Belépés
2020. február 16. vasárnap | 7. hét | 47. nap | 19:33 | Julianna, Lilla
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
szeretettel
ALPHONSE DAUDET

A JOYEUSE[23] CSALÁD



Párizs egyik új és úgyszólván még lakatlan bérházában az év minden napján s mindig pontosan reggel nyolc órakor kiáltozás, egymást szólongató hangok, kedves nevetés tiszta csengése veri fel a lépcsőház hideg csöndjét.

- Papa! ne feledkezz meg a kottámról!

- Papa! a hímzőfonalam...

- Papa! hozz haza zsemlét!

Majd lentről az apa hangja:

- Zaza, kérlek, szaladj le az aktatáskámmal!

- No lám, itt felejtette!...

Vidám sürgés-forgás tölti be a házat, álmos arcocskák bukkannak fel, borzas, futtában igazgatott fürtök repkednek, aztán a korláton áthajolva majd fél tucat leányka búcsúzik hangosan egy korosodó, jól vasalt, helyes kis úriembertől, míg vézna figurája el nem tűnik a lépcsőfordulóban. Joyeuse úr a hivatalába indult... No, a kiröppent galambsereg gyorsan visszaszáll a negyedik emeletre, s amint az ajtó becsukódik mögöttük, az egyik nyitott ablak előtt bújnak össze mindahányan, hogy legalább még egy pillanatra meglássák apjukat. A kisöreg visszafordul, messziről csókot hintenek egymásnak, az ablak becsukódik, ismét csönd borul a sivár, új házra, csak a cégtáblák járnak bolondos táncot az épülő utcán fütyülő szélben, mintha a sok jövés-menéstől azok is nekividámodtak volna. Egy perccel később Maranne úr, a fényképész jön le az ötödik emeletről, hogy kiakassza hordozható kirakatát, melynek üvege mögött soha semmi változás, mindig ugyanazok a csoportképek: a helyes kis öregúr a lányai között; azután a fényképész is visszamegy az ötödik emeletre, s a reggeli kedves zenebonát követő hirtelen csöndben azt hihetné az ember, hogy a papa kisasszony lányaival együtt visszatért a fényképkeretek közé, s mosolyogva, mozdulatlanul ott is maradnak napestig.

A Szent Ferdinánd utcától a Hermelingue és Fia bankházig, ahol dolgozott, Joyeuse úrnak jó háromnegyed órás utat kell megtennie. Föltartott állal, mereven lépdel, mintha félne, hogy megtöri a lányai által kötött nyakkendő szép csokrát, félrecsúsztatja a kalapot, amit ugyancsak ők tettek a fejére; és ha a mindig aggályoskodó, mindig elővigyázatos legidősebbik távozása előtt fölhajtotta redingot-ja gallérját, nehogy megcsapja az utcasarki éles szél, lehetett akármilyen fülledt meleg, Joyeuse úr le nem hajtotta volna, míg irodájába nem ért.

A derék ember néhány éve özvegységre jutott, azóta csak gyermekeinek élt, csak rájuk volt gondja, mindennapjait úgy vették körül ezek a kedves, szőke fürtös fejek, mint a mennybemenetel Madonnáját a körötte repkedő angyalok. Minden álma, vágya hozzájuk fűződött, velük foglalkozott szüntelen.

Mint gyakran megesik az olyan családokban, melyek kezdetben jólétben éltek, Aline, a legidősebb lány Párizs egyik legjobb intézetében nevelkedett. Elise is ott tanult két éven át, de a két, jóval később született kisebbik lányka már csak a kerület egyik iskolájába járhatott, tanulmányaikat még nem fejezték be, s velük csöppet sem volt könnyű. A kisebbik, ez az örökösen nevető, ifjúi egészségtől, életörömtől sugárzó leányka, akár a tavaszi zsendüléstől mámoros, dalos pacsirta, gondolataiban messze, nagyon messze röppent minden tanítói szigortól, rendszerességtől; Henriette meg a nővére nagyralátó álmokat dédelgetett, neki sem volt csöpp kedve sem a komoly munkához. Ez a tizenöt éves, nagy képzelőerővel megáldott ifjú lány előre kitervezte az életét, s kereken kijelentette, hogy csak arisztokratához megy nőül, hogy három gyermeke lesz majd, "egy fiú, hogy legyen a névnek örököse, meg két kislány, hogy egyformán lehessen őket öltöztetni..."

- No igen, majd egyformán öltözteted őket - mondogatta Mamácska. - De addig is, nézzük csak az igeragozást!

Aline volt a "Mamácska". Még apró leányka volt, mikor ezt a nevet kapta - így hangzott Joyeuse úr magyarázata. Mert olyan kis komolyka volt a fodros főkötőjével, meg hogy ő volt a legidősebb, s a többiek hallgattak rá... Valahogy a nagymamájához hasonlított. Aztán rajt maradt ez a név.

Mikor a derék Joyeuse erről mesélt, a hangján is érzett, szerinte mi sem természetesebb, mint hogy ezen a nagymamás néven szólítsanak egy szép fiatal teremtést. Joyeuse-éknél egyébként mindenki így fogta fel a dolgot, s a többi Joyeuse lány, az öreg szolgáló, meg mindenki "Mamácskának" szólította Aline-t. Ennek a drága névnek volt köszönhető, hogy mindnyájuk szeretetébe valami hízelgő tisztelet vegyült, s anélkül, hogy Aline valaha is ráunt volna, eszményi tekintélye szokatlan, édes felelősségérzettel párosult.

Aline aztán nem ért rá unatkozni! Mindig tele volt tennivalóval: ott volt az apja, akit biztatni, támogatni kellett, a gyerekek, akiket ő tanított, és az egész háztartás, az anya nélkül maradt család minden ügyes-bajos dolga. Gondjai a hajnallal ébredtek, s az estével pihentek el, ha ugyan az álom nem hozta vissza mindahányat - egyszóval ő is azok közé az örökké munkálkodó áldozatos lelkek közé tartozott, akiknek fáradozása sohasem látványos, s akik a nyomorúságos emberi önzés szempontjából oly kényelmes teremtések, hiszen már eleve fölmentik az embert a hála alól: áldozatosságuk oly könnyed, oly magától értetődő, hogy észrevenni is alig lehet. Sok olyan derék fiatal lány van, aki dolgozik, hogy eltarthassa szüleit, reggeltől estig leckék után futkos, s mozgalmas munkája közben tökéletesen megfeledkezik a háztartás ezernyi gondjáról. Aline másként fogta föl feladatát: méhecske volt ő, akinek minden gondja a kaptár, ahonnan villanásnyi időre sem száll ki, hogy a szabadban, virágok között zümmögjön. Ezernyi teendő kötötte le: ő volt a család szabónője, kalaposa, foltozónője, zongoratanárnője, tanítónője, de könyvelője is, mert a minden felelősségtől rettegő Joyeuse papa rábízta a pénzt, ossza be, ahogy tudja.

A tanítványai közül Elise-zel volt a legtöbb baj, háromszor is megbukott, mindig történelemből, s most, hogy újra készült a vizsgára, iszonyú félelem kínozta, nem bízott magában, mindenüvé magával cipelte azt a nyomorult történelemkönyvet, minden pillanatban kinyitotta, az omnibuszon, az utcán, de még ebéd közben is; minthogy azonban már nagylány volt - ráadásul igazán szép -, nem tudott oly gépiesen tanulni, mint a gyerekek, akiknek fejébe minden évszám, minden történelmi esemény egy egész életre bevésődik. Neki más gondja is volt, s amit megtanult, egy pillanat alatt kiröppent a fejéből, pedig oly szorgalmas volt, úgy igyekezett! Hosszú pilláit lehunyta, fürtjei a történelemkönyv lapjait simogatták, rózsás szája reszketett a megfeszített figyelemtől, amint egymás után tízszer is elismételte: "X. vagy Civakodó Lajos, uralkodott 1314-től 1316-ig, 1314-től 1316-ig... V. vagy Hosszú Fülöp, uralkodott 1316-tól 1322-ig... 1322-ig... Jaj, Mamácska, végem van!... Soha nem bírom megtanulni..." Akkor aztán Mamácska segített, megpróbálta a fejébe verni, betanultatni vele a középkor e fontos dátumait, melyek oly vadak, oly ijesztőek, akár a korabeli hadfiak sisakjai! És e sokféle munka, mindenre kiterjedő és állandó gondoskodás közepett még arra is volt ideje, hogy csinos ruhákat varrjon, hogy munkakosarából, melyet állandóan magával hordott, akárcsak Elise a történelemkönyvét, elővegye a finom csipkét vagy készülő hímzését. Keze beszélgetés közben sem maradt soha tétlen.

