Belépés
2018. november 18. vasárnap | 46. hét | 322. nap | 11:49 | Jenő
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Nincs Cím
HONVÉDHUSZÁROK SZIBÉRIÁBAN.
ÍRTA: FARKAS EMŐD

BARNA JÓNÁS: RÁKÓCZI ÁRVÁI CÍMŰ KÖNYVBŐL (106. oldal):
(1906)
(A szöveg javítva)

A hatvanas évek közepén vakmerő módon szökött meg Szibériából egy lengyel gróf, aki tevékeny részt vett az 1863-iki lengyel fölkelésben.
Száműzött társaival összebeszélt, aztán adott jelre őreiket megrohanták, leölték őket s Mandzsúrián keresztül a Csendes-óceánig jutottak, ahol egy angol hajó fölvette és Európába hozta őket.
A lengyel gróf Pestre jött, ahol azt beszélte, hogy Petőfi Sándor Szibériában él.
A lapok terjedelmes cikkekben foglalkoztak ezzel a megdöbbentő hírrel, Jókai pedig lapjában egyenesen azt követelte, hogy diplomáciai úton kell meggyőződést szerezni a szomorú hír valóságáról.
Gróf Andrássy Gyula, akkori magyar miniszterelnök, a bécsi orosz nagykövetség útján csakugyan tett is lépéseket, hogy puhatolózzanak Szibériában Petőfi után.
Sándor cár a szibériai kormányzóságoknak szigorú rendeletben hagyta meg, nézzenek utána, vajon vannak-e magyarok Szibériában?
Így indult meg a vizsgálat, amelynek bámulatos eredménye lett.
Kiderült ugyanis, hogy Paszkevics herceg 275 magyar huszárt száműzetett 1849 őszén Szibériába, akik közül azonban már csak hármat találtak életben.
Ezek a honvédhuszárok: Mayer Lajos Zsombolyáról, Tóth Ferenc Székesfehérvárról és Lehoczky István Lőcséről valók voltak.
A szibériai kormányzó a szerencsétleneket azonnal maga elé hívatta s kikérdezte őket:
A legértelmesebb közöttük egy galambfehér aggastyán, aki ekképpen kezdte elbeszélését:
- A szabadságharc kitörésekor Olaszországban voltunk ezredünkkel. Innen küldtek bennünket 1849 tavaszán Magyarországba, ahol az egész ezredünk átpártolt a honvédekhez.
Amikor Világosnál letettük a fegyvert, egy orosz tábornok szemlét tartott ezredünk fölött s kiválogatta a délceg altiszteket és közhuszárokat, ugyanúgy tett még a 2. huszárezred legénységével is.
Összesen 275 embert válogatott ki; köztük két hadnagyot, vagy száz altisztet, míg a többi délceg közvitéz volt.
Aztán beszédet intézett hozzánk, amiből azonban mi egy szót sem értettünk. Majd kozákok fogtak körül bennünket és Nagyváradon, Debrecenen, Tokajon, Kassán és Eperjesen keresztül onnan Tarnówba, Baranówba, Radomba, végül Varsóba kísértek bennünket.
Itt egy napon maga Paszkevics tartott szemlét felettünk s németül így szólott hozzánk:
- Vitézek! Egy huszárosztályt akarok alakítani belőletek, hogy a ti harcmodorotokra megtanítsátok az orosz lovasságot.
Mi összenéztünk, aztán felháborodva válaszoltunk:
- Nem, herceg, ezt nem tesszük, mi nem akarunk hazaárulók lenni.
- Muszáj! - kiáltá toporzékolva Paszkevics, az eriváni herceg, - különben mindnyájatokat Szibériába száműzlek.
- Küldjön - feleltek határozottan, - de mi árulókká nem leszünk!
A herceg toporzékolt dühében, sapkáját lekapta s kezével összemorzsolta, aztán dühtől habozó szájjal kiáltotta:
- Ám jól van, akkor takarodjatok valamennyien Szibériába!
Ezzel aztán meg volt pecsételve a mi szerencsétlen sorsunk.
Másnap indulnunk kellett Szibériába. Kettős sorba állítottak minket. Egyiknek a jobb kezéhez, másiknak a bal lábához kötötték a láncot.
Így kergettek aztán faluról-falura, városról-városra a kozákok s folyton ostorral csapkodtak bennünket.
- Hát az élelemről gondoskodtak-e?
- Napjában kétszer kaptunk enni. Reggel kemény fekete kenyeret, amely porozott a fogaink között s este ugyancsak ilyen kemény fekete kenyeret.
- Délben nem kaptak enni?
- Egy harapást sem. Három oszlopban, a kozákok folytonos ütlegelései közt vánszorogtunk tovább. Bajtársaink legnagyobb része kidőlt a koplalás, a nyomor és az éhség miatt.
- S ezeket kórházban helyezték el, ugyebár?
- Dehogy, addig vártunk, míg tovább tudtak velünk vánszorogni. A herceg nyilván azt hitte, hogy a nyomor és a szenvedés megtör majd bennünket s akkor készséggel vállalkozunk hazánk letipróinak tanítására. De mi tudni sem akartunk erről. Pedig sokszor a szívünk is majd megszakadt a fájdalomtól, amikor egyik-másik bajtársunk ezzel a fájdalmas kiáltással roskadt össze: »Jaj, végem van!«
Ilyenkor keservesen ráztuk meg láncunkat s ha bajtársunk meghalt, mindjárt az út szélében gödröt ástunk neki s abba temettük a szegényt.
- S meddig tartott az út Szibériába?
- A tömérdek megbetegedés miatt több mint két esztendeig tartott ez a gyilkos út. Az Urál hegységen át jutottunk Jekatyerinburgba s Taminnál léptünk Ázsia földjére, majd Tobolszk, Tomszk, Jenyiszejszk, Jakutszk következett s 1852-ben értünk végállomáshelyünkre, a kamcsatkai Petropavlovszkba (Petropavlovszk-Kamcsatszkij). Háromezerhatszázhetvenöt mérföldet tettünk meg gyalog, kimondhatatlan nélkülözések között.
- S hányan voltak még életben?
- Megszámláltuk egymást. Még éppen kétszázan voltunk, egy pár év előtt még mind délceg huszárok, most nagyobb részük rokkant, öreg és törődött beteg.
Amint körülnéztünk ezen a vidéken, elborzadva kérdeztük egymástól:
- Hát ebben a jégmezőkben kell élnünk ezentúl?
Bajtársaink, amint legelőször glédába állított bennünket a petropavlovszki felügyelő s beszédet intézett hozzánk orosz nyelven, mindössze egy pár szót értettek meg belőle, amit kényszerűségből tanultak az úton.
De volt köztünk egy pár felvidéki tót, akik többet értettek, ezek azután elmagyarázták nekünk magyarul, hogy mi lesz a tennivalónk.
Minden esztendőben 265 állati bőrt kell beszolgáltatnunk a felügyelőnek. Ebből minden hónapra legalább 22 bőr esik.
A felügyelő minden hónap elején meg fog látogatni, s aki kevesebb bőrt ád be, azt megkancsukáztatja.
Borsódzott a hátunk ettől a fenyegetéstől, mert már jól ismertük a kancsukát, amely felhasítja az ember bőrét s úgy marja, mintha sós vízbe mártott korbáccsal ütnék.
A felügyelő azt is hozzátette, hogy a legnagyobb hideg idején, december 15-től február 15-ig, fel leszünk mentve a bőrök beszolgáltatása alól, azért tehát két hónapon át éppen még egyszer annyi bőrrel kell beszámolnunk.
Egyúttal megmutatta lakásainkat. Ezek földbe vájt s jégfalú kunyhók voltak, amelyeknek tetejét összevarrt medvebőrök képezték. Fegyver helyett csak ócska, hosszú nyelű lándzsákat adtak, hogy eszünkbe ne jusson fellázadni.
- Hát az élelmünkről ki fog gondoskodni? - kérdeztük egymástól, amikor magunkra maradtunk.
Semmiféle házi szerszámunk, semmiféle eleségünk nem volt.
- Hiszen itt éhen kell elvesznünk, - mondogattuk egymásnak tompa kétségbeeséssel.
A felügyelő megtanított arra, hogy miképp kell a vadakat elejtenünk, de azt nem mondta meg, hogy mivel és miből rakjunk tüzet a dermesztő hidegben.
Irtóztatosan szenvedtünk eleinte a szokatlan hideg miatt. És se gyújtónk, se acélunk és kovánk nem volt, hogy tüzet csiholhattunk volna.
Amikor ki-kirándultunk a vidékre, sikerült találnunk törpe bokrokat, amiket lándzsáinkkal kivájtunk a jégből, hanem hasztalan dörzsölgettük órákig egymáshoz az így nyert fadarabokat, lehetetlen volt meggyújtani.
A legnagyobb türelem és fáradtság mellett is csak annyira tudtuk vinni, hogy a fa füstölni kezdett, de sohasem gyulladt meg.
Mindjárt az első napokban rettentően szenvedtünk az éhség és szomjúság miatt.
A felügyelő azt mondta, hogy vadhússal táplálkozzunk; mást itt úgy se kaphatunk.
Mi tehát az elejtett medvék bőrét húztuk le s annak húsát ettük.
De némelyikünk undorodva köpte ki a nyers és édeses vadhúst.
Se megsütni, se megfőzni nem tudtuk, s hogy borzasztó éhségünket csillapíthassuk, kénytelenek voltunk a nyers húshoz szokni.
Se só, se kenyér nem volt hozzá s mindjárt az első napokban egy csomó bajtársunk betegedett meg.
Mi, akik szívósabbak voltunk, most már emberfeletti erőt fejtettünk ki, hogy azokat is táplálhassuk s ápolhassuk, akik betegen nyöszörögtek jégkunyhóikban.
A szerencsétlenek összetett kézzel könyörögtek egy korty vízért, de mi nem bírtunk adni nekik.
Mindnyájan úgy tettünk, hogy havat vettünk a szánkba víz helyett. Hanem a szegény betegek félretolták a havat s nyöszörögve esengtek egy korty vízért.
Sokáig tűnődtünk rajta, hogy miképp teremtsünk vizet, végre egyikünknek az a gondolata támadt, hogy a lenyúzott medvebőrre havat hányunk, aztán ráülünk a hóra s addig melegítjük a saját testünkkel, míg a hó felolvad.
Meg is kíséreltük, de nem volt köszönet benne.
A hó nem igen akart fölengedni s ha sikerült is néhány csepp vizet szereznünk, mire markunkba szedve a betegekhez vittük, már egészen megfagyott.
Harmadnap már két halottunk volt. Két derék altiszt; az egyiknek mellét a másodosztályú vitézségi érdemrend díszítette.
Ezt a kitüntetést Damjanichtól kapta a váci csatában, ahol a Gombás-patak hídján az elsők közt rohant át a hídon.
Egy osztrák kapitány pisztolyt sütött reá, de ő szuronyával félrevágta a kezét s a golyó csak a csákót ütötte le a fejéről.
Ekkor a kapitány karddal sújtott rá, de ő szuronyos fegyverével azt is félre vágta, aztán ledöfte a tisztet.
Tóth Mártonnak hívták, Sarkadról való volt s herkulesi erővel dicsekedhetett. És pár nap elég volt ahhoz, hogy összeessék és megtörjön. Az éhség ölte meg.
Most már temetésről is kellett gondoskodnunk.
Nem volt se ásónk, se kapánk, csak hegyes végű lándzsánk s egy pár bicskánk, amiket még Magyarországból hoztunk magunkkal.
A földbe nem tudtunk sírt ásni, mert az csonttá volt fagyva.
A holttesteket vállunkra vettük tehát, néhány száz lépésnyire vittük a mi kunyhóinktól s ott a kötésig érő hóba temettük el őket.
Hanem előbb lehúztuk szegényekről a ruhát, hogyha majd a mienk elrongyolódik, ne kelljen meztelenül járnunk.
Az első két halott temetésekor mindnyájan sírtunk, hanem aztán megszoktuk a temetést, mert alig múlt el nap, hogy egy-két bajtársunk ki ne szenvedett volna.
Ilyenkor magyar gyászdalokat énekeltünk, de a lándzsa ekkor is velünk volt, mert gyakran megesett, hogy ilyenkor egész csorda medve támadott meg.
A halottat hirtelen a hóra kellett tennünk, aztán egymásnak háttal állva, elkeseredett harcot kezdtünk az éhes medvék ellen, amelyek fogaikat csattogtatva s hátsó lábaikra állva, szörnyű talpaikkal ágaskodva rohantak nekünk.
A küzdelem sokszor végződött a mi hátrálásunkkal.
Mert ha valamelyik medvének sikerült egyik vagy másik társunkat talpaival átkarolni, azt már úgyszólván lehetetlen volt megmentenünk.
A jegesmedve roppant erős s egyetlen szorításával meg tudja ölni az embert.
Rendesen úgy tettünk tehát, hogy azok vonultak legelőször a harcba, akiken medvebőr bunda volt.
Ezek aztán sokkal nagyobb hidegvérrel támadták meg a medvét, mert tudták, hogy körmeivel nem tudja lemarcangolni a bőrüket.
Amidőn aztán ezek kifárasztották és megsebesítették a medvét, akkor előrohantak leshelyükből a többiek és megadták neki a kegyelemdöfést.
Halzsíron kívül semmi mást nem tudtunk beszerezni. Ezt a cethal-fogásra elítélt száműzöttektől kaptuk s állati bőröket adtunk érte.
Az első pár héten át bajtársunk kétharmada többnyire beteg volt. A nyers hús evéshez nem bírtak hozzászokni, vérhas és mindenféle gyomorbaj pusztított közöttünk.
Mily borzasztó volt az az idő, amikor egy napon egyszerre tíz halottunk volt. Koporsóról, keresztről, vagy szemfödélről szó sem lehetett.
A temetést úgy végeztük, hogy anyaszült meztelenre vetkőztettük halott bajtársainkat s inkább egy-egy medvebőrt áldoztunk föl; abba csavartuk a holttestüket, aztán úgy ástuk el őket a hóba.
Alig egy hónap alatt a zord idő és táplálkozás hiánya ötven bajtársunkat ölte meg.

