börtön már, de otthon.

S míg így töprengtem, elfogyott a domb
Alólam, és az országútra értem.
Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott
A csillagfényben, lomhán és kimérten.

Oly végzetes és olyan megható
Szemmel, mint némely dolgos emberé,
Egy ismeretlen terhet vittek ők
Egy ismeretlen, messzi cél felé.

Szép, méltóságos, tiszta állatok -
Zendült meg akkor szívemben az ének -,
Jobb volna tán igába állanom,
Talányos terhet hordani, közétek.

Jobb volna tán tudatlan tengenem
És ballagnom a nyárutói ködben.
Semmint örökkön itt töprengenem
Börtönhazámban, világbörtönömben.

Mennék a langyos, csillagterhes éj
Csodái közt, csodásan, szenvtelen.
Mennék, s a járom lenne csak nehéz,
Hosszan előrenyújtanám a fejem.

Mennék, amerre húznak-hajtanak,
S megállnék, ha társam is megállt...
S nem várnám úgy és nem félném a nagy
Börtönnyitó és sírcsukó halált.

(1960)



RÁDIÓ

Mit hallottam, barátaim?
Mit kellett hallanom e földön?
Mi lephetett meg engem is,
Ki semmitől meg nem lepődöm?
Mit kellett végül hallanom,
Miféle ritka szörnyűséget,
Hogy megtetézze poklomat,
Amelyben élek - mely eléget?

Mit hallottam, barátaim,
Hogy inkább meghalnék nyugodtan,
És néma lennék és süket,
Semhogy tovább is hallgatózzam?
Egy hangot hallottam csupán.
Egy halk, de mégis átható
Hangot recsegtetett felém
Ma délután a rádió:
Egy különös és ismeretlen,
Egy tűrhetetlen és kemény
Hangot, mely versemet szavalta,
S amelyről tudtam, hogy - enyém.

Tudtam, hisz ráismertetek,
Sőt a bemondó is bemondta.
Tudtam, hisz én motyogtam azt
Előző nap a mikrofonba.

Tudtam, de tudva sem hihettem.
Tudtam, s tagadtam, emberek,
Mert nem olyan volt, mert nem az volt,
Melyet enyémnek ismerek.

Először hallottam a hangom,
A mélyen ismerős zenét,
Úgy, ahogyan azt mások hallják,
Úgy, ahogy én a másokét.
Először volt, hogy felbomoltam,
S kívülről törtem meg a csendet.
Először léptem ki magamból,
S éreztem magam idegennek.

Borzalmas volt, barátaim,
Borzalmas és kimondhatatlan.
Kétség, ridegség és magány
Áramlott vissza rám e hangban.
Bevallom: nemcsak idegen volt,
De nyegle is - mi több: hamis.
S amint hamissá lett a hangom,
Hamissá lettem magam is.

Mondjátok csak, barátaim,
Ezen daloltam néha nektek?
Emlékezz csak, szerelmesem,
Ezen vallottam, hogy szeretlek?
Ezt hordozzátok lelketekben,
Ez válaszol és ez tanít?
Ezt hallgatjátok, hogyha szólok,
És sohasem az igazit?

Sohasem azt a régi hangot,
Amelyet én hallok magamban?
Hinnétek-e, hogy ifjúságom
Örök zenéje zendül abban?
Ki kérdené, milyen valóban?
Ki sejtené, milyen lehet?
Nem értetek meg soha engem,
Aminthogy én sem titeket.

Rettegvén, társaim, a csendet,
Mely szült és ránk szakad megint,
Beszélünk, szüntelen beszélünk,
Daráljuk monológjaink,
De nincsen lélek, hogy megértsen,
Sehol a földön és egen.
Egy verset mondunk, olyan hangon,
Mely magunknak is idegen.

(1961)



Semmi soha

Minisztereket rehabilitálnak, kiket
golyók vagy más sérelmek értek.
Dicsőség nékik, nem pedig gyalázat!
Derék dolog, helyeslem, egyetértek.

