Belépés
2020. július 13. hétfő | 29. hét | 195. nap | 03:46 | Jenő
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Vargha Gyula versei






VARGHA GYULA VERSEI

Vargha Gyula (Káva, 1853. november 4. - Budapest, 1929. május 2.) statisztikus, költő, műfordító, a jog- és államtudományok doktora, igazgató miniszteri tanácsos, a magyar királyi központi Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja és az utóbbinak főtitkára, az MTA tagja



ÁLMATLAN ÉJEK

Elég a nappal gyötrelme, gondja,
Várom az éjt, mely fátylát kibontja;
Várom az éjt, de hiába várom,
Mit ér, ha nem száll szememre álom.

Mind, ami zaklat, háborgat ébren,
Megsokasodva támad az éjben,
Repdesve, mint az éj denevéri;
Rút szárnyuk folyvást homlokom éri.

Vergődöm kínos, álmatlan ágyon,
Pedig pihenni, feledni vágyom;
Hogy ne gyötörjön a gond marása:
Jöjj tavaszomnak tiszta varázsa.

Nyílj, színes álmok mák-koszorúja,
Képek a múltból, keljetek újra.
Ringassatok árnyak, lebegve, szállva,
Álomba, dalba, vagy a halálba.

1910.



ÁLOMORSZÁGBAN

Egyszer a szívem elkezdett fájni,
S mentem, mesében mint a királyfi;
Tündérlány képe úszott előttem,
Álomországban, ezüsterdőben.

Ezüsterdőben tétova bolygok,
Jaj, ez az erdő végződni hol fog?
Merre van itt a hátra, előre?
Kijutni út tán nincs is belőle.

Megbabonáztak engem az álmok,
Ezüsterdőből ki nem találok;
Oldhatlan bűbáj varázsa köt le,
Száz évig is tán, vagy mindörökre.




BELENÉZEK AZ ÉJBE

Belenézek az éjbe, mely elnyel,
Belenézek.
Jön-e hajnal az éji homályra?
Vagy mint a nap esti sugára
Elenyészek?

Bíborra te fested a felhőt,
Esti sugár.
Ni, a felhők fodra miként ég,
S megszépül a föld, az imént még
Puszta, kopár.

Búcsúzó lelkem is így néz
Vissza reád,
Sanyarú ínséggel ijesztő,
De újra derengeni kezdő
Puszta világ.

Fényt hint le a lelkem az ég s föld
Pereméig.
Maradna tovább, de hiába,
Beleolvad az éjbe, az árnyba,
S elenyészik.




BETAKARÍTÁSKOR

Elmentek a fecskék, elmentek a gólyák,
Betakarítgatom termésem utóját;
Letarolt határban
Hideg őszi eső veri a két vállam.

A szitáló eső s permetező pára
Szürke fátylat sző a kifakult kopárra.
Eltakarva félig,
Távol kerek erdő árnyrajza sötétlik.

Lombos az erdő még, vagy már leveletlen?
Mit bánom, dalát is ha rég elfeledtem.
Hogy hangokat halljak:
Rekedt károgással kóválygnak a varjak.

Kárognak a varjak, az idő már zordul,
Hidegen fú a szél, akármerről fordul,
Nincs langy lehe délnek ...
Fáradt öregember többé mit reméljek?

Kikeletkor a szív telve reménységgel,
Szent csipkebokorként lángol, de nem ég el,
Baj, gond le nem győzik,
Vágya valósultát várja egész őszig.

De végigtekintve az őszi kopáron,
Látjuk, hogy reményünk, mind, mind üres álom.
Csak a bú valódi.
Nem akarok többé remélni, csalódni ...

Ballagok, ballagok lecsüggesztett fővel,
Nem törődöm a halk, suhogó esővel,
Fejemet csak mossa,
Míg az avart lábam egyhangún tapossa.

Hallgatom a száraz levelek zörgését;
De alkonyul is már, leszáll a sötétség.
Csakúgy botorkálok ...
Nem kerül-é vajon lábam elé árok?




CSALÁRD TAVASZ

A mandulavirággal
Hogy' hull versenyt a hó !
Csalárd tavasz, terád vall,
Ki néked hisz: bohó.