Éjnek idején gyakran hallottuk, hogy fölkaparták őket a hó alól és vad mohósággal ropogtatták a csontjaikat.
Ilyenkor aztán sokkal könnyebb volt megölnünk őket. Lomhábbak voltak s könnyűszerrel elejtettük őket.
Ez az állapot hova-tovább mindegyre tűrhetetlenebbé vált.
A megbetegedések és halálozások egyre szaporodtak. Azonkívül az a bánásmód is föllázított bennünket, amit a felügyelő tanúsított irántunk.
Ez minden hónap elején megjelent közöttünk egy fegyveres csapattal, aztán bekívánta az állati bőröket.
A sok beteg azonban nem vehetett részt a vadászatainkon. Ezeknél őröket is kellett hagynunk, ha vadászni mentünk.
Szegények magukkal is tehetetlenek voltak s nem engedhettük, hogy a vadak felfalják őket. A felügyelő azonban könyörtelen volt s az ő részüket is követelte.
Amint rakásra hánytuk előtte az állati bőröket, megszámláltatott bennünket, aztán toporzékolva kiáltotta:
- Ez a jássak (adó) kevés - többen vagytok! Hol a többi bőr?
Mi megmagyaráztuk neki bajtársaink szerencsétlenségét. Azt csak nem kívánhatja tőlünk, hogy értük is beszolgáltassuk a bőröket.
- Gazemberek, sorra korbácsoltatlak benneteket! - ordította a felügyelő.
Mi összenéztünk, egyet villámlott a szemünk s a következő pillanatban fenyegetően emeltük föl lándzsáinkat.
- Mit, még lázadni merészeltek?! - tombolt dühében a medvebőr-kucsmás kis ember.
- Agyon is ütjük az urat, feleltük neki, ha el nem takarodik innen.
Egy pillanatig megrökönyödve nézett ránk, aztán intett katonáinak, mire azok puskát fogtak ránk.
- Ne lőjetek, - figyelmeztettük őket, - mert akkor a halál fiai vagytok.
- Tüzeljetek! - ordította magából kikelve felügyelő.
Egyik bajtársunk, akinek olyan ereje volt, hogy a medvét puszta kézzel is megfojtotta, a felügyelő elé állt. Arca remegett a dühtől, a szeme szikrákat hányt s vas öklei reszkettek.
- Hallja az úr, vigyázzon magára; egy életünk, egy halálunk, nincs sok veszteni valónk; de ha nem hagy békét, hát összemorzsoljuk.
- Fogjátok le ezt a gyilkost! - dörögte a nagykucsmás kis ember s prémes bundájából revolvert rántott elő.
- János, az Istenért ne bántsd, - kérleltük társunkat, mert tudtuk, hogy ha ráteszi a kezét, hát ütött az utolsó órája.
-Ne féljetek, csak titeket nézlek, különben kigázolnám belőle azt a kutya lelket, - szólt dühtől remegve Kiss János s odatartotta a mellét a pisztoly csövének.
A felügyelő azonban nem mert rálőni. Sejtette, hogy akkor mindnyájan megrohantuk volna.
- Hányjátok fel a bőröket, - mondá leeresztve a pisztolya csövét, mire mi hozzáfogtunk a bőrök elszállításához.
A szánok jó messzire voltak s iramszarvasok voltak eléjük fogva.
Egy óra alatt minden bőr fel volt rakva a szánokra.
- Ti kutyák! vigyázzatok, - fenyegetőzött a felügyelő, - mert ha a jövő hónapban is kevesebb lesz a bőr, akkor félreteszek minden kíméletet, s jaj lesz nektek.
Mi nem szóltunk rá semmit, csak a fogainkat csikorgattuk.
Amint aztán a katonákkal együtt eltakarodott, Kiss János megszólalt:
- Fiúk, ez a nyomorult úgyis sírba visz bennünket; mit szólnátok hozzá, ha megszöknénk.
- Csak tudnánk, - feleltünk neki, - de hát innen lehetetlen megszöknünk.
- Hátha sikerülne; mégis többet érne, mintha itt pusztulunk el.
- Az út Petropavlovszkon visz keresztül s ott nagyobb számú katonaság tanyáz.
- Hát aztán? nem félünk mi tőlük.
- Persze, hogy nem félnénk, ha puska volna a kezünkben.
- Akkor se boldogulnánk. Ha ott győznénk is, néhányan mégis elszabadulnának s a következő állomások összes őrségeit fölvernék. Akkor aztán körülfognának bennünket s vagy meg kellene adnunk magunkat, vagy egy szálig lelőnének.
- Az is jobb lenne, legalább egyszerre vége szakadna szenvedéseinknek, - mondta komoran Kiss János.
- Sokkal okosabb lenne, ha a cethalászokkal tudnánk megegyezni, hogy adjanak bárkát a számunkra, - jegyezte meg Lehoczky bajtársam.
- Mit csinálnánk, pajtás, azzal a bárkával? - kérdeztem tőle.
-Mit, hát nekivágnánk a tengernek s addig hánykódnánk rajta, míg valami hajóval találkoznánk, amely aztán fölvenne bennünket.
- Hová gondolsz, - mondtuk neki, - hiszen itt jéghegyek vannak a tengeren, hát mit csinálnánk ezzel a rozoga bárkával, az első úszó jéghegy felborítaná s mi a jeges tengerbe vesznénk.
- Arra valók volnának a lándzsáink, hogy elkerüljük a jéghegyeket.
- Kevés ahhoz a mi emberi erőnk, - válaszoltam reá.
- De hát nem jobb megkísérelni a szabadulást, mint itt nyomorultan elveszni.
- Ha csak egy szikra reményünk is volna a szabadulásra én volnék az első, aki azt mondaná, hogy menjünk, de így jobb türelmesen várni. Ha jól viseljük magunkat s a bőröket gondosan beszolgáltatjuk, akkor talán kegyelemre terjesztenek föl bennünket s egy pár év múlva megszabadulunk innen.
- Soha, barátom, - felelte sötéten Kiss János, - meglássátok, hogy valamennyien itt pusztulunk el.
- Bízzunk a jó Istenben, aki nem hagyja el az embert a legnagyobb szerencsétlenségben se, - vigasztaltam csüggedt bajtársaimat.
- Könnyű neked; se feleséged, se gyermeked, de nekem három gyermekem van otthon, akik árvák s ki tudja, nem halt-e meg az édesanyjuk is a sok búsulásban, - mondta Kiss János mélyen elérzékenyülve.
- Nekem is van feleségem és gyermekem, - mondták erre többen, - de mit tegyünk, itt mégis csak elnyomorgunk valahogy, amíg a jó Isten megszabadít innen.
- Meglássátok, hogy sohase szabadulunk innen, - szólt Kiss János vigasztalanul.
- Hát tudjátok mit, fiúk? ... Várjunk még egy esztendeig, ha addig se biztatnak a szabadulással, hát Isten neki, próbáljunk megszökni.
Ebbe aztán mindnyájan belenyugodtak s visszatértünk kunyhóinkba, hogy ápoljuk a betegeket.
Elhatároztuk, hogy ezentúl nagyobb szorgalommal irtjuk a vadakat, hogy a felügyelőnek kedvében járhassunk.
Lándzsánk öt láb hosszú volt, de ha egy rugót megnyomtunk rajta, a hegye tízlábnyira is kiugrott.
Hogy a medvékre leshessünk, lyukakat vájtunk a derékig érő hóban s ezekbe bújtunk. A medvék emberhúsra, mi pedig az ő húsukra éheztünk.
Amikor leshelyünkön valamelyik észrevette a jegesmedve közeledését, éles füttyentéssel adtunk jelt egymásnak.