Apjuk, útközben az iroda felé, ezernyi ábrándképet festett "kedveskéi" sorsáról. Fáradhatatlan képzelőerővel szőtt csodálatos meséket; ilyenkor furcsán lázas, feszült volt az arca, sehogy sem állt összhangban egyébként oly korrekt hivatalnok külsejével.

Egyik reggel is, a szokott időben, a szokott körülmények között elindult hazulról, s ahogy a Szent Ferdinánd utcára bekanyarodott, elkezdett színezgetni egy ilyen ábrándképet. Az év vége közeledett, s az "ajándék... újévi ajándék" szót talán éppen az hozta eszébe, hogy a szomszéd utcában egy fabódét ácsoltak, afféle alkalmi ajándékboltot. Erről meg rögtön az év végi jutalomra gondolt, s ez a szó indított el benne egy káprázatos ábrándot. Decemberben dupla fizetést kap a Hermelingue bankház minden tisztviselője, s ugye, tudjuk, hogy a kisemberek milyen reményekkel gondolnak erre a jutalomfélére, mennyi nagyszabású vagy kedves terv alapja - ebből vásárolunk ajándékot, megvesszük azt a bizonyos bútordarabot, valami keveset félre is teszünk előre nem látott kiadásokra...

Joyeuse úr elvesztette a vagyonkáját, elszegényedett, s noha Mamácska nagyon okosan irányította a háztartást, nem volt semmi megtakarított pénzük. A jó Joyeuse-nek most hirtelen eszébe jutott, hogy az idén talán magasabb lesz a jutalom, hiszen a tuniszi kölcsönügylet miatt sokkal több volt a munka is. Ez a kölcsön jó üzlet volt a főnökök számára, talán túlságosan is jó, olyannyira, hogy Joyeuse nyugodt lélekkel mondta az irodában: "A Hermelingue és Fia cég ezúttal talán túl alaposan nyírta meg a tuniszi birkát."

"Igen, szinte biztos, hogy az idén dupla jutalmat kapunk" - gondolta, miközben a hivatala felé sietett.

S máris látta, hogy majd egy hónap múlva kollégáival együtt mint lépdel fölfelé a főnök szobájába vezető lépcsőn, hogy boldog új évet kívánjanak Hermelingue úrnak. A főnök majd bejelenti a kellemes hírt, aztán mikor távozni akarnak, őt még visszatartja. És a mindig oly barátságtalan főnök, akit úgy burkolnak be sárga zsírpárnái, mint gubót a sárgás selyemszál, a mindig barátságtalan főnök most egyszeriben szívélyes, közlékeny, és szinte atyai hangon szól. Azt kérdi, vajon hány lánya van Joyeuse-nek.

"Három, báró úr... nem is! négyet akartam mondani... Mindig elvétem. S a legnagyobbik oly okos!"

És hogy milyen idősek, azt is megkérdezi.

"Aline húszéves, báró úr kérem. Ő a legnagyobb... Utána következik Élise-ünk, az most tizennyolc éves, a vizsgájára készül... Henriette tizennégy éves, Zaza meg csak tizenkettő."

És a báró úr csuda jót mulat ezen a helyes kis néven, hogy "Zaza"; és most már arra is kíváncsi, miből él ez az érdekes család.

"A fizetésemből, báró úr kérem... Más nincs... Volt egy kis félretett pénzem, de szegény feleségem betegsége meg a lányok tanulása..."

"De kedves Joyeuse-öm, a maga fizetéséből nagyon nehéz lehet!... Havi ezer frankra emelem."

- Ó, báró úr, ez szinte túlzás...

Noha az utolsó szavakat már fennhangon mondta, méghozzá éppen egy rendőr hátához intézve, úgyhogy az egy darabig gyanakodva figyelt a hadonászó, bólogató emberke után, a szegény álmodozó mégsem kapott észbe. Hogy fogják majd csodálni a lányai, mikor hazamegy, és bejelenti nekik, mi újság, s mikor majd este színházba viszi őket, hogy megünnepeljék ezt a szerencsés napot. Úristen! Milyen aranyosak lesznek majd a Joyeuse lányok, amint kihajolnak a páholyból! Egy csokorra való aranyfürtös fej! Aztán majd másnap a két nagyobbikat feleségül kéri a... Nem tudjuk meg, hogy ki, mert Joyeuse úr egyszerre csak a Hermelingue-cég székházának kapuboltja alatt találta magát, s máris ott állt a szárnyas ajtó előtt, mely fölött aranybetűs felírás díszelgett: "Pénztár".

"Én már csak nem változom meg" - gondolta mosolygósan, s tenyerével végigsimította gyöngyöző homlokát.

Joyeuse úr határozottan kedvre derült a szép regénytől meg a parkettás, rácsozott földszinti irodák sorában duruzsoló tűztől, ahová csak hűvös-bágyadt világosság szűrődött be, s nem káprázott a pénztárosok szeme, mikor az aranyat számolták. Joyeuse úr vidáman üdvözölte a többieket, munkakabátjába bújt, feltette fekete bársony házisapkáját. Hirtelen fütty hangzott fentről, a pénztáros a hangtölcsérhez illesztette fülét, s Hermelingue hangját hallotta, az egyetlen, az igazi Hermelingue-ét, minthogy a másik, a fiú, mindig házon kívül volt - a zsíros-kocsonyás hang Joyeuse-t hívta. Ó! Hát folytatódik az álom?... Mélységes izgalom járta át, a belső lépcső felé sietett, melyen az elébb oly vidoran lépdelt föl, s máris a bankár irodájában, a hosszú, magas, zöld függönyös szobában állt, melynek minden bútorzata a cégfőnök iszonyatos terjedelméhez szabott hatalmas bőrfotelekből állt. Ott volt ő, íróasztala előtt ült, de roppant pocakjától alig fért hozzá, ott ült dagadtan, szuszogva s oly sárgán, hogy a horgas orrú, kerek fej - egy elhízott, beteg bagoly feje - szinte világított az ünnepélyes és elsötétített irodában. Aprócska, nyirkos udvarában megpenészedett kövér mór boltos. Nehéz szemhéját bágyadtan emelte, tekintete egy pillanatra felvillant, mikor a könyvelő belépett; intett neki, majd lassan, hidegen, szavai között egy-egy szusszanással pihenve, "Joyeuse úr, hány lánya is van önnek?..." helyett így kezdte:

- Joyeuse, maga kritizálni merészelte legutóbbi tuniszi ügyleteinket. Ne is mentegetőzzék! Szóról szóra jelentették nekem, amit mondott. S minthogy az ilyesmit nem tűrhetem az alkalmazottaimtól, közlöm magával, hogy e hó végétől nem tartozik a cég tisztviselői közé.

A könyvelő lángvörös lett, aztán elfehéredett, majd ismét arcába szökött a vér, dobolt a füle, fejében tétova gondolatok, képek kergették egymást.

A lányai!

Mi lesz velük?

Év végén oly nehéz állást kapni!

A nyomor víziójával együtt egy másik képet is látott: egy szerencsétlen ember térdre roskad Hermelingue előtt, kérleli, fenyegeti, tehetetlen haragjában a torkának ugrik. A képek gyorsan pergő sorát úgy tükrözte az arca, mint a tó, ha színén szélroham seper végig, s gyorsan gyűrűző örvényeket hagy maga után; de néma maradt, mozdulatlanul állt, s mikor a főnök rászólt, hogy mehet, lebotorkált a lépcsőn, s folytatta munkáját a pénztárnál.

