Belépés
2020. július 04. szombat | 27. hét | 186. nap | 00:26 | Ulrik
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Moretti Gemma versei
MORETTI GEMMA VERSEI

Isztambulban születem, 1932-ben. Édesapám olasz, édesanyám magyar származású volt.
Kétéves koromban költöztünk Kalocsára édesanyámmal és két fivéremmel.
Iskoláimat is itt végeztem, 1950 évben óvónői oklevelet szerezve.

Óvónőként csak rövid ideig dolgoztam, házasságkötéssel kerültem Bajára, ahol könyvtárosi végzettséget szerezve 24 évig szolgáltam az olvasókat. Nyugdíjasan még nyolc évig könyvtároskodtam egy általános iskolában, majd önkéntesként egy alapítványi könyvtárban.
Baján élek, otthonomnak érzem és szeretem a várost. Négy felnőtt gyermekem, hét unokám és négy dédunokám van.

Szabadidőmben szeretek zenét hallatni, olvasni, haikukat írni.

Gyermekkorom óta verselek.
Az évtizedek során sok költeményem jelent meg helyi lapokban, megyei folyóiratokban, antológiákban.

Az alapítástól kezdve tagja voltam bajai könyvtárban működő Sugókör Irodalmi Társaságnak. A kör által megjelentetett Jelkysváros című kiadványokban is rendszeresen publikáltam.
Rendszeresen jelentek meg verseim a Kalocsai szó és kép valamint a Tolna megyei alkotók Kézjegy antológiáiban is.

Verseim önálló kötetbe rendezve először 2001-ben jelentek meg ,,Felhők viszik az időt" címmel.
Ezt követte 2004-ben a rövid prózai írásokat is tartalmazó ,,Tünékeny üzenet", majd 2009-ben a ,,Csendes kikötő".
2016 áprilisában lesz a bemutatója negyedik kötetemnek, ,,Minden, ami élet" címmel.
A kötetek megjelenésekor könyvbemutatókon vettem részt Baján, Kalocsán, Szombathelyen és Kiskunhalason is.

Moretti Gemma



Aranypor

Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál
forró lánggá átváltoztál.

Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.

Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.

Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad "de jó meleg".
Nem simogat soha többé,
ellibbenő láng lett kezed.

Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed...
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.

S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.

Bizony por és hamu lettél,
gonosz tűzben égettettél,
s ki létem bölcsője voltál
forró lánggá átváltoztál.

Úgy láttalak utoljára:
csendben feküdtél az ágyban,
ki tudja hol járt a lelked?
Tán már új utad utad kerested.

Mikor aztán reámnyílott
szemeidnek kék virága,
gyermekmosolyt koronázott
ezüst hajad glóriája.

Megfogtad a kezeimet,
s mondogattad "de jó meleg".
Nem simogat soha többé,
ellibbenő láng lett kezed.

Hamuvá lett minden kincsed,
mosolygásod, ölelésed...
de azt tudom, hogy a szíved
tiszta aranyporrá égett.

S ami elszállt, ami szép volt,
varázs nem múlik soha.
Emlékedet beragyogja
szíved fénylő aranypora.



Álom a kék sátorról

A kék sátorról álmodtam ma éjjel,
fölötte ágak kusza árnya játszott,
a völgyben messze, felhők lopakodtak,
de a sátorban minden kéknek látszott.

Találkozásainknak boldog perceit
a sátor elrejtette, jól vigyázta,
ott el lehetett feledni a rosszat.
Messze jártunk, egy egész más világba.

Várakozással, szeretettel teli
békés világ volt, édes, tiszta, fényes,
fölöttünk kék sátor, és künn az erdő,
illatos, susogó és vadregényes.

Felébredtem és visszaemlékezve,
újra átéltem minden pillanatot.
Bár tudom, sok idő szállt el azóta,
ha hívnál, hogy újra indulhatok,

- a régi, mesebeli álomerdőt,
hiába takarná ösvényt rejtő árnyék -
a kék sátorhoz, időtlen - időn túl,
még behunyt szemmel is visszatalálnék.