Ekkor egészen lebújtunk a lyukba, csak lándzsánk meredt az ég felé.
Ha egyik-másik bajtársunk már harcban állott a medvével és nem boldogult vele, akkor »siess magyar« kiáltásban tört ki, mire a közeli lyukakban levők azonnal kiugráltak rejtekhelyeikből s körülfogták a medvét.
Gyakran borzasztó harc fejlődött ki közöttünk, kivált ha egyszerre több medve támadott.
Megtörtént gyakran, hogy egyszerre tíz-tizenöt medve is rontott nekünk.
Ilyenkor órákig tartott a kétségbeesett harc s egy-két bajtársunk rendesen életét vesztette.
De a legfájdalmasabban esett mindnyájunknak Kiss János elvesztése.
Ez a vakmerő ember, akinek vadászkése is volt, nem sokat teketóriázott a medvével.
Tudvalevő, hogy a medve, mihelyt embert érez közelében, azonnal hátsó lábaira áll s brummogva, fogait vicsorgatva s talpait marásra feszítve közeledik.
Mi mindig ezt a pillanatot használtuk föl, hogy lándzsánkat a medve lágy részébe döfjük.
Kiss János azonban vadászkésével is neki ment a medvének, sőt össze is ölelkezett vele, bízva a testét védő medvebőrben, aztán felhasította a hasát, hátára dobta a medvét s néha kezével is megfojtotta.
Volt azonban egy óriási jegesmedve, amely mindig ki tudott szabadulni a lándzsáink közül.
Isten tudja hány éves lehetett, de hasztalan rontottunk neki a lándzsánkkal, sohase bírtuk hátára lökni.
Borzasztó ereje volt, s ha elkaphatta lándzsánkat a talpaival, hát úgy összemorzsolta, mint a dióhéjat.
Ez a medve egymaga tíz bajtársunkat ölte meg. A lándzsa nem fogta a bőrét, oly vastag volt az mindenütt, hogy egészen meg volt kérgesedve.
Kiss János megfogadta, hogy ezt a medvét megöli. Váltig intettük, hogy ne kockáztassa az életét.
Egész más, ha puska volna nálunk, de lándzsával és vadászkéssel valóságos istenkísértés szembeszállni vele.
De ő nem tágított s folyton azt az óriási medvét leste.
Mi is összebeszéltünk, hogy ha ez a medve jön, valamennyien résen leszünk, hogy segíthessünk neki.
Egy hajnali les alkalmával csakugyan mutatkozott az óriási jegesmedve, amelynek a hátán egy sötétszürke folt volt s erről már jó messziről felismertük.
Kiss János még távol volt tőle, de azonnal kiugrott rejtekhelyéről s fölemelt lándzsával rohant feléje. Mi is arra siettünk, hogy kéznél legyünk.
A medve fölágaskodott s iszonyú bődülést hallatott. Metsző fogai akkorák voltak, mint egy fiatal elefánt agyarai.
Ijesztően nagy száját széttátotta s iszonyú körmeit görcsösen szorította össze, hogy belevágja támadója mellébe.
- Kiss tudta, hogy ha lándzsáját elkaphatja, hát azonnal összetöri. De ő villámgyorsan döfte a hasának, hogy a medve hátra bukott.
- Ekkor újra teljes erővel döfte bele a lándzsát, de annak a nyele eltörött, a hegye pedig kicsorbult.
Kiss rögtön kirántotta vadászkését s hasztalan kiáltoztunk neki, hogy ne közeledjék, ő a medvéhez rohant és torkába döfte a kését.
A medve egyet hörgött, aztán két talpával körülkapta bajtársunk derekát.
- Mentsük meg, - kiáltottuk megrémülve, aztán lándzsánkkal kezdtük döfködni a hirtelen fölugrott óriást.
Kiss János csodás hidegvérrel másodszor is torkába döfte a kést, de már nem bírta kirántani, mert a medve talpa lehasította a húst a karjáról.
Ekkor torkon ragadta Kiss János, egyet csavart rajta s a medve lerogyott, de magával rántotta a földre támadóját is, talpával pedig egyenesen az arcának kapott.
Mi kétségbeesetten csapkodtuk a medvét lándzsánkkal, de a dühödt állat ezt a támadást fel se vette, hanem csak Kiss János bajtársunkat marcangolta.
Én és néhány társam hátulról megkaptuk Kiss Jánost s el akartuk rántani a medvéről, de ez ebben a pillanatban szörnyű talpával az arcába kapott s egész a csontig lehasította róla a húst.
Kiss fájdalmasan hörgött föl s összerogyott volna, de mi fölkaptuk s egy lyukba fektettük.
Ekkor aztán újra kezdődött az élethalálharc a medvével, amely fölugrott, bár felhasított torkából erősen bugyborékolt a vér.
Mi tudtuk, hogy ez a végső erőfeszítése, amikor azonban rettentő ereje van.
Azért senkit se engedtünk közelébe, hanem ketten megfogtuk a lándzsa végit s azt tartottuk elébe.
A medve iszonyú dühvel kapta el és pozdorjává törte, mi pedig félreugrottunk s másik két bajtársunk fektette előtte keresztbe a lándzsát.
Erre már erőtlenül roskadt le és súlya alatt rögtön kettétört a lándzsa.
- Ne közeledjetek hozzá, mert még egyszer fölugorhat, - figyelmeztettük egymást.
Föl is ugrott, de a másik pillanatban hátára fordult és kinyúlt. Vége volt a mi rémünknek, mely annyi bajtársunkat ölte meg.
Örömünk leírhatatlan lett volna, ha Kiss jobban vigyáz magára. Azonban szerencsétlen bajtársunkat borzasztóan összemarcangolta a medve.
Mind a két szeme kifolyt, az arca fölismerhetetlenné vált, a keze összetörve, a hús lemarcangolva róla.
Még élt, amikor bevittük kunyhójába, de pár órai szenvedés után meghalt.
Másnap temettük el szegényt s hósírja fölött Lehoczky bajtársunk tartott búcsúbeszédet.
Sírja előtt megfogadtuk, hogy ha az Isten visszasegít hazánkba, fölkeressük nejét, gyermekeit és gondoskodni fogunk róluk.
Hanem a hónapok és évek egymásután múltak el anélkül, hogy a szabadulás reménye fölmelegíthette volna dermedt szíveinket.
Arról tudtuk meg, hogy megint elmúlt egy esztendő, hogy a petropavlovszki lelkész eljött meggyóntatni bennünket.
Egy darab fa volt a kunyhómban s ilyenkor mindig egy gyűrűt vágtam a kérgébe.
Senki se biztatott bennünket azzal, hogy valaha visszatérhetünk hazánkba.
Csak a bőröket szedték be könyörtelenül, s aki coboly- vagy kék rókabőrrel kedveskedhetett, azt a felügyelő megdicsérte.
Ez a felügyelő is gyakran változott. Ha az egyik megszedte magát, jött a másik, hogy annál szigorúbban nyúzzon bennünket a bőrökért.
A napot csak ritkán láttuk, egyedül a hó világított nekünk.
- S hány év óta vannak már itt? - kérdezte tőlük a kormányzó.
- Harminckét év óta, mert annyi bevágás van a fa kérgében.
- Hát a többi bajtársaik hol vannak?
- Mind meghaltak, uram; egyedül mi hárman vagyunk még életben. Már az első két év alatt százhúszan haltak meg, mert nem tudták megszokni a nyers vadhúst.