Este, a Szent Ferdinánd utcába hazatérve, egy szót sem szólt a leányainak. Nem volt hozzá bátorsága. Elviselhetetlennek érezte, hogy beszéljen, hogy árnyat borítson az otthont besugárzó vidámságra, hogy könnyeket csaljon a derűs tekintetű szemekbe. És különben is, félénk, kicsit gyáva természetű volt, az a fajta, amelyiknek "majd holnap" az örökös jelszava. Hallgatott hát, először azzal a tétova reménységgel, hogy Hermelingue november végéig majd csak mást gondol, reménykedett, mert nem tudta, hogy ez a nyálkás puhány mily erős, mily csökönyös, ha az aranyáról van szó. Később meg, mikor kifizették a járandóságát, s egy másik könyvelő foglalta el a helyét a számvevő pultnál, ahol annyi éven át álldogált, tovább hallgatott abban a reményben, hogy hamarosan el tud helyezkedni máshol, hogy jóváteheti a bajt, még mielőtt be kellene vallania.

Minden reggel elment hazulról, mintha az irodába menne, hagyta, hogy öltöztessék, kikísérjék, mint máskor, s kezébe adják nagy bőr aktatáskáját, hogy este legyen miben hazahozni a bevásárolt holmit. A megbízatások közül ugyan egyet-egyet elfelejtett, akarattal, mert ideje ugyan lett volna rá, de közelgett a fenyegető december vége, amikor már nem kap fizetést. Az egész nap a rendelkezésére állt, igen, az egész végeérhetetlen nap szaladgálhatott Párizsban állás után. Kapott címeket, kapott kitűnő ajánlóleveleket. Csakhogy december nehéz hónap, oly hideg, a napok oly rövidek, decemberben több a kiadás, a gond, az alkalmazottak húzzák az időt meg a főnökök is, békességben akarják befejezni az esztendőt, januárra halasztják a személyzetcserét, a fizetésemelést, januárral oly nagyot fordul az idő kereke, majd akkor másként lesz minden.

Bárhol jelentkezett is, látnia kellett, hogy a szívélyesség hirtelen lefagy minden arcról, mihelyt elmondja látogatása célját.

- Ejnye, hát már nincs a Hermelingue és Fia cégnél? Mégis hogyan történt?

Magyarázta, ahogy tudta, főnöki szeszély, ez a Hermelingue olyan könyörtelen, ismeri egész Párizs, de a mindig egyforma válaszból mindig kiérezte a merevséget, a gyanakvást.

- Jöjjön majd az ünnepek után.

Amúgy is félénk volt, most meg úgy elbátortalanodott, hogy alig mert belépni valahova, hússzor is oda-vissza ment egy ajtó előtt, s ha nincsenek a lányai, ugyan át nem lépte volna a küszöböt. A lányaiért érzett rettegés vállon fogta, valósággal belökte az ajtón, bátrabbá tette lépteit, egy nap alatt Párizs egyik végéből a másikig kergette, bizonytalan címekre, amit kollégáitól kapott, elment Aubervilliers[24]-be, egy feketén terpeszkedő, barátságtalan gyárba, ahova három nap egymás után elgyalogoltatták, semmiért.

Jaj, ez a sok jövés-menés esőben, ködben, a zárt ajtók, a főnök, aki hol nincs otthon, hol éppen vendégei vannak; a bíztató, majd hirtelen visszavont ígéretek, csalódásba fúló remények, a hosszú várakozások gyötrelme, a megaláztatás, mely kijut mindenkinek, aki munkát keres, mintha szégyellnie kellene, hogy nincs. Joyeuse megismerte e kínokat, s megismerte a balsors makacsságába belefáradó jóakaratot is. S gondolhatjuk, hogy "a munkát kereső ember" kínszenvedését tízszeresen érezte át ő, akit hol délibábok ringattak, hol rémképek ijesztettek, melyeket képzelete varázsolt Párizs aszfaltjára, miközben keresztül-kasul járta a várost.

Egy álló hónapon át azok közé a szánalmas figurák közé tartozott, akik önmagukkal vitázva, hadonászva járják az utcákat, akik mint holdkórosok rezzennek fel, ha a tömegben nekiütköznek valakinek, s kitör belőlük egy-egy mondat, olyasmi, hogy "előre megmondtam" vagy "uram, csak nyugodtan higgye el".

A járókelő továbbmegy, először nevethetnékje támad, aztán szánalom fogja el a szerencsétlen láttán, aki egy rögeszme öntudatlan megszállottja, aki vakon megy, amerre álma vezeti, amerre a láthatatlan póráz húzza. A leggyötrelmesebb mégis az volt, mikor a tétlen s oly fárasztó nap után Joyeuse hazatért, s meg kellett játszania a munkából hazatérő szerepét, s mint azelőtt, mesélnie kellett leánykáinak arról, hogy mi történt napközben, mit hallott, miről folyik a szó az irodában.

Minden kisember otthonában van egy név, amelyet gyakrabban mondanak ki, melyet fohászkodva emlegetnek a nehéz napokban, mely belevegyül minden óhajba, reménységbe, de jelentőségénél fogva még a gyerekek játékába is, egy név, mely helyettes gondviselést vagy még inkább valami csodálatos házi istenséget jelöl. A főnök, a gyárigazgató, a háztulajdonos, a miniszter, vagyis annak a férfiúnak neve, aki mindenható kezében tartja az otthon létét, nyugalmát. Joyeuse-éknél Hermelingue neve járta, a Joyeuse lányok naponta tízszer is, hússzor is emlegették e nevet, minden tervük, minden kislányos óhajuk e névhez fűződött: "Ha Hermelingue akarja... Ez csak Hermelingue-től függ..." És elképzelni sem lehet kedvesebbet, mint azt a meghittséget, mellyel a leánykák ezt a dagadt pénzeszsákot emlegették, akit sohasem láttak.

Kérdezősködtek felőle... Beszélt vele a papa? Jó hangulatban volt?... Gondoljuk csak meg, hogy noha mindnyájan oly kicsinyek s a sors keze alatt oly görnyedtek vagyunk, vannak nálunk sokkal-sokkal kisebb, sokkal mélyebbre görnyedt emberek, kiknek szemében nagyok vagyunk, istenek vagyunk, s isten voltunkban oly közönyösek, oly gőgösek, oly könyörtelenek.

Elképzelhetjük Joyeuse papa kínszenvedését, mikor kedves apróságokat, vidám történetkéket kellett költenie arról a nyomorultról, aki tízesztendei becsületes munkája után kegyetlenül elkergette. De komédiázott, s olyan ügyesen, hogy becsapta vele az egész világot. Egyetlen apróság tűnt csak fel, az, hogy a papa esténkint mindig nagyszerű étvággyal ül az asztalhoz. Hogyisne! Mióta elvesztette az állását, nem ebédelt szegény feje.

A napok múltak. Joyeuse nem talált munkát. Igaz, kapott volna könyvelői állást egy kis bankháznál, de nem fogadta el, túl alaposan ismerte a pénzügyi világ minden zegét-zugát, minden sötét útvesztőjét, semhogy ebbe a rablóbarlangba betette volna a lábát. Inkább az éhhalált, mint a munkát ilyen kétes tisztességű cégnél, ahol könnyen megérhetné, hogy egy napon felszólítják, álljon a bíróság elé, s ott magyarázza meg a cég ügyleteit.

Tovább futkosott hát, de reményét vesztetten s már nem is keresett állást. Így is, úgy is az utcán kellett csavarognia, elálldogált hát a kirakatok előtt, a rakpartokon, órákon át könyökölt a hidak korlátjánál, nézte az áramló vizet, a kirakodó hajókat. Lassan már ő is azok közé a semmittevők közé tartozott, akik minden utcai csődületben az első sorban állnak, zápor elől a kapualjakba menekülnek, s hogy melegedjenek, az aszfaltozók tüzéhez húzódnak, s ha már a lábuk nem bírja tovább, leroskadnak egy körúti padra.

Az élet meghosszabbításának micsoda remek módja a semmittevés!