Csakhogy emlékszem másra is.
Agyamban tülkölnek, konok
lidércekként kísértenek
holmi fekete autók.

Emlékszem trógerekre,
kik szavazni rángatták kezem.
Reflektorfényben villogó
börtönökre emlékezem.

Egynéhány szász családra, mely
elszállt a szélben, mint a polyva.
A Gecse út pincéiből
feláradó halálsikolyra.

Egy-egy sovány parasztra, kit
úgy győztek meg, hogy főbe verték.
A rabszolgákra, akik
a Duna-csatornát építették.

Emlékszem szólamokra
és kulák-perekre.
Táborokra, felbontott levelekre,
és lehallgatott telefonokra.

Népre, melyet a félelem
rábírt, hogy gyilkosát imádja.
Emlékszem életemre, és
emlékszem rabruhás apámra.

S mivel csak én emlékezem,
s nem fogja senki más a pártját
javaslom, hogy a népet is
azonnal rehabilitálják!

Hát tőlem név szerint ki kér
bocsánatot? Vigaszt ki ád,
hogy végig kellett néznem
az apokalipszis iszonyát?

A meddő férfi-évekért,
a rettegésért, melyben éltem.
A meg nem írott versekért,
a versért, melyet összetéptem!

A pimasz hazugságokért,
amelyeket le kellett nyelnem.
A szégyenért, hogy máig is
szégyellnem kell anyanyelvem.

Az átokért, hogy tollamat
tudatlanok terelték, lesték,
hogy agyamban turkálhatott
a bőgő tehetségtelenség!

Hogy nem lehettem az, aki
lehettem volna, akit vártak!
Mi kárpótolhat mindezért,
és mikor rehabilitálnak?

1968



SZAMOS-PART

Imitt gubbasztok jó huszonhat éve
Hamar, nagy felhők szárnyalását lesve.
Tűnődő, szép, eső utáni este
Homálya hull a sarjadó vidékre.

Az égbolt tükrén hűvös, messzi kékség,
Hibátlan-karcsú csillagok ragyognak.
Lágy hömpölyén a párálló haboknak.
Ott érzem sorsom gyémánt reszketését.

Jaj, roppant hittel óvtam tisztaságom,
Jaj, minden mocskot ugyan megvetettem,
S ma véghetetlen kínokkal kiáltom:

Magam maradtam huszonhat telemmel,
S azzal, hogy ember nem lehet megáldva
A tisztaságnál súlyosabb teherrel.

(1953)



SZERELMES ŐSZI VERSI

Fáradtan dúdol már az ősz.
Párás verőfény tűz a dombra.
Lágy, rézsút hulló sugara
Mintha hajadra záporozna.
A szálló porban városunk
Csúcsíves tornya bök az égre.
Minthogyha még a város is
Téged csodálna és idézne.

Én kedvesem, felismerem
Tekinteted az őszi tájban
S a hűs vizekben. Illatod
Az ért gyümölcsök illatában,
A házakon dolgos kezed,
Arany mosolyod fönt a napban
S az ablakokról ébredő,
Felém hunyorgó sugarakban.

II

Elgondolom: hány lomha év
És nap és óra nőtt egymásba,
Míg oda érett szellemem,
Hogy jelenléted így belássa!
Elgondolom: azért hagyott
Tán cserben annyi volt szerelmem,
Hogy kedves képed végül is
Az őszi fényben földerengjen.

Lásd, már-már sorssá színezem
Csodás egymásra bukkanásunk.
Ne korholj érte: örömök
S fájdalmak szülötte a fátum.
Ne korholj: nincsen más szavam,
Hogy azt az erőt megnevezze,
Mely egymásnak rendeltetett
Két testünk együvé vezette.

III

Most hadd ujjongok féktelen,
Sohasem érzett ujjongással!
Hadd állok itt a dombon, és
Szilaj örömmel hadd kiáltsam:
Szeretlek, mint az ősrögöt
A hulló mag; mint víz az árkot,
Mint szeleket a fellegek,
És szabadok a szabadságot!