Egymással kergetőzik
Napfény és fergeteg,
A kis méhek se győzik
Kilesni kedvedet.

Mig tél volt, benn a kasban
A dolgos nép aludt,
Most egyre gyászosabban
Zúgják panaszdaluk;

A rétre s a berekbe
Ha egy-kettő kiszáll,
Lehull meggémberedve,
Nem méz vár rá, - halál.

Halál? Midőn az élet
Zsendül, pezseg, dagad,
S a holt rög is megéled! -
Tavasz, szégyeld magad.

Ne játsszál csalfa habként,
Hagyd ártó kedvedet,
Csak hozz te enyhe napfényt
És lanyha permetet;

Fölinni alig győzze
A fű, virág, levél ...
A romlást bízd az őszre,
Elvégzi az, ne félj.



CSIGABIGA

Bánt ez a tolongás, terhét bizony únod ...
Csigabiga, kár volt házadból kibúnod.
Honnan s mikor ér baj, nem is veszed észre,
Szarvacskáid fájnak minden érintésre.

Azt hitted, a jó sors kegye hozzád hű lesz,
Téveteg ösvényed bársonypuha fű lesz,
Elszalad előled a pók, meg a hangya,
Csak egy-egy virág, mely talpadat csiklandja.

De rózsalevélből ritkán van a párnád,
Tőbbet a kopasz föld kemény röge vár rád;
El-elállja útad tüske, tövis, kóró,
S táncol a forgószél, port, szemetet szóró.

Utad csupa ártó akadály. Te dőre,
Mért igyekszel mégis előre, előre?
Csak csalódás, csak baj, veszedelem vár itt ...
Csigabiga, vond be félénk szarvacskáid.

(1915)




CSILLAGOS ÉG

Elnézem a sugárzó mély eget,
Csillag csillag mellett, csillag megett;
Egész khaosz, de mégis összevág,
Összhangba zengő összevisszaság.

A mindenség egy óriási gyár,
Hol millió kerék forogva jár;
De mely erőt visz és erőt ragad,
Nem látom a süvöltő szíjjakat.

Mely láthatatlan forrva zúg elő,
Hol rejtezik a nagy hajtóerő?
Mit fon, mit sző az óriási gyár?
S vajon mi lesz, ha egyszer csak megáll?!

(1921)



EGY REFORMÁTUS LELKÉSZ TEMETÉSE

Szép februári nap volt, odafenn
Tavaszi kéken ragyogott a menny;
Csupán legalján, elmosódva távol
Borongott ködből halvány szürke sávoly.

Köröskörül fehéren állt a táj,
Egészen összefolyt domb és lapály;
De sötét volt a temető a gyásztól,
Sírjába most tér a jó lelkipásztor.

Könny minden arczon, könny és áhitat,
A szárnyaló ének magasra hat,
Az elszállt lelket mintha még elérve
Kísérni vágynék föl az Úr elébe.

A távolból harangszó csendül át,
Egy ősz pap mondja buzgón az imát,
S hallik az özvegy s árvák zokogása,
S a sírba hulló hantok zuhogása.

Oh, a ki most e bús üregbe szállt,
Palástosan nyílt sírnál hányszor állt,
Ajkán az Úr engesztelő igéje,
Melytől a sírnak meghajnallik éje.

S míg folyt a tiszta, balzsamos beszéd,
Ki látta küzdő szívét és eszét?
Mert hallgatott a kétség, mélyre zárva,
Csupán a hit röppent fel ajakára.

De, melyet görcsösen ölelt, a hit
Nem csalt-é meg lelke álmait?
S ki úgy esengett fényért a homályban,
Ott áll-e most az örök fény honában?

Vagy mindenestől rejti őt a hant,
Nem tud, nem ért, nem érez ott alant,
Felejtve mindent... Majd őt is felejtik,
Most még siratják, de ki tudja meddig!...

A széles út a temetőn kívül,
Olyan, mint össze nagy vásár ha gyűl,
Nincs szeri-száma szánnak és szekérnek,
Nyers tréfaszót folytatnak a legények.