Voltak azonban napok, mikor Joyeuse túl fáradt volt, vagy az égbolt nagyon komoran borult a város fölé, ilyenkor az utcasarkon várt, míg a leányai becsukták az ablakot, utána a fal mellett visszaosont a házba, fölsietett a lépcsőkön, lélegzetét visszafojtva lopakodott el otthona ajtaja előtt, s André Maranne-hoz, a fényképészhez menekült, aki tudott balsorsáról, s megszánta, mint ahogy megszánják egymást a derék nincstelenek. A város peremén oly ritkán kopogtatnak be a fényképész-műterembe! Hosszú órákat töltött itt, halkan beszélgettek, olvasott, vagy hallgatta, hogyan dobol az eső az ablaküvegen, a szelet, mely úgy süvöltött, mint a nyílt tengeren, figyelte, hogy lent az utcán, a félig lebontott régi gyárban hogyan csapkodja az ajtókat, ablakokat. Az otthonából felhangzottak a jól ismert, kedves neszek: vidám dal a jól végzett munka után, nagy nevetések, aztán Mamácska zongoraórája, az ütemmérő tiktakolása, minden szívet melegítően édes, otthonos hang. Ezekben az órákban együtt volt szeretteivel, akik nem is sejtették, hogy oly közel van hozzájuk.

És volt úgy is, hogy Maranne beszélt nagy álmairól; színdarabot írt, s az új ház minden lakója tudta, hogy sikere lesz. Miért is ne? A fényképészet igazán nem sok haszonnal kecsegtetett, kevés állandó megrendelője volt, ismeretlenek meg alig-alig tértek be hozzá. André Maranne magas homloka mögött azonban a bizakodás kimeríthetetlen kincsestára rejtőzött, könnyen talált magyarázatot a műtermével szemben megnyilvánuló közönyre. Hol azt mondta, hogy az évnek ebben a szakában mindig rosszul megy a fényképészeknek, hol meg azt, hogy most éppen mindenkinek kevés a pénze, de mindig ugyanazzal a bíztató refrénnel fejezte be "Ha majd színpadra kerül a Zendülés!" Ez volt a darabjának címe, melyen már fél éve dolgozott éjjel-nappal, ez melegítette egész télen, ezen a komor télen át, az írás varázsa enyhítette a műterem hidegét, kietlenségét. És akár a kéményen át becsusszanó, holdsugáron lovagló házi koboldok, úgy jelentek meg e szűk műteremben a költő előtt hősei, és süppedő szőnyegeket, szikrázó csillárokat varázsoltak a padlásszobába, ahova szép parkból vezettek a fényesen kivilágított lépcsők; André Maranne máris látta a káprázatos díszletet... Az ablaküvegen doboló eső, a szélben ide-oda csapódó cégérek lent az utcán: a bemutató előadás közönségének viharos tapsa; a félig lebontott komor raktár falai között sivító szél pedig a nyitott páholyajtókon a folyosóra hol halkabban, hol erősebben halló beszélgetés, ünneplés - a siker hangjait sodorja feléje. Ez az áldott dráma nemcsak dicsőséget és pénzt hoz, dicsőségnél és pénznél sokkal fontosabbat, drágábbat remélt tőle, azt, amiről a családapának még nem mert szólni, amiről még csak Mamácska tudott... Mamácska és persze Elise...

Egy alkalommal, mikor Maranne éppen nem volt otthon, Joyeuse, aki hűségesen őrizte a műtermet meg az új fényképezőgépet, két apró koppanást hallott a negyedik emelet plafonjáról. A két szabályos koppantást halk kaparászás követte, mintha egér surrant volna. A fényképész és Joyeuse-ék között fennálló meleg barátság megengedhetővé tette ugyan, hogy akár a rabok módszerével izenjenek egymásnak, de mit jelentsen mindez? Mit feleljen erre a hívásnak tűnő kopogtatásra? Ő is koppantott kettőt, csak úgy vaktában, ezzel a beszélgetés félbe is szakadt. Mikor André Maranne hazaért, megmagyarázta a kopogtatás jelentését. Nagyon egyszerű az egész. A kisasszonyok, minthogy általában csak este találkoznak szomszédjukkal, napközben néha-néha így kérdezik meg, hogy mi újság, akadt-e megrendelő. A két koppantás jelentése: "Jól megy ma az üzlet?" És Joyeuse úr véletlenül nagyon jól felelt: "Ahhoz képest, hogy tél van, nem is rosszul!" Az ifjú Maranne ugyan erősen elpirult, míg magyarázkodott, de Joyeuse úr elhitte, amit mondott, csak megijedt, hogy a gyakori érintkezés vége az lesz, hogy kitudódik siralmas helyzete. Ettől kezdve lemondott arról, hogy a műteremben töltse - ahogy ő szokta mondani - "a művészetnek szentelt napjait". Egyébként meg közelgett már a perc, mikor szerencsétlenségét nem tudja tovább titkolni, közelgett a hó vége, méghozzá az év végével nehezítve.

Párizs máris felöltötte december végi ünnepi arculatát. A nemzeti és a népi ünnepek közül úgyszólván már csak egyetlen őrizte meg jelentőségét: igaziból már csak újév napját ünnepli Párizs.

December elején valami gyermeteg hangulat fogja el az egész várost. Ahova néz az ember, mindenütt kézikocsikat lát aranyozott dobokkal, falovakkal meg mindenféle más játékszerrel megrakva. Az üzletnegyedek ötemeletes bérkaszárnyáiban, a Marais[25] ódon házaiban, ahol a roppant magas üzlethelyiségekbe csak előkelő dupla ajtókon át lehet bejutni, mindenütt azzal teltek az éjszakák, hogy fátylakkal, virágfüzérekkel, flitterekkel ékesítették a falakat pincétől a padlásig, válogatták, selyemmel bevont dobozokba rakták, gondosan becsomagolták, megjelölték az ezerféle ajándékot, melyre Párizs ütötte sajátos eleganciájának bélyegét. Szépültek a kirakatok is. A csillogó üvegek mögött az ajándék könyvek aranyozása szikrázott a gázlámpák fényében; csábító színes szövetek, selymek nehéz redői omlottak, miközben a tornyos frizurájú eladólányok, homlokukon selyemszalaggal, kisujjukat kecsesen félretartva, a pultok mögött buzgólkodtak, s töltötték a selyemzacskókat, melyekbe, mint záporozó gyöngy, hullott a bonbon.

E jólétet sugárzó, dús kirakatok mögött megbúvó üzletekkel szemben sorakoztak fel az alkalmi árusok rögtönzött, széljárta deszkabódéi, melyeknek kettős sora valami vidám, vásári jelleggel színezte a körút megszokott képét. Itt, e deszkabódékban talált szállásra az ajándékozás minden igaz öröme, költészete.

Azelőtt Joyeuse úr is azok közé tartozott, akik a zsebükben pénzzel, kezükben sok apró csomaggal tolongtak a tömegben. Mamácskával kettesben indultak ajándékot keresni a kislányoknak, együtt álltak meg a fabódék előtt, ahol az árusok valósággal meghatódtak minden vevő láttán, hiszen nem tanulták még ki a kereskedés fortélyait, és óriási hasznot reméltek az ünnepek előtti pár forgalmas naptól. És minden apró vásárlást végeérhetetlen megbeszélések, hosszú gondolkozás előzött meg.

Ebben az évben minden elmaradt. Joyeuse papa mélabúsan baktatott a vidám városban, a körötte zajló nagy sürgés-forgástól még jobban elszomorodott, elcsüggedt, minduntalan beleütközött valakibe, minduntalan lökdösték, mintha útjában lett volna azoknak, akik tele vannak munkával, tervvel, szíve riadtan dobogott a félelemtől, mert Mamácska napok óta félreérthetetlen és jelentős célzásokat tett az újévi ajándékokra. Ezért aztán kerülte, hogy kettesben maradjon vele, s megtiltotta neki, hogy érte menjen a bankba. De mindhiába, érezte, hogy egyre közelebb van a perc, mikor nem színlelhet tovább, mikor kiderül gyötrelmes titka.