-

Békesség

Körülöttem mindenütt csend van.
Varázslatos pillanat,
a szívem dobbanását is hallani vélem.
Nyitva az ablak, ezüst pöttyönként
az utcán langyos eső permetez,
fenyők fényes ága integet,
és a lebegő szellőtől,
- mint nagy víz hullámain
a fehér habfodor, -
a függöny lágyan sodródik, libeg.
Körülöttem mindenütt csend van.
Ritka pillanat.
Elcsendesült minden vágyam,
csitulnak a lázadó gondolatok,
a lelkemben megértő szelídség.
Nincs más, csak nyugalom,
ami puha kendőként betakar.
És a szívemben békesség, békesség.





Bíztató, magamnak

Érzed ?
arcodon szellő ujja kutatgat,
nádasok suhognak,
hosszú hajú fűzfa bűbájával befon.
Vonj tetőt belőle békéd, csended
főlé,
hogy meg ne zavarja utcazaj,
telefon.

Látod ?
gyertyákat gyújtanak a gesztenyék,
illatos-fényesen
olajfa zöldezüstje feléd világol,
Õrizzed jól, ami megmaradt
tisztának
e feketére kormozódott
világból.

Hallod ?
sirály sikolt, szitakötő zizzen,
ágról szirom pereg,
pattog az esőcsepp falevél tenyerén.
Álmodj, játszd át magad életen,
halálon,
és minden rossz felett a győztes
te legyél.






Egy gyermekhez

Felhőből, napból, égből,
hullámokból, fából, földből
alakult ki az arcod.
Zizegő szélből,
alkonyi dalból
színeződött a hangod.
Szúrús tövisből,
inas ágakból,
bársony levélből
formálódott a kezed.
Igy lettél - aki vagy,
és én féltelek nagyon,
mert ellenség a világ,
mert ember vagy, törékeny
és oly könnyen veszendő.
Jaj, belőled mi marad
ha visszakéri tőled
színeit, illatát, melegét
a felhő, a föld, a nap.
Gördülő hullámokon
széthullik arcodnak mozaikja
s könyörtelen folyó sodrása
örökre elviszi a hangod,
belefojtja távoli tenger
fekete éjszakájába.

[kephttp://s9.images.www.tvn.hu/2014/05/29/17/14/www.tvn.hu_dc5650 >49d54d01420c4b17e82c139a6e.gif]"
-

Elköszön a nyár

A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinű, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdő,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az őszről vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak,
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.



Az első

Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap irás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked."
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.





Emlékeim színes kavicsai ...

Emlékeim színes kavicsait
tudom, más nem látja drágagyöngynek.
De nékem mind igézően ragyognak,
múltamat őrzik, szépítik jövőmet.
Mi jöhet még? A jövő mit jelent
időben, örömben, fájdalomban?
Kutatni megmaradt szépségek után,
fénysugarakat lesni alkonyatban?
Nem. Csak örülni kell annak, ami van,
ha gondjaim néha feledni tudom,
és más bajában, mások halottjában,
nem a saját halálom siratom.
Ha értékelek minden pillanatot,
amikor nem félek, nem fáj semmi,
amikor békésnek tűnik a jelen,
s mi elveszett, nem vágyom megkeresni.
Mert megtanultam: a mese - múltat
mindig a józan jelen követi,
de ha vigyázok, s jól rejtem szívemben:
emlékeimnek szines gyöngyei
őrzik ifjúságom, őrzik az időt,
fényük bevonja ami volt, ami lesz,
megszelídíti a rejtelmes jövőt.







kk

Felhők viszik az időt

Ez a délutáni csendes erdő
különös, de mégsem idegen.
Egyedül vagyok nagy fák alatt,
nekidőlők egy nyurga akácnak,
érdes arcához hajtom a fejem,
virágai közt bujkál a szél,
néha egy bogár, siető lepke,
könnyű szárnyával ruhámhoz ér.
Fölöttem felhők viszik az időt.
Az alkony, a nagy falánk,
az aranyalma napból
egyre nagyobbakat harap,
még néhány perc és a fényességből
egy sugárnyi sem marad.
És arra gondolok
az elszunnyadó, méla fák alatt:
a felhőkkel majd én is elmegyek,
s téged alig-alig ismertelek.