Már a többiek erősen kitartottak, de azért minden évben heten-nyolcan haltak meg közülünk. Beteg mindig volt öt-tíz is. Hanem értük is be tudtuk szolgáltatni a bőröket, mert már roppant ügyessé váltunk a medvevadászatban.
Alig volt rá eset, hogy a mackó valamelyik bajtársunkat megsebesítette volna. Oly biztosan találta döfésünk, hogy menten hátrabukott a medve.
Ilyenkor aztán dróttal csavartuk körül a nyakát és megfojtottuk. Drótot Petropavlovszkból szereztünk és főképp cobolyfogáshoz használtuk.
A drótból hurkokat készítettünk, amelyeket aztán egy ötven láb hosszú drótzsineggel kötöttünk össze.
A hurkok közepére medvehúst tettünk, de ezt egy földbevert cölöphöz jól odaerősítettük.
Rendesen megvártuk, amíg négy-öt, nem ritkán hét-nyolc coboly kezdte marcangolni a medvehúst.
Ekkor aztán megrántottuk hárman-négyen az ötven láb hosszú drótot, a rándítástól a hurkok összeszorultak s a cobolyok meg voltak fogva anélkül, hogy bőrüket megsértettük volna.
Ugyan így jártunk el a kék rókákkal is, amelyek azonban sokkal ritkábbak voltak, s aki ilyet fogott, annak jóval kevesebb bőrt kellett beszolgáltatni.
Egy ilyen kék róka bőréért száz forintot is adtak.
- Most már önök megszabadultak Szibériától, - mondá a kormányzó. - A cár atyuskától parancsot kaptunk, hogy amennyiben itt magyar foglyokat találunk, azonnal küldjük őket Pétervárra.
A három magyar huszár hitetlenül nézett rá. Nem tudták elhinni, hogy szenvedéseik véget érhetnek.
Már meg is szokták ezt a szomorú életet s minden nap azzal a keserű tudattal tértek aludni, hogy innen már élve nem szabadulhatnak. És íme, most végre mégis ütött a szabadulásuk órája.
Amily halotti csönd volt közöttük, épp oly hangosan dobogott a szívük.
A három vén huszár, akiknek épp olyan fehér volt a bajuszuk és hajuk, mint ez a végtelennek látszó sivár hósivatag, örömében egymásra borult és sírva fakadt.
Megláthatják tehát hazájukat, azt a drága földet, amelyért annyit szenvedtek.
Hej, ha majd elmondják otthon, hogy milyen borzasztó életük volt itten, be nagy diadallal fogadják az öreg huszárokat.
Mert hiába, csak hazájukban becsülik meg igazán az embert. Lesz mit beszélniük, holtukig se fogynak ki az izgalmas kalandok elbeszéléséből.
A kormányzó több szánkával jött, amikbe gyorslábú iramszarvasok voltak fogva.
Ruhájuk már teljesen színehagyottá vált s elhunyt bajtársaikét föl nem vehették volna, hát medvebőrben kellett volna járniuk.
Az volt a szerencséjük, hogy a cethalászoktól halzsírt kaphattak, különben csizmájuk se lett volna. De így az elhunytak csizmáit a maguk számára foglalhatták le.
Amint felültek a szánkába s az iramszarvasok nyargalni kezdtek, szomorú sóhajtással néztek vissza kínszenvedésük helyére.
- Bár sohase láttuk volna ezt az istenverte vidéket, - mormolták fehér bajuszuk alatt.
Hiszen még a napot se láthatták, csupán halovány visszfény tört át néha-néha a sűrű hófelhőkön.
Alig volt nap, hogy ne havazott volna s gyakran akkora hó volt, hogy csak nem nyakig ért.
No de most nemsokára eltűnik a szemük elől az a havas világ. Ismét látni fognak rendes falvakat, házakat és embereket.
Petropavlovszkban megpihentek, aztán folytatták útjukat. Ekkor már csak két kozák kísérte őket.
Néhány hét múlva Nizsnyij-Novgorodban voltak. A katonakísérők minden állomáson változtak.
Részint szánkán, részint tengelyen mentek s három hónap múlva már Szent-Péterváron voltak.
Az orosz lapok sokat írtak róluk. A cár is kíváncsi lett rájuk s egy napon maga elé rendelte a vén huszárokat.
Előbb csinosan felöltöztették őket, torzonborz szakállukat lenyíratták s úgy vezették a cár elé a három öreg huszárt.
Sándor cár nagy érdeklődéssel kérdezősködött sorsuk felől s a három magyar huszár oly tisztán beszélt oroszul, hogy a cár meglepetve mondta:
- Hiszen ti már egészen orosszá lettetek. Maradjatok itt s én gondoskodni fogok rólatok.
A három huszár összenézett, aztán Mayer Lajos őrmester így szólott:
- Köszönjük, felség, szíves jóságát, de mi már csak haza szeretnénk menni meghalni.
- Pedig jobb dogotok lett volna Péterváron, mint Pesten.
- Haza megyünk mi, felség, szülőfalunkba s ott akarjuk leélni hátralevő napjainkat.
A cár erre néhány kegyes szóval elbocsátotta az öreg huszárokat s másnap néhány katona kíséretében az osztrák határszél felé indították őket.
Itt osztrák katonák váltották föl a kíséretet s a vonat Bécs felé robogott velük.
Az Alser-kaszárnyában kellett jelentkezniük, ahol azonban rögtön vasat vertek rájuk s mindhármukat becsukták.
A huszárok nem tudtak hová lenni a csodálkozástól.
- Hát miért csuknak be minket? - kérdezték a foglártól, aki mindhármukat egy szűk zárkába tuszkolta.
- Mert ez a parancsolat, - felelte a foglárőrmester.
- Hát még mindig ilyen világ van erre, - mondták szomorúan az öreg huszárok, amint magukra maradtak.
- Hej, csak német ne volna a világon, - sóhajtott föl keserűen Lehoczky.
- Ezért szenvedtünk ennyi ideig, hogy öregségünkre még tömlöcbe vessenek, - kiáltott föl Tóth Ferenc, bilincsét megrázva.
Délben egy kis levest hoztak nekik s a foglárőrmester így szólt hozzájuk:
- Holnap haditörvényszék elé fognak állani.
Az öreg huszárok megrendülve néztek rá.
- Ugyan miért, mit vétettünk mi? - kérdezte Mayer Lajos.
- Nem tudom, di ki van adva a rendelet, hogy holnap a haditörvényszék elé kísérjem önöket.
- Na ez már mégis csak cudarság, - morogta fehér bajusza alatt Mayer. - Mi azt vártuk, hogy kárpótolni fognak hosszas szenvedéseinkért s tessék, még haditörvényszék elé állítanak.
- Csak legalább tudnánk, hogy miért? - pattant föl Lehoczky.
- Majd megtudjuk holnap, de azt mondom nektek, bajtársak, hogy nyissátok ki ti is a szátokat, mert mi már rég nem vagyunk katonák, hát mit akar velünk a haditörvényszék.
Másnap reggel aztán ócska huszárruhákat hoztak elő s rájuk parancsoltak, hogy bújjanak bele.
- Nem vagyunk mi már katonák, - felelték az öreg huszárok.
- Ne okoskodjanak, hanem engedelmeskedjenek, - rivallt rájuk nyersen a porkoláb.