A Joyeuse család egyik este a nappaliban ült, ahol még megmaradt a két kárpitozott karosszék, sok horgolt csipke, a zongora, két zöldernyős állólámpa, egy mindenféle kedves csecsebecsével teli szekrényke.

Igazi családi hangulat csak a szegények otthonában állandó vendég.

Takarékosságból mindig csak egy szobában égett a tűz, a lámpa, ezt ülték körül esténként, ezt a derék öreg lámpát, melynek ellenzőjén a csillagos égboltot gyermekkorukban oly boldog álmélkodással nézték a Joyeuse kisasszonyok. A homályos szobában négy fürtös fej hajolt a meghitt és meleg fényű lámpa felé, mely tiszta homlokukig világította be az arcukat, lángja mintha új fényeket lobbantott volna a szemükbe, és mintha védte, óvta, elrejtette volna őket minden gonoszságtól, nyomortól és félelemtől, a téli éjszakai Párizs külső kerületeinek utcáin, a hideg sötétben settenkedő minden riasztó árnytól.

Mint egy magas fa ágán rakott fészekben a madarak, úgy bújt össze a Joyeuse család a sivár ház egyik felső emeletén a szeretettel ápolt, tiszta otthon szűk szobájának melegében, biztonságában. Varrtak, olvastak, kicsit beszélgettek. Néha meglobbant a lámpa lángja, pattogott a tűz, legföljebb ennyi nesz törte meg a csendet vagy Joyeuse úr egy-egy hangosabb szava, ő kicsit hátrább ült, a lámpa fénykörén kívül, hogy elrejthesse borús homlokát. Most azon ábrándozott, hogy kétségbeejtő helyzetében, mikor mindent be kell vallania gyermekeinek, még ma este vagy legkésőbb holnap, váratlan segítséget kap. Hermelingue-et lelkiismeretfurdalás fogja el, és mint mindenkinek, aki részt vett a tuniszi ügyletben, majd neki is elküldi az év végi jutalmat. Egy nyurga lakáj hozza majd: "A báró úr küldi..." Fennhangon mondta ki, s a kedves arcok feléje fordultak, mosolyogtak, és a boldogtalan fölriadt ábrándjaiból.

Jaj, hogy haragudott most önmagára, miért is félt mindent bevallani, miért is tartotta fenn a biztonság hazug látszatát, amit most hirtelen kell lerombolnia. Jaj, mit ér az a családfő, akinek nincs ereje ahhoz, hogy megőrizze vagy kiharcolja övéi boldogságát... S amint elnézte a lámpa fénykörében oly kedves, oly megnyugtató képet, mely kiáltó ellentétben állt belső zaklatottságával, gyöngesége miatt oly heves önvád fogta el, hogy már-már megszólalt, hogy zokogás közben kitörjön belőle a vallomás, mikor hirtelen megszólalt a csengő - valóság volt, nem, nem képzelgés! -, mindnyájan összerezzentek, és a vallomás ismét elmaradt.

Ki jöhet ilyenkor? Az édesanyjuk halála óta visszavonultan éltek, úgyszólván senki sem járt hozzájuk. André Maranne, ha néhány percre le-lejött hozzájuk, egyszerűen bekopogott, mint aki tudja, hogy mindig szívesen látják. A nappaliban mély csönd, a lépcsőházban hosszas beszélgetés. Aztán az öreg cseléd - a lámpával egy időben került a házhoz - bevezet egy vadidegen fiatalembert, aki ámulva torpan meg az aranyos kép, az asztal körül összehajló négy fej láttán. Kicsit félénken, sután lépett beljebb, de aztán nagyon értelmesen adta elő látogatása célját. Egy ismerőse, az öreg Passajon küldte őt Joyeuse úrhoz, könyvelést szeretne tanulni. Egyik barátja ugyanis valami nagy pénzügyi vállalkozásban vesz részt, jelentős betéti társaságról van szó. Szeretne segíteni a barátjának azzal, hogy ellenőrzi a tőkék felhasználásának mikéntjét, csakhogy ő ügyvéd, nem járatos a pénzügyekben, a bankügyletekben. Vajon Joyeuse úr lenne-e szíves néhány hónapon át heti három-négy órát adni?...

- Kész örömmel, uram... igazán... - dadogott Joyeuse papa, akit szinte elkábított a nem remélt szerencse. - Merem állítani, hogy néhány hónap alatt tökéletesen megtanítom önt a könyvelés ellenőrzésére... Hogyan kívánja, hol tartsuk meg az órákat?

- Önnél, ha nincs ellene kifogása - válaszolt a fiatalember -, mert semmiképpen nem akarom, hogy kitudódjék, mire készülök... Viszont nagyon bántana, ha minden egyes alkalommal szétszaladna miattam a család, mint ma is.

A négy fürtös fejű lányka ugyanis, alighogy a látogató megszólalt, nagy szoknyasuhogás, susogás közepett eltűnt, s a szoba, középen a lámpa fehér fénykörével, egyszerre kopárnak, kietlennek tűnt.

Joyeuse úr mindig gyanakvó volt, ha a lányairól esett szó, s most is csak annyit mondott, hogy a kisasszonyok minden este korán nyugovóra térnek. E kurta, hűvös mondat határozott jelentése ez volt: "Kérem, ifjú uram, maradjunk csak a leckék ügyénél." Ezután megbeszélték, hogy mely napokon s esténként hány órakor találkoznak.

- Ami pedig az ügy anyagi részét illeti, ahogy uraságod óhajtja.

A fiatalember kimondott egy számot.

A könyvelő arca lángba borult: ennyi volt a fizetése a Hermelingue-cégnél.

- Nem, ez túl sok lenne!

De a másik mintha nem is hallotta volna, szemmel láthatóan töprengett valamin, amit nehezére esett kimondani, de aztán egyszerre elszánta magát:

- Tessék, uram, az első havi díj...

- De kérem...

A fiatalember azonban nem volt hajlandó meghallgatni. Joyeuse úr elvégre nem ismeri őt. Úgy van az rendjén, hogy előre fizessen... Nyilván Passajon figyelmeztette. Joyeuse megértette, s halkan, a megindultságtól elcsukló hangon mondta:

- Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Az életet jelentette ez a pénz, néhány hónapig megélnek belőle, időt nyer arra, hogy összeszedje magát, hogy állást szerezzen. Nem szenvednek szükséget az ő angyalkái! Meglesz az újévi ajándék is! Ó, gondviselés!

- Akkor hát szerdán, Joyeuse úr.

- Igen, uram...

- Géry... Paul de Géry a nevem.

És mikor elváltak, mindketten boldog elragadtatást éreztek. Az egyiket elbűvölte a váratlan megmentő felbukkanása, a másikat meg az angyali kép, amit egy pillanatig látott csak, a könyvekkel, füzetekkel, pamutgombolyagokkal borított asztal körül ülő ifjú lányok, a tisztaságnak, a szorgos tisztességnek az a varázsa, mely betöltötte a zajos forgatagban oly békés csöndet őrző zugot.

És ha valaki őszinte, minden képmutatástól mentes érzésekre, áradó gyöngédségre, kacagásra, már-már meghatott sírással rokon boldog, nagy nevetésre kíváncsi, ha szeretne látni tiszta tekinteteket, melyben ott ragyog a tiszta lélek s a kedves-bolondos ifjúság, az menjen csak el a város végére, abba a bizonyos új, még alig lakott házba. A földszinten a kirakat üvege most még csillogóbb, a cégérek még sohasem táncoltak ily vígan a kapu felett, a nyitott ablakokon át meg, mint galambsereg, száll ki a boldog kacagás hangja.

- Elfogadták! Elfogadták!... Micsoda szerencse!... Henriette, Elise, gyertek hát!... Elfogadták Maranne úr darabját!