A fenyők titka vagy

Valamit tudnak Rólad a fenyők,
a hegy, az ösvény,
- amit én nem tudok, -
ismerősen integetnek utánad.
Feketén leng átnyéka minden ágnak,
a völgyeket opálos köd borítja,
s a messzi út ezüstös szalag csíkja
eltünt a fák közötti alkonyatban.
Könnyű szemfedő most a rámboruló felhő,
bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak.
Jól rejtik titkaidat a fenyők,
már sehol sem talállak.





A hétköznapok apró örömei

Ha álmom mély volt, gondtalan,
és a nap arany arca ébreszt,
én úgy indulok, bizakodva,
velem csak jó dolog történhet:
Talán egy rég várt találkozás,
egy kedves, baráti kézfogás,
gyermekarc, aki reám mosolygott,
bimbó, amelyből virág bomlott.
Zápor után egy szép szivárvány,
fák rejtekén a csipkés páfrány,
kék szirmok, amelyeknek színe
emlékeztet anyám szemére.
Bokrok, virágok közt, ha járok,
meglepetést ott is találok:
feketerigók körülöttem,
kísérgetnek. Nem félnek tőlem,
mellettem futnak, nem előlem.
Ha olvad a nap, aranyfényből
épít a nagy vízre tűzhidat,
én várom; az alkonyodó égen
sorra mind - mind kigyúljanak
kíváncsi szép csillagszemek;
mert ők is várják jó Holdanyót,
hogy mesét mondjon, mitől a világ
szépeket álmodva szendereg.
Reggelente, ha ébredek,
Nap fényesíti kedvemet,
hétköznapi kis örömök,
apró csodák segítenek,
teszik jobbá az életet.

Ettől tán én is jobb leszek.



Hűvös nyár

Esőverte ága leng a fának,
a rózsák arcán könnyû bánat,
fényért eseng az ázott pille,
gyöngyöt ringat pókháló csipke.

Viztócsák tükrét eső töri,
virágok szirmát szél szökteti,
reszket a pitypang gyenge szára,
szerteszét röppen bóbitája.

Ablak üvegén fut száz patak,
állok és nézem: régi nyarak,
hûs hajnalok, puha alkonyat,
fényük felizzik, árnyuk befed...
Jaj, átkozott az emlékezet.
Víz lepi már a kis szigetet.




Igy érkeztem

Messziről, nagy kerûlővel,
nagyon fáradtan
érkeztem Hozzád.
Kedvemet az idegenek,
közönyösek,
véresre megbotozták,
sziszegő, mérges viharok
ostora tépett,
arcomat hideglelős,
zőld fények
fakitották
sárgábbra a halálnál.
Igy érkeztem
kihûlve, szintelenül,
és most, feléd emelem arcom,
fényt gyûjtök, megmelegszem
szemeid parazsánál.



Igy érkeztem

Messziről, nagy kerûlővel,
nagyon fáradtan
érkeztem Hozzád.
Kedvemet az idegenek,
közönyösek,
véresre megbotozták,
sziszegő, mérges viharok
ostora tépett,
arcomat hideglelős,
zőld fények
fakitották
sárgábbra a halálnál.
Igy érkeztem
kihûlve, szintelenül,
és most, feléd emelem arcom,
fényt gyûjtök, megmelegszem
szemeid parazsánál.








Majd elfelejtek emlékezni...

Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád...
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem



A Mamánál

Az elmúlt héten hazalátogattam,
a régi kerttől búcsúzott a nyár,
körülnéztem a nem feledhető,
mesebokros, gyerekkori tanyán.

A fáradt rózsák szélnek eresztették
illatos, égőpiros szirmukat.
Sárgalevelű, öreg fa alatt
Ül a Mama, vár, szeme hívogat.