A vén huszárok kelletlenül húzták föl az ócska nadrágot, foltos atillát, rongyos csizmát, a maguk színehagyott ruháit pedig, mikhez annyi szenvedés emléke fűződött, gondosan összepakolták.
Egy óra múlva aztán a haditörvényszék elé vezették őket, amelynek ülésén maga Albrecht főherceg elnökölt.
Felolvasták előttük a vádiratot, amely szerint 49-ben esküjüket megszegve, zászlójukat hűtlenül elhagyták s a magyar forradalmi seregbe álltak.
- Mit tudnak felhozni védelmükre? - kérdezte aztán tőlük Albrecht főherceg.
- Semmit, fenség, - felelte németül Mayer.
- Miért szegték meg esküjüket?
- Mert hazánk ellen csak nem harcolhatunk.
- Elég! - sziszegte a főherceg mérgesen s azzal intett a szuronyos katonáknak, hogy kísérjék a huszárokat a szomszéd terembe s ott várakozzanak addig, amíg hívják őket.
A haditörvényszék tagjai pedig tanácskozásra vonultak vissza s fél óra múlva megállapodtak az ítéletben.
Ekkor aztán ismét a terembe vezették az öreg huszárokat s Albrecht főherceg felolvasta előttük a haditörvényszék ítéletét, amely lőpor és golyóra szólott.
A három vén huszár arcán egyetlen izom se rándult meg a halálos ítélet hallatára.
A német tisztek azt várták, hogy térdre borulva kegyelemért fognak esdekelni.
De ők ahelyett keményen a főherceg szemébe néztek, aztán csaknem egyszerre kiáltottak föl mind a hárman.
- Ez hát a német igazság!
- Kegyelemért fogom felterjeszteni önöket ő felségének, - mondá Albrecht főherceg.
- Köszönjük, fenség, nem kell a kegyelem. Sokan meghaltak már ártatlanul, hát mi is meghalhatunk.
Oly keserűen mondták ezt az öreg huszárok, hogy a hadbírák kényelmetlenül feszengtek székeiken.
A főherceg intésére aztán visszakísérték őket zárkájukba, ahol menten lehányták magukról az egyenruhát s ismét felhúzták az ő kopott, Szibériaviselt színtelen ruhájukat.
- No öreg bajtársak, - szólalt meg Mayer őrmester, - ezt se álmodtátok, úgy-e, hogy a német főbelövet bennünket.
- Nem ám, verje meg az Isten ezt a cudar német világot.
- Csak legalább édes hazánkat láthatnánk, - sóhajtott föl Lehoczky.
-Bizony nyugodtan halnék meg hazámban, de német földön nyugodni, brrr, ez iszonyú, - felelte Tóth Ferenc.
- Azt kellene kérnünk, hogy ha már kivégeznek, legalább magyar hazánkban lőjenek főbe, - mondá Mayer Lajos.
E pillanatban a porkoláb kopogása hallatszott a folyosón.
- Talán már visznek is a vesztőhelyre, - morogta Lehoczky, sötéten maga elé bámulva.
- De megmondjuk neki, hogy adja elő utolsó kívánságunkat, - jegyezte meg Tóth Ferenc.
A porkoláb csakugyan megállott a zárkájuk előtt s kinyitotta az ajtajukat.
A foglyok felállottak padkájukról s nagy lelki nyugalommal kérdezték:
- Mikor akarnak kivégezni bennünket?
- Holnap, ha a császár is helyben hagyja az ítéletet.
- Lehet-e még valamit kérnünk, - mondá most Lehoczky.
- Kérni lehet, de hogy megadják-e, az más kérdés.
- Csak arra akarjuk kérni őfelségét, hogy ha már meg kell halnunk, hát saját hazánkban végezzenek ki.
- S kegyelmet nem kérnek?
- Nem; ha ennyi szenvedés, nyomor és sanyargatás után az a jutalmunk, hogy elveszik az életünket, hát vegyék el, mi nem könyörgünk érte.
A porkoláb elvitette az egyenruhákat s egy szót se szólt többet.
Éjjel nagyon keveset aludtak az öreg huszárok. Lelkük előtt feltárult Magyarország, az ő drága hazájuk és szülőföldjük. Körülrepkedték őket gyermek- és ifjúkori emlékeik, megjelentek előttük szüleik és testvéreik.
- Hej, ki hitte volna, hogy a pokolból szabadulva, most még egyenesen a gyehennára jutunk, - sóhajtották fájdalmasan, tenyerükbe hajtva a fejüket.
- Legalább hamarább megláthatjuk szegény bajtársainkat, akiket előbb elvett az Isten.
- Bár inkább minket is a medve tépett volna szét. Itt vagyunk hazánk határán s meg se csókolhatjuk utoljára ezt a drága földet.
- Majd látjuk a mennyországból s az áldás könnyét sírjuk rá.
Így keseregtek egész éjjel az öreg huszárok.
Másnap korán reggel benyitott közéjük a porkoláb s meghagyta nekik, hogy készüljenek, mert ismét a hadbíróság elé vezetik őket.
- Minek? - kérdezték az öreg huszárok.
- Nem tudom, de alkalmasint kegyelmet kapnak.
Az ősz bajtársak szomorú arcán fölcsillant a remény sugara.
Hátha mégis megláthatják édes hazájukat? E gondolatra nagyot dobbant a szívük.
Egy óra múlva aztán megint ott álltak a hadbírók előtt s Albrecht főherceg elmondta nekik, hogy Őfelsége nemcsak megkegyelmezett nekik, de azt is elrendelte, hogy azonnal szabadon bocsássák őket.
A huszárok boldogan borultak egymásra és hangos sziszegéssel ölelkeztek össze.
Némi költséget is kaptak s örömrepesve siettek a pályaudvarra, hogy a gőzparipa szárnya hazájukba röpítse őket.
Amint a vonat magyar területre ért, az ablakhoz álltak és könnyes szemekkel integettek kifelé.
A tovasuhanó fák, házak, szénaboglyák ezernyi édes emléket keltettek életre öreg szívükben.
Hej, mikor mint délceg huszárok robogtak ezen a tájon, de szép világ is volt akkor Magyarországon. Hát vajon most milyen lehet? Hát a magyar szabadsággal mi van? És él-e még Kossuth apánk?
No majd megtudják, ha Pestre érnek.
Reggel érkeztek meg s amikor a roppant pályaudvart meglátták, majd elállt a szavuk a nagy csodálkozástól.
Az utcára érve, nem győzték bámulni a sok cifra palotát, a zsibongó életet, a tömérdek kocsit és zajos utcai forgalmat.
Évtizedek óta éltek a szibériai pusztaságon, amely csöndes volt, mint egy halottas ház s most ez élénk forgalom, ez a zaj, tülkölés, kocsirobogás egészen elkábította őket.
- Hová menjünk legelőször? - tanakodtak az utcán megállva a huszárok.
- Meg kell tudnunk, vannak-e most miniszterek és hogy hívják őket.
- Hát akkor gyerünk be egy vendéglőbe, ott majd útbaigazítanak bennünket.
Be is mentek, ahol csakhamar megtudták, hogy most Tisza Kálmán a miniszterelnök.
- Hát aztán lehet-e beszélni vele az ilyen magunk fajta szegény embernek? - kérdezték a huszárok.
- Hogy ne lehetne? Jelentkezzenek csak kihallgatásra.
- Ma is elmehetünk hozzá?
- El, délután öt órakor.
- De nem tudjuk ám, hogy merre van a palotája.
- Majd megmutatják, csak menjenek át a Lánchídon.
- Hát az micsoda? - kérdezték az öreg huszárok.