Mert a szabadság, az adott
Egymásnak minket, nem a fátum!
Hadd bomoljék hát sugaras
Magasba harmatos virágunk.
Hadd hozzon gyümölcsöt, miként
E fénybe foszló őszi kertek.
Ki szabad vágyban született,
Szép lesz, szabad lesz az a gyermek.

(1953)




TACAEMUS

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sarában széttiport lovak:
Voltak korok, hogy tisztelték és félték...

De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Tudván tudok jajoktól
Visszhangzó korszakokról,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jósigéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál akkor is...

De most már saját hangunk is hamis.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Akár a szárazra vetett hal,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik...

Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!

Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Higgyük: van hallgatás,
Mely hangosabb, mint bármi más,
Mint omló bányák siket dobbanása,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya,
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban...

Így hallgassunk. Vagy ezeknél is jobban.

(1957)





TÉLUTÓ

Szutykos hó rokkan minden lépteden.
A lusta tél a járdaszélen ül még,
S fagyos levében lassan elmerülvén
Sáfrányszín köd dereng a réteken.

Megfáradt ujjad tétován kutat
Százszor idézett tegnapod után,
Mert sok volt már a csend, a délután
S a télutói hosszú kábulat.

De valahol jön!... Vad hajából illat
Felhője kél, és íme, már nevet.
Talán a Pó síkját érinti lába,
S erős kezével vígan integet!

Valahol jön már. Biztosan elindult.
Fiatal herceg hószínű fogakkal!
Mögötte mezők színesülnek,
És felragyog a nappal!

Erős, szilárd és milyen fiatal!
Az égre villan gyönyörű szeme!
Fehér felhők kísérik észrevétlen,
S visszhangzik éneke.

Jön már, hisz hallom lelkemben dalát,
Mely édes és vidám, és -sújtson bármi -
Megtanít végre oltatlan derűvel
Örök télből örök tavaszra várni.

(1949)



TÜKÖR ELŐTT

Tükröt állítok, életem, eléd:
Legyünk legalább ketten a világon.
Nézd arcomonaz alkonyat hevét,
Nézzem szemedben hordozott halálom.

Szerettelek, s most visszatért a vágy.
Tudom, csak téged adatott szeretnem,
Tükörkép, tisztább, teljesebb világ:
Aki vagyok s akivé nem lehettem.

Egyre gyakrabban ülünk egyedül,
Mert akik voltak, gyatra társak voltak,
A gondolat szolgálni kényszerül,
S a legjobb lelkek lassan meghajoltak,

Mert senki sincs, ki gondoljon veled,
Mióta nagyra nőtt igéző árnyad,
S magadba néző bátor szellemed
Megértette, hogy átok az alázat.

,,Kit nem szeretnek, naggyá nem lehet.
"Ím visszafordult bölcs ítéleted,
S hogy itt talállak ismét szembe vélem,
Tükör voltodnak tündöklő jegyében,
Mindig szelíden és mindig szilárdan,
Halld vigaszom: a gyűlölet korában
Fel kell találnod búzafényű hangod,
És megtanulnod magadra maradnod.

(1949)



VÁLÁS UTÁN
----------

TUDOM ÉN, KEDVES...
...................

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.


KÉPEDRŐL, KEDVES...
...................

Képedről, kedves, a falon
Örökké bámul két kerek szem.
Követ ha vetkezem, ha fekszem,
Ha gond övez, ha nyugalom.

Mihelyt olyasmit forralok,
Mi fájna néked, ami bánthat,
Elfutja tükrüket a bánat,
S azonnal visszatorpanok.

Mindenki véthet már - csak én nem.
Most már örökké úgy kell élnem,
Hogy ne boruljon el szemed.

Szemed (a képen és szívemben),
Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
Akár a lelkiismeret.


CSAK TÉGED...
.............