A sorban egy-egy csillogó fogat,
Toporzékolnak a tüzes lovak,
A dombról meg víg gyermekek csoportja
Szánkázik a fényes havon, sikongva.

Itt nem törődik véle senki már,
Mosolyog az ég, nevet a napsugár;
Szegény halott, mit is törődne véled,
A büszke, boldog, diadalmas élet!



ELHALÓ DAL

Rá-rágondolok tavaszomra.
Rég tovatűnt, semmi haszonra,
Véle az ábránd is oda, oda rég,
E szivárványszínű szappanbuborék.

Tündérpalotákat, az égig,
Már képzeletem sosem épit;
A szürke valót sem színezi már,
Fakó ez a föld, porlepte, sivár.

Egy-két dal, félig feledetten,
Itt szunnyad még kebelemben;
Oly csöndesen alszik, hogy tán nem is él,
Kábítja a nappal, ébreszti az éj.

S megcsendül csendje az éjnek,
Légi dal, égi dal, Áriel-ének;
De halkul a hangja, míg végre a dal,
Távozva, enyészve, a semmibe hal.



ELTÜNT NYÁR


Köd, sűrű köd, s milyen korán!
Megjött az ősz egy éjszakán.

Tegnap nyár volt, fojtó meleg,
Pörzsöltek a forró szelek;

A nap lángot szórt szerteszét,
De este megdördült az ég,

Zápor zúgott a síkon át,
Elverte jól az út porát.

Aztán szép lassan esdegélt,
Álomba mormolá az éjt.

Szememre is álmot szitált,
S láttam ködülte őszi tájt,

Utam nagy könnyes fák alatt
Dérharmatos füvön haladt.

A lég nyirkos volt és hideg.
Fázom ... s ámulva ébredek.

Az ég csak egy nagy szürke folt,
Álom, való hogy' összefolyt.

Egy éjszakán - egész csoda -
A nyár, a nyár hogy' lett oda.

1917



EPILÓG

Vége a vásárnak, üres a bazárom,
Betéve az ajtó, örökre bezárom...
A sárga narancsot, fügét, datolyát
A jó öreg árus nem méri tovább.

Valahol nagy messze, hő déli sugárú
Szép Napkeleten ért ez az édes árú;
Pálmás regehonból magával a vén
A sivatagon át úgy hozta tevén.

Hogy útnak eredjen, ugyan mi sugalta,
Teste törődését nem szánva, nyugatra?
Egy batyuba boltja kinek belefér,
Hogy' futna bolondul arany hegyekér' ?

Dehogy fut a jámbor, neki nap-nap mellett
Fél összemarék rizs elég eledelnek;
Turbánja viselt rongy és színehagyott
Kaftánja a zsírtól már szinte ragyog.

De miért fordult hát nyugatnak az útja?
Mi csalta, mi vonta? Tán maga sem tudja.
Tán viruló szüzek s vidám gyerekek
Hála-mosolygása, mely ránevetett...

Nem egészen úgy lett, ahogy' elgondolta,
No de most már mindegy, hisz üres a boltja.
Üres zseb, üres bolt s zord tél. Az öreg
A kopott kaftánban fázik, didereg.

Imádkozik, arccal Mekka felé fordul,
Nagy szürke szakállán pár könnye lecsordul;
Úgy eped a pálmák susogása után.
Hallja-e még egyszer, vagy már soha tán?

Meglepte a honvágy, indul nem sokára,
Elmarad mögötte hét ország határa;
És megy, megy a sárga sivatagon át...
Nyugati forró szél elfújja nyomát.



ÉBRESZTŐ


Még megmaradt egy kis darab
A régi magyar hazából;
De véreink sok milliója rab.
Az elszakított testvér és rokon
Felénk kezét epedve nyújtja távol,
Rablóhad ül tort a szent sírokon.

Nem volt soha egünk íly sötét,
Mohács, Világos ily gyászt nem hozott ránk.
Érezzük a halál fojtó ködét.
De nem fojt meg, mert élni akarunk!
Árpád silány, méltatlan népe volnánk,
Ha láncait szét nem törné karunk.