- Az a híd, amelyik Pestet összeköti Budával.
- Hát felépült már?
- Rég nem lehettek Pesten, ha még ezt se tudják.
- Bizony, 49 év óta nem jártunk itten.
- Tyű, az nagy idő, akkor oda se találnak, majd elkíséri önöket a csaposlegényem.
Az öreg huszárok aztán úgy ahogy kicsinosították magukat, még a csizmájukat is kisuvikszolták, aztán négy óra tájban elindultak Budára.
Szívszorongva léptek a miniszterelnök előszobájába. Sokan várakoztak ott már s az ajtónállónak meg kellett mondaniuk a nevüket, meg azt is, hogy mit akarnak kérni.
- Csak mondja azt a kegyelmes úrnak, hogy három magyar huszár van itt Szibériából, ő már tudni fogja a többit.
Kisvártatva aztán visszatér az ajtónálló s beengedte a három öreg huszárt.
Egy kecskeszakállas, pápaszemes öreg úr állott előttük.
- No, mit akarnak? - kérdezte tőlük nyersen a miniszterelnök.
- Kegyelmes uram, - szólalt meg Mayer Lajos, - mi harminckét évet töltöttünk Szibériában.
- Olvastam, - felelte a miniszterelnök.
- Nem kérünk egyebet, csak egy kis útiköltséget, hogy haza mehessünk szülőföldünkre.
- Ilyesmire nincs alapunk, - válaszolta ridegen a miniszterelnök.
- Kegyelmes uram, 48-ban tíz hold földet ígértek azoknak, akik fegyverrel kezükben szolgálják hazájukat. Jussunk volna hozzá, de mi megelégszünk egy kis útiköltséggel is.
- Mondtam, hogy erre nincs alapunk, - válaszolta Tisza, azután a zsebébe nyúlt s három ezüst forintot véve ki belőle, egyet-egyet nyomott az öreg huszárok markába. - Sajnálom, de többel nem segíthetem önöket.
Az öreg huszárok szégyenkezve sütötték le a szemüket, aztán megfordultak és szédülve támolyogtak ki a miniszterelnök szobájából.
- Fogja barátom, - mondá Mayer Lajos az ajtónállónak, - ezt a borravalót magának adjuk s a markába nyomta az ezüst forintot.
Így tett két bajtársa is, aztán könnyes szemmel, roggyanó lépésekkel mentek az utcára.
- Hej, micsoda kőszívű ember, - sóhajtott fel keservében Lehoczky.
- Mennyi reménységgel jöttünk ide! - s íme üres kézzel és üres szívvel távozunk innen.
- Sose búsuljatok, bajtársak, haza megyünk szülőfalunkba, majd csak eltartanak ottan öreg napjainkra, - mondá Tóth Ferenc.
- Bár haltunk volna meg Szibériában, hogy meg ne értük volna ezt a gyalázatot, - sóhajtá Mayer Lajos. - Azok a szibériai felügyelők jobb szívvel voltak hozzátok, mint Tisza Kálmán.
- Ki tudja, milyen szegény az ország, nekünk már úgy se sok kell, ne zúgolódjatok, - vigasztalta őket Tóth Ferenc.
- Hiszen nem bántuk volna mi, ha egy fillért se ad, csak legalább egy jó szót mondott volna, de úgy bánt velünk, mint a lába kapcájával.
- Ne keseredjetek, hanem vágjunk neki gyalog a szülőföldünknek. Aki a maga két csikóján járta meg Szibériát, annak csak egy macskaugrás az a pár mérföld.
Másnap reggel aztán megcsókolta egymást a három öreg huszár, áldást rebegtek egymásnak s ki-ki elindult a szülőföldjére.
Leghamarabb hazajutott Tóth Ferenc, aki székesfehérvári volt s legtovább gyalogolt Mayer Lajos.
Elválásuk előtt megfogadták, hogy levelezni fognak, hogy így értesülhessenek egymás sorsáról.
Két hét múlva azonban gyászszegélyű levelet kapott Mayer Székesfehérvárról, amelyben Tóth rokonai tudatták vele, hogy szibériai száműzött társa nem bírta megszokni a meleg ételeket és pár nap múlva hazatérte után leesett a lábáról.
Halálos ágyán lelkükre kötötte, hogy értesítsék őt elhunytáról. Hasonló levelet kapott Lehoczky is, aki már szintén a végét járta.
A nyers medvehúshoz már annyira hozzászokott, hogy semmi más táplálékot nem vett be a gyomra s már fél hónap múlva ő is kiszenvedett.
Mayer Lajosnak azonban vasszervezete volt. Ő kibírta nemcsak a légváltozást, hanem az új életmódot is.
Ámde az a részvét, mely hazatérte után körülvette, csakhamar elenyészett s a nyolcvanéves agg huszár koldulni volt kénytelen, hogy éhen ne haljon.
Akadt egy-egy nemesebb lelkű ember, aki egy időre megmentette az öreg szenvedőt a kéregetéstől, leültette a szobájába, borocskát tett eléje, aztán amint észrevette, hogy az aggastyán szeme fényleni, arca pirosodni kezd, így szólott hozzá:
- No, Lajos bácsi, meséljen valamit a szibériai világról.
Ilyenkor aztán az öreg rendkívül érdekes, szinte a mesével határos dolgokat beszélt el a magyar huszárok szibériai szenvedéseiről, az izgalmas szökési és lázadási tervekről, a borzasztó medvekalandokról, a szegény bajtársak pusztulásáról.
Két évvel ezelőtt Koch Róbert bankigazgatót annyira meghatotta az aggastyán szomorú sorsa, hogy újságban szólította föl a zsombolyai társadalmat arra, hogy ne engedjék koldulni és éhen halni az immár 94 éves agg huszárt, aki oly mérhetetlen sokat szenvedett a hazájáért.
A felszólításnak meg volt a sikere. A zsombolyai urak szerény, de biztos megélhetéshez juttatták Mayer Lajost, aki még ma is él, bár kilencvenhat esztendő terhe nyomja a vállait.
Emlékező tehetsége még ma is friss s ha izgalmas vadászkalandokat akarnak hallgatni a zsombolyai urak, maguk közé ültetik a galambősz aggastyánt, megkínálják egy-két pohár borral s az öreg szibériai (így hívja Zsombolyán mindenki) érdekesebbnél érdekesebb kalandokat beszél el szibériai életéből.
Ilyenkor mindenki lélegzetét visszafojtva hallgatja s csak akkor érzékenyednek el, amikor az aggastyán szemében könnyek rezegnek, hangja elcsuklik és kezét összecsapva felkiált:
- Hej tudom, hogy sok ember előtt hihetetlennek látszik ez a sok szenvedés, de én ezt mind átéltem, Isten engem úgy segéljen.
Másutt tejbe-vajba fürösztenék az ilyen embert, aki ily borzasztó keresztet hurcolt a vállán 32 éven át csak azért, mert hazáját szerette, szabadságáért életét volt kész feláldozni s nem akarta hazája letipróit megtanítani arra, hogy mi a magyar huszárvirtus.
Vége
rtkik, 2018. június 09. szombat, 13:54
Címkék: Nincs Cím, Petőfi Sándor Szibériában, Andrássy Gyula, Szibériában Petőfi, Paszkevics herceg, Mayer Lajos Zsombolyáról,
Kommentek
Petőfi Barguzinban élt...
forradalmak kirobbantása, mely az arisztokrácia lefejezését, az ősi szokásjog, a tradíciók felszámolását tűzte ki célul a hatalom átvétele és megtarttása végett.