"Csak téged" - írtam, és - "mindig veled".
Veled vitázom és téged kívánlak
Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
S hunyt testemen örvénylő testedet

Idézgetem - csak érted és veled
Vagyok hatalmas és örömre képes.
Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
Pótolhatatlan édességedet.

Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
A mélyölű, kis, kecskemellű nők,
S én mégis-mégis téged ünnepellek...

De szükségből erényt faragni kár.
A tiszta tény, a sivatag-sivár
Igazság az, hogy senkinek se kellek.


LETISZTÍTOM...
..............

Letisztítom és helyére teszem
A vázát, amely asztalunkon állott.
Szereztem belé újra pár virágot:
Fogadd el őket szívesen, szívem.

Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
Azt a levegő-tiszta, észrevétlen
Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
Amit nem adhat többé senki sem.

S ha más virágát jobban kedveled,
S ha küldenek valóban szebbeket,
Vagy hogyha vázád végleg összetörne,

Én hordom őket akkor is, ne félj,
Oly neszetlen, ahogy leszáll az él,
S oly hasztalan, akár a temetőbe.

KÖSZÖNET
........

Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál énmiattam,
Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.





A vesztesek

(Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása)

A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek.
Toprongyos, tántori népség -
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
Gönceik elkoszosodnak,
Korcukban tetű terem?
Ugyan mért nyű a vereség
Több csizmát, mint a győzelem?

Miféle belső bomlás
Oldja le róluk a szíjat,
Rágja a vásznat, a posztót,
Ütközik át a ruhán?
Bekötött fejjel, felkötött karral
Mennek az ágyúk után.

Kialudt lávafolyam,
Gördülő kőzuhatag - özönölnek.
Rendetlen, sűrű tömegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban -
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek útján
Örökké sár van?

Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
Köpenyük fejre veszik.

Hogy lehet az,
Hogy a vesztes egéből
Mindig esik?
Apró szemű, ólmos eső veri őket,
Hüllőhideg szél lökdösi őket,
Képükbe öklöz az este.

Szótlanul mennek, kétségbeesve,
A lószagban, verejtékszagban,
Pörkszagban, puskaporszagban,
Csúszkálva lépnek egymás nyomába
A sárba -
Cuppog a, szörcsög a csizma -,
Mennek az ágyúk után.

Csak most, ez az éjszaka rossz - azután
Már könnyű feladni a harcot.
Rájuk villan a lámpa:
Izzadt, pelyhes kamaszarc,
Borostás, torz, öreg arc,
Gyönyörű, gyönyörű arcok.

Mért ütközik ki a vesztesek arcán
Azonnal a serte?
Miféle szurkot izzad a bőrük?
Szemük miféle kútba merül?
Elhagyták felszerelésük,
Elhányják rendre a fegyvert,
Vonulnak védtelenül.

Némelyik térdre esik.
Földbe tapossák.
Fogát vicsorítja.
Elesik még egy.
Húsába vág a kerék,
Vérében cuppog a csizma.
Ágyú, szekér akad el:
Szétválnak,
S összezárkóznak a háta megett,
Ahogy egy folyó kerülne meg
Valamely szigetet.

Mennek, ömölnek hátrafelé,
Értenek hozzá,
Csontjukban hordják ezt a tudást.
Apáik, apáik apái,
Ükapáik is mindig visszavonultak,
Nem láttak ők soha mást.

Vereségre termett nép,
Évezredek óta verik,
Egyébre se jó:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talán még büszke is
Erre a sorsra.
Mert ki tudja, igaza volt-e
A csata előtt?

De most már igaza van.

Ki tudja, jogos ügyért
Szállt-e csatába?

De most már jogos az ügye.

Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba,
Vonul a tájba merülve.

Nem válogat a győzelem,
Mindegy neki,
Egyformán felemel
Hamisat és igazat.
Ám a vereség,
Tönkrejutás, megalázás
Jogot ad, igazat ad.

A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.