André előző nap tudta meg a nagy hírt. A színházigazgató magához kérette, s közölte vele, hogy drámáját máris színre viszik, hogy már a következő hónapban előadják. Az egész estét a díszletek és a szereposztás megbeszélésével töltötték; és mikor hazaért a színházból, már túl későn volt ahhoz, hogy bekopogjon szomszédaihoz, így aztán a boldog szerző lázas izgalommal várta a reggelt, s amint meghallotta, hogy lent már jönnek-mennek, a nyíló zsalugáterek a falhoz csapódnak, leszaladt, hogy gyorsan közölje barátaival az örömhírt. És íme, most mindnyájan együtt vannak, a kisasszonykák csak úgy, háziasan, pongyolában, sebtében feltűzött hajjal, Joyeuse úr meg, akit éppen borotválkozás közben leptek meg, ugyancsak mulatságos látványt nyújt hímzett házisapkájában, félig megborotválva. Mindnyájuk között a legizgatottabb André Maranne, hiszen csak ő és Mamácska tudja, mit jelent számára drámájának elfogadása. Szegény fiú úgy néz Mamácskára, mintha bátorítást várna tőle, s a nevető és jóságos tekintet mintha azt mondaná: "Próbálja meg nyugodtan! Mi baj történhetik?" Hogy bátorságra kapjon, ránéz Elise-re is, aki lesüti hosszú pilláit, s oly szépséges, akár egy virágszál. Végre elszánja magát, s elfúló hangon megszólal:

- Joyeuse úr, valami fontos mondanivalóm volna.

Joyeuse papa elcsodálkozva:

- Mondanivalója... Egek, ne ijesszen meg... - aztán halkan folytatja: - Talán túl sok hölgy van jelen?

- Nem! Mamácska tudja, miről van szó, valószínűleg Elise kisasszony is sejti. Csak a kicsinyek...

Henriette-et és a nővérét felkérik, hogy távozzanak, s ők máris mennek, az egyik gőgösen és sértődötten, a fiatalabbik meg, a mandulaszemű Zaza, alig bírja visszafojtani a nevetést.

Nagy csönd. Aztán a szerelmes ifjú nekikezd mondókájának.

Elise kisasszony valóban sejthetett valamit, mert alighogy ifjú szomszédjuk beszélni kezdett, ő rögtön előkapta történelemkönyvét, s hevesen belevetette magát egy bizonyos, Civakodónak elnevezett uralkodó kalandjaiba, ami nyilván nagyon izgalmas olvasmány lehetett, mert a könyv valósággal reszketett a kisasszony kezében. Egyébként is volt miért reszketnie, mikor látta, hogy Joyeuse papa mily döbbenten, mily méltatlankodva fogadja a leánykérést:

- Lehetséges ez? De hát hogyan történt? Micsoda meglepetés! Ki sejthette volna?

A kisöreg aztán egyszerre hatalmas nevetésben tört ki. No, nem, ez nem volt komoly, hiszen már régóta tudja az egészet, értesült mindenről.

A papa mindenről tud? Mamácska elárulta volna őket?

A szemrehányó pillantásokra a bűnös mosolyogva lépett közelebb:

- Igen. kedveskéim, én árultam el... Nagyon súlyos titok volt ez, nem tarthattam meg magamnak... És a papa oly jó... Nem lehet előtte semmit eltitkolni.

És máris a kisöreg nyakába borult, de volt ott hely kettőjük számára is, sőt mikor már Elise is ott volt, gyöngéd atyai kéz nyúlt a fiatalember felé, akit Joyeuse ezentúl gyermekének tekint. Néma összefonódás, meghatódott és szerelmes, hosszú pillantások, drága, gyorsan röppenő perc, oly jó volna törékeny szárnyánál fogva visszatartani. Aztán beszélgettek, nevetgéltek, fölidéztek kedves apróságokat. Joyeuse papa elmesélte, hogy a titkot mindenekelőtt a kopogó szellemek leplezték le előtte, mikor egyszer egyedül üldögélt Andrénál. "Hogyan megy az üzlet, Maranne úr?" - kérdezték a szellemek; ő pedig a kérdezett távollétében így válaszolt: "Nem is rosszul, kedves szellem-uraságok..." Látni kellett volna, hogy a kisöreg milyen huncut képpel ismételgette: "Nem is olyan rosszul..." - s hogy Elise milyen zavarba jött, mikor megtudta, hogy apja válaszolt neki azon a napon... látni kellett volna, zavarában miként igyekszik arcát kibomlott szőke fürtjei mögé rejteni.

Az első izgalmas percek után megfontoltan, komolyan kezdtek beszélgetni. André Maranne nem vagyonos, de az öreg könyvelő szerencsére csöppet sem nagyralátó. Szeretik egymást, fiatalok, egészségesek és szorgalmasak, ez az igazi hozomány, szép vagyon, s még adót sem kell utána fizetni! A fiatal házaspár majd fent, az ötödik emeleten rendezkedik be. Fenntartják a műtermet, hacsak a "Zendülés" nem hoz óriási pénzt a házhoz. Az édesapjuk mindenképpen mellettük lesz, jó állást kapott egy váltóügynökségen, időnkint szakértői munkát végez a törvényszéken, egyszóval amíg a kis hajó a nagy vizeken ring, az ár, a jó szél és a csillagok segítségével majd csak elboldogul.

Miután megbeszélték a legfontosabb kérdéseket, kinyithatták az ajtót, behívhatták a két kis száműzöttet. Nem akarták a korukhoz nem illő gondokkal, gondolatokkal terhelni őket, ezért úgy állapodtak meg, hogy egyelőre nem mondanak el nekik semmit, öltözködjenek, reggelizzenek csak meg gyorsan, mert kimennek a Bois[26]-ba, ott majd letelepszenek, s Maranne felolvassa nekik a drámáját. Utána meg elmennek Suresnes-be, s esznek valami apróságot Kontzen fogadójában. Pompás program, s mindez a "Zendülés" elfogadásának örömére, de van még egy nagy újság, amit majd később tudnak meg.

- Igazán?... De mégis mi az? - kérdezősködött ártatlan képpel a két leányka.

- Jó, jó, most csak hagyjátok... gyorsan öltözködjetek!

Akkor aztán megkezdődött az örökös nóta:

- Mamácska, milyen ruhát vegyek fel?... A szürkét?

- Mamácska, hiányzik egy szalag a kalapomról!

- Mamácska, édes lányom, nincs kéznél egy pikényakkendőm?

Tíz percen át topogtak, kérdezősködtek a bájos kis Mamácska körül. Mindenkinek őreá van szüksége, mindennek a helyét ő tudja, ő osztja szét a finoman fodrozott fehérneműt, a hímzett zsebkendőket, a gálakesztyűket, a dobozokból, szekrényekből az ágyra rakosgatott sok szép holmit, mely derűs, vasárnapi örömöt áraszt szét az otthonban.

Csak a dolgozó, az örökösen munkáját végző ember ismeri ezt a hétnaponként visszatérő, szokás szentesítette örömöt. A hétköznapok rabjai előtt ilyenkor kinyílik a szigorú naptárból kovácsolt rács, egyre szélesebbre tárul, és árad a sugárzó fény, a friss levegő. Mily hosszú is a vasárnap az előkelő emberek számára, mennyire zavarja szeszélyeiket! S mily szomorú a hontalanok, a magányosok számára az a vasárnap, mely hat napon át keservesen fáradozó, kínlódó tömegek egyetlen jutalma, legfőbb reménye. Nem számít a szél, nem számít a zápor, nincs, ami otthon tarthatná őket, akárhogy is legyen, becsukják maguk mögött az elcsöndesedett műhely, a fojtogatóan szűk kis lakás ajtaját. De ha tavasz van, ha májusi napfény világít, ha vidám színekbe lehet öltözködni, mint ezen a reggelen is, a vasárnap az ünnepek ünnepe!

Ha valaki tudni akarja, mi is a vasárnap, járja végig a munkásnegyedek szűk, sötét utcáit, nézze csak meg, hogy kiszélesednek, hogy felfénylenek, mihelyt becsuknak a műhelyajtók, kocsiszínbe kerülnek a nagy teherkocsik, s helyet adnak a kimosdatott, ünneplőbe öltöztetett játszadozó gyerekeknek meg a vidám tömegeknek, melyek, mint vonuló fecskék, rajzanak ki Párizs kapuin. Ha valaki meg akarja tudni, mi is az a vasárnap, menjen csak el a lázasan nyüzsgő külvárosokba, nézze meg, mint lebeg az elcsöndesedett gyárak felett, mint terít fölibük édes nyugalmat a megvirradó vasárnap; hallgassa meg a harangok szavát, a mozdony füttyét, vasárnap reggel mind-mind az indulás, a fölszabadulás dalát zengi a külváros népének. Csak így lehet érteni, csak így lehet szeretni a vasárnapot.