Felémsugárzik szelid békessége,
valami csendes, őszi derűnek,
mindig vár, emlékek között tanyázva.
Az ölében most könnyv és szemüveg.

Mellételepszem, vállam átkarolja,
tudom, dajkálna, mint kisgyermeket,
öreg cicánk féltékenyen kerülget,
s én régi kedvvel nagyot nevetek.

Lassan hűs árnyak lepik el a kertet,
bent körülölel szobánk illata.
Lefekszem s drága, ismerős kezével
megsimogat, betakar a Mama.



-

Másként

Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.

Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.



-

Megmarad örökre

Szívedet tenyeremmel betakarom,
érezzem dobbanását, amíg csak lehet,
és hogy felejtsem:
madárröpte pillanat az élet.
Nyugtalan lelkemet csitítja a csend,
szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.

Amikor karod ölelő sátora
- mint madárszárny, ha elfárad -
vállaimról lehullik,
s nem simogat többé kezed,
védtelen arcom a fény felé tartom
és úgy gyűjtök majd meleget.

De addig, amíg csak lehet,
szívedet tenyeremmel betakarom:
hiszem, hogy jönnek még boldog percek,
felfénylenek majd sugaras reggelek,
és szavak sem kellenek.
Jó így nekünk. Nekem. Neked.

Mert nem múlik el, ami szép volt:
a rövidre mért időt
mesévé szövik a pillanatok.
Igen, igen. Jó volt nekünk
a hallhatatlan zene,
a varázslatos csend.
És megmarad örökre
nekem, Neked.



Mese egy rózsáról

Egy vastag könyvben, két lap között,
találtam egy lepréselt rózsát.
Ki tette oda, s vajon miért?
Jó lenne ismerni sorsát.
Gondolkodom, és megálmodom
a virághoz méltó kis mesét;
lehet, hogy így volt, lehet hogy nem,
de én valahogy így képzelem,
a rózsa édes-bús történetét.
Valaki adta - valakinek,
szeretettel, szerelemmel,
s emléknek, emlékeztetőnek
rejtették gondosan ide.
És megbújt a lapok között,
talán már hosszú ideje.
Égő szirmai megsápadtak,
már nem dédelget álmokat,
de őrzi mindazt, ami rég volt,
illata bűvölőn simogat.
Érzem, ez a rózsa üzenet volt;
valaki adta - valakinek
tudatni, hogy még összetartoznak,
és ezen semmi nem változtat.
Hiába múltak el az évek,
az idő nem játszik szerepet,
a távolság sem jelent akadályt.
Mert határtalan a szeretet.



Mély vizek fölött

Nem evezek, csak hagyom, hogy sodorja
a nagy folyó, az öreg csónakot.
Két oldalt zöld, gomolygó füst az erdő,
és fenn a felhők szürkék és vakok.
Márványos út a méla, szép folyó,
mélye sötét, sosem múló titok.
A fölé hajló, megrezzenő ágak
ráhullajtják a hűvös harmatot.
Kezem kinyújtom, ujjaim között
a víz sodródik, surran, elfolyik,
ködbe vesző partnak homokja beissza
a hozzásimult habok cseppjeit.
Nem evezek, visz, ringat a folyam,
szemem lezárom, már itt vagy velem.
Ki tudja, egyszer majd elhagysz te is,
őrző tenyeremből elszöksz, mint a víz,
mely hűtlen, hűvös, örök rejtelem.





Milyen lesz a tél?

A fakó égbolt színtelensége,
nem emlékszik már hajnali fényre,
a csupasz nyirfák vacogó ága
nem is gondol már régen-volt nyárra,
csak fázva, félve a közeledő télre.
Milyen lesz a tél? Ezüstragyogású,
gyermekkort idéző hópihés csoda?
Vagy mire főldre ér, sár és pocsolya?
Milyen lesz a tél? De jó lenne tudni ,
szemeim zsaluit szorosan lecsukni,
s mögötte, míg lehet, megóvni a szépet ;
tavasznak kékjét, nyárnak pirossát,
az őszi erdők aranymadarát,
egy szót, hangulatot, szint, dallamot, képet,
amikre emlékszem, s mi emberként éltet.
Jó lenne tudni "csodát csinálni",
mindent okosan, türelmesen kivárni,
s bízva nyitni szemem akkor a világra,
mikor hótól takart, patyolatos, ékes
és szivemig szikrázik gyémántfehér virága.