Mennek a lószagú éjben, a sárban,
Kirokkan alóluk a szürke,
Fogatuk sáncba suvad.
De ők keblükben rejtegetik,
Görnyedve, zihálva hátukon cipelik
Újszülött igazukat.
Elhányták a Fegyvert,
A Sáncot feladták,
Rétjüket új kasza nyírja.
De igazuktól
Nem tudnak megszabadulni,
Azt örökül
Hagyják fiaikra.

Okádják, egyre okádják
Őket a völgyek,
Áradnak a síkon,
Mennek az ágyúk után.
Ezeknek olyan rossz, hogy csak
Jobb lehet már ezután.
Sohasem adja tetézve magát,
Valamit megtagad tőlünk
Mindig az élet.
Ezeknek azonban
Annyira semmijük sincs, hogy
Minden övék lett.

Aritmikusan ollózik a lábuk,
Füst csap utánuk,
Szörcsög alattuk a lé.

Mennek szegények
Új ezerévek
Ezer új veresége felé.



VONATVÁRÁS

Elnézem: megnyúltak az árnyak.
A délután megalvadt.
Várlak.

Felhőkbe gondolom a képet.
Sápadt és felleges vagy.
Félek.

Nézd, milyen gyámolatlan állok!
Szereztem néked pár virágot,
Becéző verset is szereztem,
Kenyeret vettem,
Felsepertem.

Mi lesz, ha nem jössz?!
Nézlek.
Várlak.

Kék bársonyán a délutánnak
Kincsem számlálom néked össze.
Nem is kevés!
Aggódom:
Jössz-e?
Töretlen-e szemednek tükre? Vigyáztál-e a gyermekünkre
Szíved alatt?
Hozod-e roppant
Fehér virágát mosolyodnak?
Hozod-e lázas ifjúságod,
Talányos sok tapasztalásod?

Állok.
Ahányszor itten álltam,
Én örökké hiába vártam,

Szél futta örökké a felhőt.
Hozzám még senki vissza nem jött.

Soha!
Soha!

Fények lobognak.
Korom hull, mozdonyok dohognak.
Ágaskodom kendőd keresve.
Nem vagy sehol,
De itt az este.

Elindulok. Szél támad újra.
Könnyű kabátom tépi, fújja.
Búsullak,
Fájlak,
S íme, ekkor
Fölizzik bennem a gyerekkor,
Mert két vidám kéz hull szememre.

Ölellek sírva és nevetve.

(1954)
menusgabor, 2020. március 22. vasárnap, 22:45
Címkék: Székely János, SZÉKELY JÁNOS VERSEISzékely János, Igaz Szó, József Attila-, ŐSZI LEVÉLHEZNem, Fiatal herceg,
Kommentek
A Mária Út zarándokblogot indít
A Mária Út zarándokblogot indít, amelyen rövid videókat adnak közre mindennap a zarándoklás népszerűsítésére. Missziós célja, hogy az Isten igéje terjedjen. (2Tessz.3.1). Dr. Székely János megyéspüspök is megosztja gondolatait a témában.

Zarándok Vlog youtube csatorna linkje
maroka, 2020. május 26. kedd, 20:15
Dr. Székely János atya tart szabadtéri szentmisét
Dr. Székely János, szombathelyi megyés főpásztor atya tart szabadtéri szentmisét a Gébárti /Zala megye/ Boldogasszony-kápolna előtt pünkösdhétfőn, Szűz Mária, az Egyház anyjának ünnepén 10 órakor.
A szentmise csak jó idő esetén kerül bemutatásra, a járványügyi előírásoknak megfelelően. Széket hozzon magával, akinek szüksége van rá, helyben ez nem biztosított.

Szeretettel várunk minden ünnepelni vágyó testvért
maroka, 2020. május 26. kedd, 20:10
Szűz Mária, a keresztények segítsége
égi édesanyánk, az Istenszülő hathatós segítségét, a keresztény hit ellenségei által támasztott üldözések közepette is. Már a kereszténység első századaiban elterjedt az a szokás, hogy az üldözések viharában a Boldogságos Szűz Máriát hívják segítségül.