A tények:
-Petőfit senki nem látta Segesvárnál elesni.

- Egy magyr-román törtésnész bizottság exhumálta a tömegsírokat, és Petőfi tetemét nem találták.

- 1866-ban, Felix Wiszniewski, Szibériából hazatérő lengyel száműzött hírt hoz Petőfi Sándorról: közli, hogy
- ott szerzett információi szerint Szibériában él, hadifogolyként.
Levele nyomán Jókai Mór a Vasárnapi Újságban teszi szóvá
- Petőfi Sándor felkutatásának erkölcsi kötelezettségét.

- A tévedés kockázata nélkül lehet állítani, hogy Szibériában, a Bajkál-tó partján fekvő, többségében mongol burjátok lakta Barguzinba, a cári Oroszország veszélyesnek ítélt politikai foglyokat internált. Közöttük volt a dekabrista forradalmár, M.K. Küchelbecker és egy távoli, európai országból érkező, Alexander Sztyepanovics Petrovics nevű
furaila, 2015. március 15. vasárnap, 00:49
DNS-teszt bizonyíthatja, hogy Petőfit találták meg
DNS-teszt bizonyíthatja, hogy Petőfit találták meg Szibériában

Huszonhat év küzdelme látszik megoldódni. Morvai Ferenc nagy bejelentésre Petőfi Sándor halálával kapcsolatban.