MOST EGY KICSIT

Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.

Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a "valami szépre váró"
reggeli ébredések,

a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.

Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,

sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.



Nyitott szívvel

Igen, az kellene:
nyitottabb szívvel élni,
s egymásban bízni lenne jó.
Változik minden körülöttünk,
sorsunk is változó.
Az élet szeszélyes; néha szép,
máskor gonosz arcát mutatja,
a jót ingyen csak ritkán adja,
meg kell küzdeni érte,
szükség van türelemre,
alázatra és szelídségre.
Igen, az kellene,
hogy vigyázzunk egymásra,
mert nem könnyű az élet.
Szeress, segíts óvatosan,
oly törékeny a lélek.
Vannak borúsabb, felhős,
és napfényes szép napok,
s mire lelkedben felnősz
akkor ráébredsz, tudhatod,
mi az, amit nem érdemes,
és mit fontos észrevenned,
ha látod, hogy segíthetsz
megérzed, mit kell tenned.
Igen, így kellene:
nyitottabb szívvel élni,
úgy adni jó szót, szeretetet,
hogy azt ne kelljen kérni.
És több lenne a mosoly,
a jó szó, amire vágyunk.
Megbékélnénk a világgal,
és nyugodt lenne álmunk.

Sz

Őrizlek

Igy nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát busongó, szőke kazlak,
nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs -
mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
Papírlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot, amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.



Őszül az erdő

Tegnap százszínű
libegő láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.
Arannyal öntve
az erdő alja,
kusza virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús őszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.



Relaxáció

A muzsikát talán csak álmodom,
s valaki suttog: "nyugodt vagy,
az egész tested pihen most, mozdulatlan"
A hang betakar, mintha óvna,
fekszem, a zene átitat,
s elfog valami mondhatatlan,
szelíd, gyermeki áhítat.
Nem szégyenlem, hogy sírni kezdek,
csendesen, s csak úgy magamnak.
Élet. Idő. Meddig ? Miért ? ...
Valahol messze elmaradnak.
Szivem, a kőszárnyú madár,
lassan leveti minden terhét,
fekszem, lelkemben elcsitultan,
karján ringat a csendes dallam.
Egy kicsit talán meg is haltam.



Az a régi gyermek

Évek maradnak el mögöttem,
változik az ég is fölöttem,
de van érzés ami változatlan,
amelyhez mindig hű maradtam.
Hiába múlnak el az évek,
annyi minden van körülöttem
ami elbűvöl. És a lélek
őrzi bennem a csodaváró
kisgyermeket. Amíg csak élek.
Tudom azt is, hogy bűn, hazugság
és gonoszság van a világon:
háborúk, gyermekhalál, könnyek,
és képmutató szánom - bánom.
Vad, könyörtelen tülekedés,
pénzért, tünékeny hatalomért,
de vannak, kik sírva küzdenek,
az életből egy kis falatért.
Én látom ezt, és fáj nagyon,
úgy segítenék, de nem tudok,
csak jó szavakkal, kezem nyújtva
annak, aki magát megadva,
reményeit vesztve elbukott.
Esendő, gyenge vagyok én is,
titkon oltalmat keresek,
s hátatfordítva a világnak
hívom azt a régi gyereket,
kit múltam rejtekében őrzök:
a csodavárót, hinni tudót,
a tiszta, tágra nyitott szeműt,
és szép mesékről álmodozót.
Kérem, nyugtasson szép szavakkal,
biztasson dallal, új tavasszal,
hogy érezzem: él még lelkemben
a gyermek, akihez hű maradtam.