Párizsi vasárnap, munkások, kisemberek vasárnapja, áldalak, mert örömöt, felszabadulást hozol a kitartó és tisztes munka világának, kacagást a téged váró gyermekeknek, büszkeséget az anyáknak, akik boldogok, hogy tiszteletedre ünneplőbe öltöztethetik gyermekeiket, áldalak, mert jöttöddel méltóság tölti be a legszegényebb otthonokat, s mert tiszteletedre előkerül a legszebb csecsebecse a bicegő fiókosszekrényből, de most mégis inkább azért az örömért áldalak, amit ezen a reggelen az ódon külvárosi negyed egyik zugába, a nagy új házba hoztál.

Mikor mindnyájan felöltözködtek, s csak úgy hamarjában megreggeliztek, a kisasszonykák a nappali tükre elé álltak, hogy feltegyék kalapjukat. Mamácska még egyszer végignézte az egész társaságot, ide egy tűt tűzött, amott megkötött egy szalagot, megigazította az atyai nyakkendőt, s mikor már valamennyien türelmetlenül topogtak, mert egyre erősebben csalogatta őket a napsütés, hirtelen megszólalt a csengő, s megzavarta az ünnepi hangulatot.

- És ha nem nyitnánk ajtót?... - javasolták a kicsinyek.

De aztán hogy megkönnyebbültek, milyen boldogan kiáltoztak, mikor Géry urat, vagyis immár barátjukat, Pault látták belépni!

- Gyorsan, gyorsan, ide hallgasson, nagy újságot mondunk...

Csakhogy Paul mindegyiküknél előbb tudta, hogy a drámát elfogadták. Éppen eleget bajlódott, míg az igazgatót rá tudta venni, hogy elolvassa. De egy szóval sem árulta el, hogy tett valamit ebben az ügyben. Ami meg a másik nagy eseményt illeti, amiről a kicsinyek miatt nem beszéltek, nos, azt könnyen kitalálhatta Maranne örvendező jó reggeltjéből meg abból is, hogy szőke üstöke égnek meredt, minthogy a költő az öröm perceiben mindig két kézzel markolta a haját; de kitalálhatta Élise zavarából meg a frissen vasalt ruhában feszítő Joyeuse papa győzelmes arcából, melyről világosan le lehetett olvasni szeretteinek örömét.

Egyedül Mamácska maradt most is nyugodt, de mintha a szokottnál is nagyobb figyelemmel sürgölődött volna a húga körül, mintha még nagyobb gondot fordítana arra, hogy boldognak tudja. S oly megható volt ez a húszéves ifjúság, amint féltékenység, kényszeredettség nélkül szépített másokat azzal a szelíd önfeláldozással, mellyel csak a hajdani boldogságra emlékező anyák tudják ünnepelni lányuk ifjúi szerelmét. Paul észrevette ezt, egyedül ő vette észre, s noha csodálta érte Aline-t, szorongva tette fel önmagának a kérdést: vajon ebben a gyengéd szívben lesz-e hely a családon kívül másnak is, vajon rajtuk kívül tud-e másra is gondolni, vagy nem akar semmi más lenni, mint Mamácska, aki esténként kedvesen vigyáz a lámpa békés fénykörében dolgozgató családra?

Végre elindultak az erdőbe, s mikor maguk mögött hagyták a tó körül futó gondosan ápolt, öntözött, homokos sétányokat, melyeken mindennap megújuló árkokat vágnak a körbe kerengő kocsik, a lombfalak csodálatos díszlete, a szabályozott vizek és virágos sziklák mögött végre megtalálták az igazi erdőt, a tiszta természetet, a lombokat, indákat hajtó sűrű zöldet, a keskeny utakat, a csobogó forrásokat s a lombok között rejtőző búvóhelyeket. Ez itt a kisemberek, a szegények erdeje, kiserdő a nagy mögött.

Tó csillant a füzek alatt: tavirózsa, békalencse úszott a tükrén, itt-ott világos selyemszalag, a lombokon át beszűrődő napsugár fénylett rajta, a vízipókok lábnyoma mint megannyi gyémántkövecske, villant a szalagon.

A lejtős parton telepedtek le, a sűrű, de még zsenge lombok alatt. A kisasszonykák szoknyája kereken terült el a füvön, a szép arcocskák figyelmesen fordultak a felolvasó felé, s mintha a tiszta, nyugodt kép varázsát akarta volna fokozni: az egyik helyen széthajló lombokon át egy suresnes-i szélmalom kerekei látszottak. Mit sem láttak a fényűző sétányokból, a rajtuk gördülő fogatokból, csak a szakadatlan kerékzörgés elmosódó zörejét hallották, de végül már észre sem vették. A csöndben csak a költő szép, ifjúi hangja csengett, zengve szárnyaltak a versek, a hallgatók megindultan vele suttogtak egy-egy sort, ámultak a vers szépségein, remegtek a tragikus részeknél. Még Mamácska is könnyet törölt le a szeméről. Lám, mire vezet, ha az embernek nincs hímzés a kezében!

Az első mű... a "Zendülés"! André első műve zsúfolt volt, gondolatokkal terhes, mint minden első mű, melyben a költő szeretné kimondani minden gondolatát, érzését, mely olyan erővel kívánkozik ki belőle, ahogyan a víz szeretné áttörni a zsilipet - az első mű, mely talán nem mindig a legjobb, de rendszerint leggazdagabb műve minden szerzőnek. Ki tudja, milyen sors vár e drámára? A bizonytalanság csak fokozta a hallgatók izgalmát, valamennyien az elképzelhető legnagyobb sikert kívánták: Elise óhaja hófehér menyasszonyi ruhába öltözött, Joyeuse papa káprázatos álomképeket látott máris, Aline gyakorlatiasabb volt, ő már húga magas, széljárta ágon épülő fészkét rendezte be gondolatban, a szerény s mégis sokak által irigyelt művészotthont.

Ó, ha valamelyik kirándulónak, aki már vagy századszor kocsizta körbe a tavat, a monoton megszokásba belefáradva az az ötlete támadt volna, hogy távolabb megy, s széthajtja a lombokat, hogy meglepődött volna e kép láttán! De ugyan ki sejthette volna, hogy mennyi érzés, mennyi reménység rejtőzik a lombsátor mögött, mely alig nagyobb, mint egy nagyra nőtt páfrány csipkés árnyéka a mohán.

A felolvasás után egyik keskeny, árnyas úton indultak tovább. Paul a karját nyújtotta Aline-nak, mindketten sietősen lépdeltek, s jóval megelőzték a többieket. De korántsem Kontzen apó fogadója, nem is terített asztala vonzotta őket. Az imént hallott szép versek szárnyán szinte a fellegekbe emelkedtek, s még nem tértek vissza a földre. Csak mentek előre, a kiszélesedő erdei út végén világító fényözön felé, mintha ott, az erdőszélen rájuk várna, őket hívogatná e szép nap minden verőfénye. Paul még sohasem volt ilyen boldog. Karján érezte Aline karjának könnyű érintését, apró lépteihez szabta a lépést, s az egész életet oly édesnek, oly könnyűnek látta, mint ezt a sétát a mohos úton, a lombok alatt.

Beszélgetés közben az út végére értek, egy hatalmas tisztás közelébe, ott nyüzsgött a Bois minden kirándulója, a fogatok és a hátaslovak, de a felszálló por fátyolán át ők csak zavarosan kavargó tömeget láttak.

Paul meglassította lépteit, a magány utolsó perceiből merített bátorságot.

- Nézze csak...