Romokba ezredév munkája dőlt.
A szent romot kezünk építse újra,
Henyén ne lásson senkit ez a föld.
Kalapács, véső, kapa és kasza,
S könyv a mi fegyverünk. S zászlónkra írva
Két szó ragyogjon: Isten és Haza.

Szeressük egymást, mert úgy áld a sors,
Nemzetrontó viszályokra most az ér rá
Ki vak, vagy önző, s aljas, céda, korcs.
Élő hit eddze már a gyermeket,
Tegye szívét lánggá, karját acéllá,
S fölkél a Nap megint a hegy megett!



ÉDES APÁM

Volnék csak a sora kegyence,
Dajkált volna a szerencse,
Mérve, adva gazdagságot,
Házat, földet, gazdaságot:

Beh más volna!... De hiába,
Nem ringattak palotában,
Örökül az ősök után
A becsület maradt csupán.

Örökségem a mi nézi,
Édes apám sem tetézi,
Csak éldegél békességben,
Becsületes szegénységben.

Hogy kell könnyen boldogulni,
Soh, sem tudta megtanulni,
Nem kívánta el a másét,
Odaadta a magáét.

De nem vádolom, kisded háza
A békeség szentegyháza,
S benne boldog kis családunk,
Szűkölködést soh,sem láttunk.

Nem hagyott az ősi telken,
Vitt, hová vont szomjú lelkem,
Nagyvárosba, iskolába,
Gazdag úrfiak sorába.

S hogyha olykor hazatértem:
Ünnepnap volt hazatértem,
Ezer csókkal, szíves szóval,
Elhalmoztak minden jóval...

Bár az évek tűnnek, tűnnek,
Hazatértem most is ünnep,
Úgy örülnek, örvendeznek,
Csaknem a lekökbe vesznek.

Édes Apám roskatag már,
Jön előmbe, tárt karral vár,
Keze reszket, ajka reszket,
Szólni nem bír, csak könnyezhet.

S odabenn az asztal mellett,
Hej, az órák vígan telnek,
Fényes az arc a mosolytúl,
Teli a szív, majd kicsordul.

S agg apámat el-elnézem;
Haja fehér már egészen,
Mellén reszket hó-szakálla,
Alig van egy barna szála.

Látott jőnni évre évet,
Nemzedékre nemzedéket,
S átkát senki nem kiáltja,
De mennyi van, aki áldja.

Nem hagyott rám gazdagságot,
Nem tapadt nevéhez átok,
A becsület örökséges,
Drága kincs az mindig nékem.

Meg is őrzöm. S hogyha végül,
Valamikor, örökségül
Én sem hagyok mást fiamra,
Tudom áldást, mond poromra.

1879



ÉJJELI ÓRAÜTÉS

Méla hang az óra hangja,
Halkan árad szerteszét;
Nappal a fül meg se hallja
Dallamos, lágy zengzetét.

Sürgő élet sietése,
Künn és benn százféle zaj,
Zengő óra halk ütése
E zsivajba belehal.

Ámde gond közt, hogyha ébren
Hánykolódol ágyadon,
És a hangfogó vak éjben
Nagy nehéz csönd súlya nyom;

Csak az óra ketyegése
Őrli egyhangú neszét,
S véred lázas lüktetése
Küzd, mint elnyomott beszéd:

Mily öröm, ha fenn az óra
Zizzen egyet s ütni kezd,
És a hangok halk folyója
Áradozva tovarezg.

Elhalóban fájva sóhajt,
Mégis egy kis enyhület,
Mint hűs cseppet szomjazó ajk,
Issza nagy-mohón füled.




FELJAJDULÁS

Óh, a sok sehonnai,
Aljas és silány kufárhad,
Kiknek ajkán a haza,
Mint hamis pénz peng bitangul!
Még ma lelkes honfiak, sőt
Túlzók, kik leárulózzák
Azt, ki vélük nem rikolt;
De ha érdekök kívánja,
Holnap már eladni készek
Júdás-módra a hazát,
Mégis ők a honfiak,
Ők a hívek, ők a tiszták,
Ők a makulátlanok!