A régi kert

Miért van az, hogy minden ősszel újra
elémtünik az arcod és szemed ?
S eszembejut egy árnyas, csendes út,
hol utoljára jártam teveled.

A régi kert, hol kócosan kanyargott
a kedves út a sok virág között,
hol két gyermeknek boldog, tiszta álmán,
a sok öreg fa bölcsen őrködött.

Magányos, árva lett a régi út,
nem őrzi könnyû lépteink zaját.
Nem emlékszik már, mindent elfelejtett
a kis tónál a kedves kőnajád.

A régi kertnek lengő, árnyas bokra
nem rejteget már édes titkokat.
Széthullt a nyárnak ezerfényû csokra,
szél röpíti a virágszirmokat.

Magam vagyok és rád gondolok, Kedves,
míg halk léptekkel a csend erre jár.
Az arcod látom, szemed tiszta fényét,
Úgy érzem, kertünk néha visszavár.



Síró madár

Elhervadtak a nap szirmai,
százfelé szórta a szürke szél.
Sistergő zápor tépi a fákról,
- jaj, odalett a lombkorona -
veszve már millió, színes levél.
Egy perc, az alkonyt felfalja az est,
kormos éjszaka, csillag sehol.
Fekete égbolt. Fekete fák közt
köd lopakodik, némán oson.
Magányos madár sír valahol.
Hold bujkál a felhők mögött,
ezüst arcán sűrű, fekete fátyol,
fényleni szeretne, utat mutatni,
várja; a felhő talán tova száll...
De nem irgalmaz, kormos az égbolt.
Nem talál fészkére a síró madár.



Szelíd szerelem

Már régen elengedtük egymás kezét,
már nem kérdezzük egymástól: szeretsz-e?
Ki nem mondott kérdésre nincs felelet,
de válaszol helyette a tekinteted.
Szelíden, szeretettel ölel magához,
és érzem, örökre hozzád tartozom,
mint éghez a felhő, mint levél az ághoz.
Azt álmodom, hogy karjaidba zársz,
szorosan, mintha féltenél a világtól,
s ha fejemet a szívedre hajtom,
tudom, benned is újra felvilágol
az ott szunnyadó régi érzelem.
Már nem az ifjúság bolondos vágya,
de talán, a mindennél többet érző
szíveknek álma: a halált is túlélő,
az egymást megtartó, szelíd szerelem.



Tavaszi szél a szerelem

Ma csak örülni akarok,
ma engemet ne bántson senki.
Én úgy szeretnék, gondtalan
gyerekként, nagyon boldog lenni.
Ma szíven dobott a tavasz,
valami illatos csodával,
egy csokor tiszta, harmatos,
kéken mosolygó ibolyával.

Most ne beszéljünk, kedvesem,
szótlanul tedd kezed kezemre,
Feléd repített, Neked nyílik
szívem gyermeki, régi kedve.
Tavaszi szél a szerelem,
Hozzád hajlít mint gyenge ágat,
mindenben Téged kereslek,
a két szemedre gondolok
s megcsókolom az ibolyákat.



Tükör

Ne számolgasd az éveket,
nem lesz sem több, sem kevesebb,
ha tükröd szemed elé tartod,
ne keresd, azt a régi arcot,
- a napmosolyú, gondtalant. -
Megvívtál néhány kemény harcot.
De hallgatózzál befelé,
s ha felnézel, az ég felé,
tudsz-e még hinni, hogy az égbolt
- mely réges-régen tiszta kék volt -
lesz-e még újra égi szép?
Ha tükröd magad elé tartod,
s nem néz vissza a régi kép,
ne fájjon, hogy a gondtalan,
napmosolyú arcnak ránca van,
nem is egy-kettő. Számtalan.
Ami fontos: szemed a régi fénnyel,
barátkozzon a változó éggel,
s tudj mosolyogni, gondtalan.
Mert a lelkedben béke van.