Ovális keretbe foglalt arcképet mutatott Aline-nak, egyszerű kis ceruzarajzot. Aline magára ismert a képen, de meglepte, hogy milyen szép rajta, mintha csak a szerelem varázserejű tükrében látná magát. Szívből jövő könnyek öntötték el a szemét; maga sem tudta, miért. Paul folytatta:

- Az enyém ez a kép, én csináltattam... Csakhogy nem egészen tiszta a lelkiismeretem. Szeretném, ha úgy lenne az enyém, hogy magától kaptam... Tessék, odaadom, s ha nálam méltóbb barátot talál, valakit, aki mélyebben, hívebben szereti, mint én, kérem, ajándékozza annak.

Aline erőt vett megindultságán, komolyan és gyöngéden nézett Paul szemébe.

- Ha csak a szívemre hallgatnék, egy percig sem kellene haboznom, mert ha valóban szeret, elárulhatom, hogy viszontszeretem magát... Csakhogy nem vagyok szabad, nem vagyok független ura a sorsomnak... Nézze...

Apjára és húgaira mutatott, akik feléjük integettek, utánuk siettek.

- Ejnye! - vágott közbe élénken Paul. - Rám nem gondol? Nem osztozna velem gondjaiban, terheiben? Kérem, méltasson bizalmára.

- Igazán? Komolyan gondolja?... Mellettük maradhatnék? A maga Aline-ja leszek, és mégis az én kedveseim Mamácskája maradhatok? Ó - mondta örömtől sugározva a drága lányka -, akkor kérem, fogadja el az arcképemet, magának adom... És vele a szívemet is, mindörökre.
sayuri, 2013. július 31. szerda, 15:15
Címkék: Szent Ferdinánd, Civakodó Lajos, Hosszú Fülöp, Joyeuse-éknél Hermelingue, Elképzelhetjük Joyeuse, André Maranne-hoz,
Kommentek
Facebookon kaptam
Jó reggelt Áldott vasárnapot kívánok Szeretettel -puszi
eva6, 2020. február 16. vasárnap, 09:40
Facebookon kaptam
Jó reggelt drága! Vidám szép vasárnapot kívánok neked szeretettel puszillak drága barátnőm
eva6, 2020. február 16. vasárnap, 09:39
Facebookon kaptam
Szervusz Kedves Évi .
Jó reggelt , és áldott szép vasárnapot kívánok sok szeretettel .
Puszillak.
“Az ölelés a kommunikáció legszebb módja , ami a másik ember számra minden kétséget kizáróan
eva6, 2020. február 16. vasárnap, 09:29
A lélek kulcsa 8. - Lélek és szellem-
megnyitják a harmadik szemet. A pszi sebészettel, ínoperabilis műtétek végezhetők, ciszták eltüntethetők, epe-, vesekövek porlaszthatók, számtalan beavatkozás végezhető általa. Ezeknél a kezeléseknél soha nem lép fel szövődmény, mivel energetikai beavatkozás. 5. -ik a Master fokozat. Sikeres vizsga esetén, engedélyt kapnak az egyes fokozatok tanításához. A szellemgyógyászatban is több irányvonal létezik. Véleményem szerint mindegyik sikeresen alkalmazható, amennyiben hittel, alázattal és odaadó szeretettel működtetjük. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a gyógyításkor csak az isteni gyógyításnak a csatornái, és nem teremtői vagyunk. Létezik kézrátétes és érintés nélküli kezelés, gyógyítás, és energetikai műtét. Az Aktív Szellemgyógyászat kézrátétes, a pszichotronikai ág, érintés nélküli, a műtétek a ,,mennyei kórházakban" történnek. Mind a két irányvonalat képviselem, egyénre szabott a választásom. Mindkettő sikeresen alkalmazható, ha szeretettel és alázattal szolgáljuk. Szellemgyógyászat a
suzymama, 2020. február 15. szombat, 21:33
A szabadság lényege -
Évközi 6. vasárnap - Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 5, 17-37)
Megérteni a szeretet törvényét és a törvény szeretetét komoly lecke és kihívás. Milyen gyakran szembesülünk a hétköznapok során azzal, hogy a jót megcselekedni nagyobb erőfeszítést jelent, mint rosszat tenni. Ha a jó mellett döntünk, az sokkal nagyobb küzdéssel jár. Azt jelenti, hogy szembe kell menni az árral, míg a rosszhoz elég csak sodródni. Jézus, a mi Mesterünk most is mellénk szegődik, és megnyitja az értelmünket, hogy ne pusztán szabályok gyűjteményeként, külső korlátként tekintsünk a törvényre, amelynek lényege így érthetetlen és értelmezhetetlen, hanem az életre vezető Igének, az Istennel való szövetség jelének lássuk. Akarja, hogy az új törvény belülről irányítson minket, akik befogadjuk őt, mert a szívből fakadó törvény a szeretetre épül. Így érthetjük meg azt is, hogy ha bűnt követünk el, akkor nem pusztán egy szabályt hágunk át, nem csak egy parancsolat ellen vétkezünk, hanem nem jól szeretünk.
Aki érti az
maroka, 2020. február 15. szombat, 20:49
2020. február 15. – Szombat Böjte Csaba testvér gondol
népet, hanem egyszerűen táplálni szeretné az övéit!
A nagy emberek egyik hibája, hogy csak nagy dolgokkal tudnak törődni! Az apró - cseprő részletkérdések őket nem érdeklik! Pedig pont az ilyen kis dolgokban van legtöbbször életünk buktatója vagy dobbantója. A jelentéktelen kis részleteken, mikor nem is figyelünk, tündököl fel egy ember igazi jelleme, belső ragyogásának szépsége! Természetesen egy kis dolgon, egy eldobott banánhéjon is nagyon nagyot lehet esni....
Egy kedves ismerősöm nagy szeretettel beszélt egy közismert egyházi személyről. Rákérdeztem, hogy téged e rendszeresen publikáló ember mivel fogott meg? Magamban arra gondoltam, hogy most itt valamelyik beszédben, írásban elhangzó szép gondolat lesz megemlítve. Legnagyobb csodálkozásomra néhány apró, a közélet számára jelentéktelen dolgot nevezett meg az ismerősöm! Gyermeke versenyen volt és a főpap nem csak a kollégájának a gyermekének a nevét tudta, hanem azt is, hogy most éppen küzd a győzelemért. Nagyon sokszor egy politikus, egy
maroka, 2020. február 15. szombat, 20:47
Facebookon kaptam
Szervusz Kedves Évi .
Nagyon szépen köszönöm .

Hangulatos szép estét , és jó éjszakát kívánok
sok szeretettel .
Puszillak .
"A bánat olyan , mint a kő :
egymagunk leroskadunk alatta ,
ketten könnyen elvisszük az útból ."

Wilhelm Hauff
eva6, 2020. február 15. szombat, 18:53
Facebookon kaptam
Kedves Évike! Ragyogó napsütéses Vidám szép napot kívánok neked szeretettel puszillak drága barátnőm
eva6, 2020. február 15. szombat, 11:08
Képek, videók
Szeretettel
dandej
2019. december 09. hétfő, 22:36
0 a Igaz szeretettel Neke
lovaszmarika
2019. szeptember 11. szerda, 12:28
0 a Emlékére szeretettel
lovaszmarika
2019. június 29. szombat, 17:22
szeretettel
eva6
2019. április 06. szombat, 06:05
Szeretettel
eva6
2018. november 24. szombat, 06:54
0 igaz szeretettel Otilia
lovaszmarika
2018. szeptember 16. vasárnap, 18:39
Sok szeretettel
csalogany13
2018. augusztus 23. csütörtök, 22:49
Sok szeretettel neked.jpg
vorosrozsa66
2018. július 11. szerda, 20:28
Szeretettel
borigit
2018. július 10. kedd, 13:59
Szeretettel Neked
sanci81
2018. július 09. hétfő, 16:49
Sok szeretettel Neked
vorosrozsa66
2018. július 02. hétfő, 20:24
Ferdinand_Mulnier_-_Po rtr
tunkiss
2017. július 25. kedd, 01:06
Otto Wöhler - Ferdinand S
agica2004
2017. július 09. vasárnap, 19:36
ferdinand a frizlegszebb.
menesgazda
2016. november 27. vasárnap, 22:31
károlyi ferdinanda.png
chillik
2016. május 24. kedd, 17:38
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.