S én, ki már az anyatejjel
Szívtam ébredő szívembe
Szent szerelmedet, hazám;
Én, ki ifjúságom óta
Oltárodon lelkemet
Mint a tömjént, égetem el,
S a ki most is kész vagyok
Harczmezőn vagy vérpadon
Éltemet letenni érted:
Én volnék a gyáva, czenk?
Én volnék az áruló?!

Oh, te nagy, hatalmas Isten,
Sújts le villámostoroddal,
Törd diribre és darabra
Ezt a kárleső gonosz fajt.
Óh ne hagyd, hogy a hitet,
Erkölcsöt, becsületet
Keresztfára felfeszítsék
S elveszítsék a hazát!

1906



GYERMEKSZOBÁBAN

Kitárva szobánkban az ablak,
Hogy búvik a fénytől az árny,
Hogy táncol a porszem a napnak
Beözönlő sugarán.

Gyermekekkel a kis szoba népes,
Halld a csevegést, a kacajt!
Óh élni, örülni oly édes,
Ezt vallja a szem, meg az ajk.

Pici lányomat ím, kicsi nénje
Tapsolva, hogy' űzi felém,
Az új tavasz illata, fénye
Árad mosolyukból elém.

Mint fény fia, szőke hajával
Szép kis fiam áll vidoran,
S míg rásüt a nap sugarával,
Haja minden szála arany...

Óh jertek ölembe, karomba,
Ti szép, viruló csemeték!
Öntsétek méla dalomba
Szívetek vidám melegét.

S hogy a bú komor árnya ne győzzön
Lelkem tört fénye felett,
Ragyogja be rólatok őszöm'
A napsugaras kikelet.

(1889)



A HALÁL HIDJÁNÁL

Körülöttem a tél hava pelyhez,
A föld hólepte, fehér.
Elértem a hídhoz, amelyhez
Egyszer mindenki elér.
Rozoga rossz híd, mélyen alatta
A meg-megakadt Jégtorlatokat
Rohanó folyam árja ragadja,
Bömbölve vadul.
Odatul Nem látszik a part,
De a hóban a nyom
Mind, mind oda tart.
Szememet behunyom,
Ajkamat összeszorítom,
Úgy megyek által hídon.



HA SZERETTÉL

Ha szerettél: csalfa lettél,
S hogy szerettél: jól tudom,
De meguntál, elfeledtél,
S másé lettél angyalom.

Ujjadon a mátka-gyűrű,
Fejeden a koszorú,
Csupa fény vagy, - míg rám sűrű
Fellegével száll a bú.

Nem az első veszteség ez,
Nem az első fájdalom,
Lelkemnek már annyi édes,
Annyi fényes álma rom.

Tündér-váram összeroskadt,
Az Isten is elhagyott...
De én, hűtlen most tudom csak,
Hogy milyen koldus vagyok.



HAZAFELÉ

A vén robotos csak él valahogy,
De lankad a húrja, zengő dala fogy;
A jármot, a terhet egész napon át
Fáradtan, unottan vonszolja tovább.

A munka magában nem volna terek,
Ha remélhetné, hogy meglesz sikere;
De fél, ha remél tán, reménye csaló,
Munkája is, ő is hiábavaló.

Nem kishitű kétség, más kell ma ide
Bátor, fiatal szív tettvágya, hite;
Elme, amely fényt szórt villámsugarat,
Töretlen acélos, erős akarat.

Gyenge vagy és könnyű, állj félre öreg,
Mint szélben a szérűn elszáll a törek.
Messze a szél nem hajt, meghúzni magad,
Egy enyhe zugocska bizonnyal akad.

Jobb volna neked már csend és nyugalom,
Hallgatni tücsökszót tarlón, ugaron,
Mely halk zene félig, félig gyönge nesz,
Fáradt öreg fűlnek kész enyhület ez.

És ülni öreg ház árnyas telekén
Az őszi verőfény áldott melegén,
Nézni a színt-váltott lombot, levelet,
Amint az avarba sárgán lepereg.

Magad így naphosszat ott elmulatod,
Kényére bocsátva jár gondolatod;
Bejárja a múltat - tavasz az, nem ősz -
S egy-egy virág mellett hosszan elidőz.

Könyveid is néha kezedbe veszed,
Leveleit lassan forgatja kezed;
A költők világa még örömet ád,
Valóbb neked az, mint a való világ.