téli

Tünékeny üzenet

A boldogság csak hópehelynyi,
eléd libben, rácsodálkozol,
isteni kéz mívelte szép csodává,
ezüst csillaggá, tél pillangójává.
Jártál már hózáporban, téli szélben,
hogy érezd, megtisztít hűvössége?
Mosdatta lelked gyermeki tisztára
a hópihék csillogó fényessége?
Én jártam, éreztem. Érdemes volt
megszületni ezért a csodáért,
mert a szívem most patyolatfehér
hófödte mező, érintetlen tiszta.
És újra hinni kezdek álmaimba',
hogy szívvel, reménnyel írhatok a hóba
- mint gyermekkoromban - leveleket.
Égben vagy földön tán lesz majd valaki,
és olvassa tünékeny üzenetemet:

A boldogság csak hópehelynyi
örülj neki ameddig lehet,
megfogni ne akard, markodba ne zárd,
mert mire megfogod, üres lesz a kezed.



-

A VÁRAKOZÁS ÖRÖME

Én gazdag vagyok,
enyém a reménykedés öröme:
talán jössz, telefonálsz,
mondasz valami kedveset, csak nekem.
Oly kevés is elég, hogy egy kis időre,
csak néhány órára, napra
minden elviselhetőbb legyen.
Elkerül idegen szemek karcolása,
kígyósziszegésű szavak mérge,
zenévé szelídül tenyeremben
riadt madarak szívverése.

Mint hintán a szállni vágyó gyermek,
lebeg szitakötőszárnyon
halk bizakodásom.
Lehet, hogy félútjáról visszahull,
viszi a szél, "kis gondolatpihe",
de mégis, mégis gazdag maradok,
enyém a várakozás öröme



Vigyáznak rád

A Napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad
legyél erős, tiszta és nem sebezhető,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthető.
A Holdat is megkérlelem,
ha sötéten süllyed a világ,
legyen álomba mesélő dajka,
égre festett, hajnalig fénylő virág.
Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szőjenek szivárványt
szíved fölé,
s a reggel kék föggönye mögé bújva
lessék, köszöntsék ébredésed.


menusgabor, 2020. április 25. szombat, 19:30
Címkék: Moretti Gemma, MORETTI GEMMA VERSEIIsztambulban, Sugókör Irodalmi Társaságnak, MOST EGY KICSITMost, VÁRAKOZÁS ÖRÖMEÉn, általános iskolában,
Kommentek
Moretti Gemma Emlékeim színes kavicsai ...
Moretti Gemma
Emlékeim színes kavicsai ...

Emlékeim színes kavicsait
tudom, más nem látja drágagyöngynek.
De nékem mind igézően ragyognak,
múltamat őrzik, szépítik jövőmet.
Mi jöhet még? A jövő mit jelent
időben, örömben, fájdalomban?
Kutatni megmaradt szépségek után,
fénysugarakat lesni alkonyatban?
Nem. Csak örülni kell annak, ami van,
ha gondjaim néha feledni tudom,
és más bajában, mások halottjában,
nem a saját halálom siratom.
Ha értékelek minden pillanatot,
amikor nem félek, nem fáj semmi,
amikor békésnek tűnik a jelen,
s mi elveszett, nem vágyom megkeresni.
Mert megtanultam: a mese - múltat
mindig a józan jelen követi,
de ha vigyázok, s jól rejtem szívemben:
emlékeimnek szines gyöngyei
őrzik ifjúságom, őrzik az időt,
fényük bevonja ami volt, ami lesz,
megszelídíti a
lilagondolatok, 2020. január 21. kedd, 11:18
Moretti Gemma: Síró madár
Síró madár

Elhervadtak a nap szirmai,
százfelé szórta a szürke szél.
Sistergő zápor tépi a fákról,
- jaj, odalett a lombkorona -
veszve már millió, színes levél.
Egy perc, az alkonyt felfalja az est,
kormos éjszaka, csillag sehol.
Fekete égbolt. Fekete fák közt
köd lopakodik, némán oson.
Magányos madár sír valahol.
Hold bujkál a felhők mögött,
ezüst arcán sűrű, fekete fátyol,
fényleni szeretne, utat mutatni,
várja; a felhő talán tova száll...
De nem irgalmaz, kormos az égbolt.
Nem talál fészkére a síró madár.