Csaknem százszázalékos bizonyítást nyert, hogy a Szibériában talált földi maradványok valóban Petőfi Sándoré lehetnek, aki nem 1849-ben a segesvári csatában esett el, hanem 1856-ban, Szibériában halt meg" - áll abban a közleményben, amelyet a Bors szerkesztőségébe juttatott el Morvai Ferenc, a Megamorv-Petőfi bizottság elnöke. A kutató ma jelenti be eredményeit.

Morvai 26 éve jelentette be először, hogy kutatása szerint Petőfi Sándor nem 1849-ben a segesvári csatában, hanem a1856-ban a szibériai Barguzinban hunyt el. A hírek szerint felkutatták a költő vérszerinti rokonait, közjegyző előtt vérmintát vettek tőlük, s a Barguzinban talált földi maradványokkal összevetve 99,9 százalékos biztonsággal megállapították az
tinka1951, 2015. március 14. szombat, 23:16
szeretettel
utazhattak már, midőn a kísérő tiszt egy állomáson leszállt s így szólt Federoffhoz:

- Most elválunk, uram. Én visszamegyek. Akar ön valamit üzenni Szentpétervárra?

- Beszéljen értem a cárral!

- Csak ezt ne kívánja. Azt gondoltam, hogy vagyona és pénze elhelyezésével bíz meg addig, míg ön visszatér.

- Tehát van remény, hogy még visszatérhetek? Mennyi időre vagyok száműzve?

- Gyerekség, édes barátom, csak tíz esztendőre.

- Tíz esztendő Szibériában! - sóhajtott Federoff, megátkozva gúnyoros természetét.

A tiszt távozott. Federoffnak bekötötték szemeit s a trojka megint folytatta tovább végzetes útját, három nap három éjjel egymásután szakadatlanul.

A költő valóságos önkívületi állapotba esett s alig érezte, midőn egy helyen végre leemelték a kocsiról.

- Hol vagyok? - nyögé halkan -, miért nem oldják meg szemkötelékemet?

- Nem lehet - suttogá egy mellette álló alak -; legyen ön, uram, elkészülve a
sayuri, 2012. június 06. szerda, 13:49
Magyarok ősvallása
bizonyítékok találhatók.
Kalmár 1770-ből említi még a TANGRI isten nevet is.
A TANGRI tatár formája a magyar tenger szónak. Említik már a 13-ik században. Mind a lámaizmusban, mind a sámánizmusban, elterjedt az isten névszó, tenger ég jelentésében. A magyar tenger szó mai értelmezés szerint, nem jelent eget, de ÁZSIÁBAN jártunkban ezt a kiterjedt égre használtuk.
Az Urál-Altaji tatárok, kirgizek, jakutok, TANGRI, TENGRI, TANGARA, TINGERI, TJENGRÓ, TJANGRI, alakban használták. Mongóliában, Szibériában, eget, ég urát, atyát jelent. Törökül, DENGIZ és mandzsu nyelven, TENGIN néven említik.
A magyarok egy istenhívők voltak, mélyen tisztelték a természeti erőket. Vallásuk erősen keveredett a sámánizmussal. Sokáig az Istent, Teremtőnek nevezték, de később a babonák beárnyékolták, és a teremtő szó helyett a TERMÉSZET szó foglalta el a helyet.
A sámánok varázslását, TÜNDÉRKEDÉSNEK nevezték a régi magyarok. A tündér, tündérkedés, tündérvilág, fontos jelentéssel bíró szavaink voltak
schuro, 2009. március 01. vasárnap, 11:04
Ezen a napon történt
tisztviselők, kereskedők voltak. 1848-ban már 36 takarékpénztár folyósított jelzáloghiteleket földbirtokosoknak. 1842-ben alapítja Ullmann Móric a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot, amely - nevének megfelelően - kereskedelmi hitelnyújtással foglalkozik.

Az Akadémia bizottsági jelentéssel zárja le a barguzini Petőfi-csontváz ügyét
január 11
.Az 1980-as évek közepén - a szovjetun, valamint a magyarországi szerzők közreműködése nyomán - ismét felbukkant az a legenda, hogy Petőfi Szibériában, a Bajkál-tó melletti Barguzinban temették el. 1989. július 2-án magyar-szovjet-amerikai közös expedíció feltárta a barguzini temető 7-es számú sírját. Nyilatkozatuk szerint: `Felelősségünk tudatában kijelentjük, hogy [az ott] talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval.` A Kosáry Domokos kezdeményezésére létrejött akadémiai bizottság jelentésében azonban leszögezte, hogy csontváz egy 40 évnél régebben, de 100 évnél nem korábban eltemetett nőé, tehát a maradványok nem lehetnek Petőfi Sándoré. A barguzini
ludysi, 2009. január 11. vasárnap, 17:40
Képek, videók
Szibériában vannak húson
farkas1945
2013. november 22. péntek, 11:03
Hegyi kecske Szibériában
megyerimihaly
2012. január 21. szombat, 23:38
Szibériában
agica2004
2010. július 08. csütörtök, 14:42
Andrássy Gyula gróf.jpg
gigi55
2011. október 27. csütörtök, 07:33
Andrássy Gyula Szakközépi
nottino
2007. november 04. vasárnap, 10:47
Katalin és Lajos herceg.p
agica2004
2018. szeptember 14. péntek, 21:41
harry-herceg-meghan-ma rkl
agica2004
2018. július 19. csütörtök, 20:36
Erzsébet-és Fülöp herceg.
agica2004
2018. július 12. csütörtök, 19:35
erzsebet-hercegi-eskuv on2
agica2004
2018. július 12. csütörtök, 19:34
Herceg karcsi..jpg
zsokica45
2018. július 12. csütörtök, 17:58
András herceg sólyma 01.j
chillik
2018. június 13. szerda, 05:26
András herceg sólyma 02.j
chillik
2018. június 13. szerda, 05:26
András herceg sólyma 03.j
chillik
2018. június 13. szerda, 05:25
András herceg sólyma 04.j
chillik
2018. június 13. szerda, 05:25
András herceg sólyma 05.j
chillik
2018. június 13. szerda, 05:24
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.