A török hódítással fenyegetett Európában hadvezérek és uralkodók fohászkodtak a Szűzanyához oltalomért egy-egy ütközet előtt. A magyar történelemnek egy ilyen pillanatát örökíti meg a pécsi székesegyház Mária-kápolnájában látható festményén Székely Bertalan. Az oltár előtt Carvajal pápai követ és Hunyadi János térdel. A kép előterébe festett oszlopok felett kiterjesztett szárnyú angyal, az ívek szögletének medalionjában pedig Mária-betűábra látható koronával. A latin nyelvű felirat így írja le a jelenetet: Nándorfehérvárnál a győzelem előtt a mennyei Patróna segítségét kérik.
Szent V. Piusz pápa is mindent megtett az egész keresztény világot végveszélybe sodró török birodalom ellen. Mohács után, 1526-ban minden elveszni látszott; 1541-ben
maroka, 2020. május 24. vasárnap, 08:27
Jakubinyi György emlékezése Szent II. János Pál pápára
segédpüspökkel.
Számon tartom, hogy 22 alkalommal koncelebrálhattam a szent pápával, először még tanárkoromban, 1979. június 10-én, Krakkóban, Jakab Antal segédpüspököt kísérve. Püspökként az előbb említett alkalmakkor misézhettem vele, utoljára a harmadik ad liminán, 2003. március 1-jén.
Még azt is megemlítem, hogy részt vettem öt olyan római boldoggá avatáson, amelyekben II. Szent János Pál pápa húsz személyt avatott boldoggá. Ezek között szerepel Boldog Apor Vilmos vértanú püspök, az első székely boldog, Batthyány Strattmann László herceg és IV. Károly utolsó koronás magyar apostoli királyunk boldoggá avatása. Két magyar vonatkozású szentté avatáson is jelen lehettem az ő idejében: Kassán három személyt, köztük Pongrácz István jezsuitát és Ószandecben (Lengyelország) Árpád-házi Szent Kingát avatta szentté Szent II. János Pál.
Minden alkalom külön élmény volt. Nem tudnék választani, hogy tartsam magam a visszaemlékezés keretéhez. De azért, hogy egészen személyes legyen - amiről
maroka, 2020. május 21. csütörtök, 11:41
Interjú Székely János püspökkel
Ne száműzzük a sekrestyébe a minőség világáról álmodókat!
................
A teremtett világ védelméről szóló enciklikája közzétételének ötödik évfordulója alkalmából Ferenc pápa a Laudato si'-hét megünneplésére buzdítja a világ katolikus közösségeit május 16. és 24. között. A teremtésvédelmi hét alkalmából kérdeztük Székely János szombathelyi megyéspüspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottsága elnökét.
hirdetés
- Püspök atya, mit tud a magyar egyház ezzel a tematikus héttel kezdeni, amikor a járványveszély miatt nincs lehetőség például közösségi szemétszedésre vagy más, figyelemfelhívó programok megtartására?
- A járvány nehézzé teszi az ilyesfajta megemlékezéseket, ugyanakkor egy nagyon erős felhívás arra, hogy a világunk beteg, hogy másképpen kellene élnünk.
Ferenc pápa mondta a járvány legelején tartott esti imádság során a Szent Péter téren:
maroka, 2020. május 21. csütörtök, 09:53
Megtalálhatják a mohácsi csata tömegsírjait
Origo- Jeki Gabriella 2018.08.25.
Itt olvasható

- 1521 május 18-án, öt évvel a Mohácsi csata előtt, I. Szulejmán hadat üzen II. Lajosnak.
Így utólag nehezen értem, hogy abban az őt évben mit is csináltunk!? - Böjte Csaba