S a könyv, ha kifáraszt, öledbe teszed,
Homlokodat végigsimítja kezed,
S szemed a magas menny kékjébe merül ...
Be jó az öregnek, gond s munka nélkül.

De ha szűk az idő, ha kevés a kenyér,
S morzsára se méltó az, aki henyél,
Van jobb menedék is. Megnyughatol ott,
Hol már eleid pora várja porod...



HIÚ SÓVÁRGÁS

Százszor visszagondolok rád
S folyvást visszavágyom,
Szülőföldem völgye, halma,
Szép tündérvilágom.

Mint barátot úgy köszöntött
Berked füve, fája,
S megigézet a természet
Titkos bűve, bája.

Hol a lányka esdő szómat
Legelőször hallá,
Hol a szívnek dobogása
Először lett dallá...

Édes álmok álmodása
Csöndes boldog élet,
Miért is kellett elszakadnom
Idegenbe tőled?

Nagyvárosban, idegenben
Idegenül, bolygok,
Itt e roppant kőhalomban
Sohsem leszek boldog.

Bánt a hajsza, vad tolongás,
Undorit a jászol,
Melyhez a falánk s az éhes
Egymást törve gázol.

Visszatérnék örömest én
Kis falumba újra,
Haj, de más utat jelölt ki
Végzetemnek ujja.

S azt teszi a földi ember,
A mit sorsa végez,
A síró patak se fordul
Vissza kútfejéhez.



H0MOKPUSZTÁN

Eluntam én hallgatni folyvást
Az örökké zúgó szelet,
Mely itt dühöng, nem lelve nyugvást,
E bús homokvidék felett.

E tájon minden élet elhal,
De, mintha űznék démonok,
Fölretten az őrjöngő haraggal
Száll az élettelen homok.

És mintha minden, minden égne,
Körül, a szem amerre lát,
Sárgás porfelhő száll az égre,
Kavargó szennyes füst gyanánt.

Oh, nem ez az én szülőföldem,
Nem ez a gyászos sivatag,
Hol bölcsőm állt, az enyhe völgyben,
Rét zöldellt, csörgött a patak.

Ezer virág fénycsöppje égett
A harmatos rét bársonyán,
A szerelem- és dicsőségnek
Tündérálmát ott álmodám.

S én hűtlen mégis odahagytam,
De meg is bántam már nagyon.
Búsan bolygok a sivatagban,
A gondok mázsás súlya nyom.

A gond legörnyeszt, lelkem fáradt,
Kedvem komor, csüggedt, nyomott,
S daltermő szívem is kiszárad,
Mint e kopár, sívó homok.

(1912.)



HONSZERETET

Szeretni a hazát nehéz,
Hisz ahhoz is kell egy kis ész.





JÖVEL, MEGVÁLTÓ!

Ólmos, nehéz köd, a föld és az ég
Alaktalan bús szürkeségbe foly;
Fejünk fölött még egy csillag sem ég,
Egy bíztató sugárka sincs sehol.
E földi faj, fényes nyarát leélvén,
A sír felé tart, mert megvénhedett...
Ragyogj le reánk, te áldott, éltető fény,
Megváltó égi szeretet.

A mindenség ezer csodáiból
Hiába int felénk az Alkotó,
Tagadja őt a gőgös földi por,
A percznyi fényében hívalkodó.
Erős anyagból gyúr bálványt magának,
Istennek tartja a vak végzetet...
Oh gyújtsd ki lángját a hit csillagának,
Megváltó égi szeretet.

E nemzedék, mely gőgösen tagad
S túl ez arasznyi léten mit se vár,
Érezve rög-voltát, röghöz tapad,
Önző, irigy, lelketlen és sivár.
A percz övé, mohón üríti kelyhét,
A salakos, de habzó serleget.
Emeld, emeld tisztább légkörbe lelkét,
Megváltó égi szeretet.

A nemzetek közé üszköt dobott
A népirtó viszály véres keze,
Szilaj lánggal félelmetesen lobog
A felszított fajgyűlölet tüze.
Vén századunk, mint a vérben hunyó nap,
Rőt fényt komor viharfelhőkre vet...
Békítsd ki az őrjöngve tombolókat,
Megváltó égi szeretet.