Moretti Gemma
lilagondolatok, 2019. október 14. hétfő, 14:13
Moretti Gemma: Az első
Moretti Gemma: Az első

Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap irás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odadom neked."
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten
lilagondolatok, 2019. október 09. szerda, 09:40
Moretti Gemma: Majd elfelejtek emlékezni...
Moretti Gemma
Majd elfelejtek emlékezni...

Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
hogy elfelejtek emlékezni rád.
Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
s eszembe juttassa az arcod,
a szád simogató szirmát,
puha kendőt: az érintésedet,
és ahogy ölelőn nézett a szemed.
Mint csodálatos kaleidoszkóp,
villan sok emlék, játszik és forog.
A híd, hol vártalak, a szél, a nád...
régmult öröm, most hol lehet tanyád?
Ugy eltüntél, vajon hová maradtál?
Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.
Most megtanulok úgy élni ezentúl,
hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
Mint őszi ág, levelét,
emléked úgy elejtem.
Ha meghalok majd,
mindezt elfelejtem.


forrás: rozsakert.bloglap.hu
lilagondolatok, 2019. október 08. kedd, 10:14
Moretti Gemma: Tavaszi szél a szerelem
Moretti Gemma
Tavaszi szél a szerelem

Ma csak örülni akarok,
ma engemet ne bántson senki.
Én úgy szeretnék, gondtalan
gyerekként, nagyon boldog lenni.
Ma szíven dobott a tavasz,
valami illatos csodával,
egy csokor tiszta, harmatos,
kéken mosolygó ibolyával.

Most ne beszéljünk, kedvesem,
szótlanul tedd kezed kezemre,
Feléd repített, Neked nyílik
szívem gyermeki, régi kedve.
Tavaszi szél a szerelem,
Hozzád hajlít mint gyenge ágat,
mindenben Téged kereslek,
a két szemedre gondolok
s megcsókolom az ibolyákat.

forrás: rozsakert.bloglap.hu
lilagondolatok, 2019. október 08. kedd, 10:09
Moretti Gemma: Elköszön a nyár
Moretti Gemma
Elköszön a nyár

A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinű, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdő,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az őszről vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak,
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.
lilagondolatok, 2019. augusztus 26. hétfő, 09:16
Mikor születtél, pici csomagként féltőn mindig magammal
Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap írás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odaadom neked. "
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kis cipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.
(Moretti
koszegimarika, 2019. május 30. csütörtök, 09:06
Képek, videók
Moretti Gemma.jpg
liliana01
2019. november 06. szerda, 19:07
moretti_gemma__elkoszo n_a
menusgabor
2019. május 03. péntek, 22:00
Moretti-Gemma.jpg
lilagondolatok
2016. január 29. péntek, 00:09
Moretti Gemma Ma csak örü
mester126mari
2015. március 08. vasárnap, 16:33
Moretti Gemma.jpg
zsu74
2014. augusztus 02. szombat, 16:07
Moretti Gemma Vigyáznak r
jakabgasparne
2009. augusztus 25. kedd, 07:41
Általános iskolai biz. ut
furaila
2017. március 07. kedd, 01:59
általános iskolai találko
orban47
2016. május 31. kedd, 21:25
általános iskolámnál
orban47
2016. május 15. vasárnap, 15:16
1969-ben az általános isk
jolika66
2015. május 17. vasárnap, 15:51
abádi általános iskola
jolika66
2015. május 16. szombat, 15:19
általános iskolám előtt
orban47
2013. január 29. kedd, 19:16
Altalanos-iskola.jpg
nemethgyorgyi
2012. április 29. vasárnap, 19:21
vámosmikola általános isk
lacipecsenye
2011. január 03. hétfő, 13:19
Általános Iskola.jpg
aszaloijani
2010. november 22. hétfő, 15:00
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.