Képen: A mohácsi csata Székely Bertalan festményén
...............
Képen: Az egyik történelmi bűnbak, a mohácsi ütközet után 1526 novemberében Székesfehérvárott királlyá választott Szapolyai János
...............
Képen: Megtalálják II. Lajos király holttestét a mohácsi csatatéren (Székely Bertalan
maroka, 2020. május 18. hétfő, 23:17
Szobrot állítottak a Szent István-bazilikában II. János Pál
Jobb-kápolnát. A bazilika szentélye mögött húzódó félköríves kápolna a templom elsőként megépült, 1861-ben felszentelt szakrális tere, amely a bazilika 1905-es felszenteléséig a lipótvárosi hívek plébániatemplomaként működött. A felújításra készülve államalapító királyunk ereklyéje, a Szent Jobb még 2017-ben került a templom főterébe, a Nagyboldogasszony-oltár elé.
A bazilika rendkívül gazdag képzőművészeti alkotásokban. A főbejárat előcsarnokában Senyei Károly Szent István-domborműve, valamint Székely Bertalan és Than Mór mozaikjai láthatók. A szentély fölötti kupola körmezejében az Atyaisten, a tambur felületén Krisztus, valamint a próféták, a kupola és a középtér találkozásánál az evangélisták képei Lotz Károly alkotásai. A szentélyboltozaton a szentmise allegóriái sorakoznak Benczúr Gyula mozaikjain, valamint Szent István életének fontosabb állomásai elevenednek meg Mayer Ede bronz dombormű sorozatán. A Kauser József tervezte baldachinos főoltárt Strobl Alajos műve, Szent István szobra
maroka, 2020. május 18. hétfő, 23:09
EMSZ: újra a magyargyűlölet lett a nemzetstratégia Romániában
magyarellenes kirohanásainak sorába". Megütközésüknek adtak hangot amiatt, hogy "újra az állampolitika szintjére emelt magyargyűlölet lett a nemzetstratégia Romániában".

Kijelentették: "A 21. századi Európában érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy a román parlament egy ilyen sovén, továbbá az ország legnagyobb őshonos népcsoportját és egyik legfontosabb kereskedelmi partnerét, Magyarországot egyaránt megalázó törvényt fogad el".

Az EMSZ vezetői szerint a törvény arra kötelezi az Erdélyben élő magyar és székely közösséget, hogy megünnepeljék nemzetük legtragikusabb történelmi eseményét. "Tegyük világossá: magyarok vagyunk, ezért június 4-én gyászolunk, illetve visszafogottan emlékezünk meg a nemzeti összetartozás napjáról. Magyarok vagyunk, tehát nem ünnepelünk" - áll a dokumentumban.

Az EMSZ megállapította: sem a Trianon-törvény, sem az elmúlt hetek "magyarellenes uszításai" nem szolgálják a románok és magyarok közötti békés együttélést és együttműködést. Arra bátorított ugyanakkor, hogy "a
velemenyezd, 2020. május 14. csütörtök, 16:43
Képek, videók
székely jános0412_2.png
maroka
2020. április 12. vasárnap, 21:25
székely jános0412.png
maroka
2020. április 12. vasárnap, 20:51
székely jános0409_3.png
maroka
2020. április 09. csütörtök, 16:59
székely jános0409_2.png
maroka
2020. április 09. csütörtök, 16:56
székely jános0409.png
maroka
2020. április 09. csütörtök, 16:18
székely jános0226.jpg
maroka
2020. február 27. csütörtök, 10:00
székely jános püspök0203.
maroka
2020. február 03. hétfő, 21:07
székely jános0124_3.jpg
maroka
2020. január 24. péntek, 11:33
székely jános0124_2.jpg
maroka
2020. január 24. péntek, 11:33
székely jános0122.jpg
maroka
2020. január 23. csütörtök, 13:39
székely jános1215.jpg
maroka
2019. december 15. vasárnap, 07:29
székely jános1214_2.jpg
maroka
2019. december 14. szombat, 21:27
kolteszet_vers_irodalo m_i
menusgabor
2019. március 13. szerda, 20:34
Irodalom
sanci81
2017. december 24. vasárnap, 16:52
IrodalomII.NT152461100 0ft
hollyka
2015. június 09. kedd, 00:15
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.