Lábunk előtt kettéhasadt a föld,
Sötéten ásít a rémes torok,
Bősz hangzavar sír, átkoz és üvölt,
Alant a mélység forr és sustorog,
Kél a vörös rém, a mely minden oltárt,
Hitet, hazát romlással fenyeget...
A kénköves pokolnak zárd be torkát,
Megváltó égi szeretet.

Óh égi fény, tekints le ránk, tekints!
Töröld a könnyet, csillapítsd a jajt.
Váltsd meg a bűntől s átoktól megint
Az önmagát emésztő földi fajt.
Ragyogjon fel mindenható világod,
Mint egykor rég, a szent jászol felett,
S az ó helyén teremts új, szebb világot,
Megváltó égi szeretet.

1897



KÁROLYI MIHÁLY

Bennem haragtól ég a lélek,
Már-már a húrokon kezem;
Nagy átkokat zúgnék de félek,
Ha e gaz árulóhoz érek,
A lantomat beszennyezem.

Természetnek torz-alkotása,
Hogy röstelem kimondani;
Te, Belzebúb segítő társa,
Kinek csak egy a hivatása:
E nemzetet megrontani.

A sátán meglepé agyadban
Azt a silány kis agyvelőt,
És koponyádban láthatatlan,
Mint a sötét boszorkánykatlan
Üstjében, mérges pára főtt.

S ráfecsérelnéd a mérget arra,
Ki legnagyobb volt s legnemesb.
S mert oly erős volt főre, karra,
A vágy a szíved egyre marta,
Utadból őt, hogy eltehesd.

El is bukott. Csak erre vártál,
Felcsillámlott gonosz szemed.
Hajrá pokol, szabad a vásár,
A nép, a nép mint Messiást vár,
Tombolt az elvakult tömeg.

Azt hitte, láncait töröd szét,
Míg láncait kovácsolád;
De majd ha jajtól zeng a föld s ég,
S kifosztva áll a dús örökség,
Átkát majd akkor szórja rád.

Gaz áruló! Nincs erre példa,
Hazádat kétszer adtad el;
A népe rab lett, földje préda,
A vakmerő, a cenk, a céda
Sanyarja marja vad dühvel.

Pirulnak véreid miattad,
Hogy így fajult az ősi vér,
A sírban őseid miattad
Pihenni nem tudnak, s fiadnak
Átka sírodba is kísér.

Hogy megtorolja szörnyű vétked,
A földön nincs oly büntetés,
S nem súgja-é vak rettegésed:
Bűnért, mely ily nagy, bűnhődésnek
Az örök kárhozat kevés.

(1919)




KEVÉS A VETÉS


Ülök szomorún a vonatban,
S egy daltöredék kísér szakadatlan,
Tört hangja egy bús, panaszos dalnak:
Kevés a vetés, sok a parlag.

Fut a táj, hegy-völgy váltja a síkot,
Nagy tábla után jönnek pici csíkok;
Tarlón, ugaron fel-felröppennek a varjak,
Kevés a vetés, sok a parlag.

A föld csupa gaz, csupa kóró,
Magvát a szelekbe kiszóró.
Hol a szél vet, ugyan ki arathat? -
Kevés a vetés, sok a parlag.

Kihalt a mező, elvétve ha egy-két
Gyerek zavarász kócos tehenecskét,
Vagy roskatagon öregember ballag,
Kevés a vetés, sok a parlag.

Szomorú ősz, a felleg a tájra
Ködesőjét egyre szitálja,
Siratja talán, kik többé nem aratnak ...
Kevés a vetés, sok a parlag.

1915




KÉSŐN TELJESÜLT VÁGY

Kis falu csendje,
Oh, hogy feledne,
Ki benned élt és messze hágy,
Ember-vadonban
Ott sírt dalomban,
Ott sírt utánad mindig a vágy.

Mezőn s a kertben,
A merre keltem,
Békét lehelt az enyhe zöld,
Minden virágban, Nyájas-vidáman,
Egy ismerős arc üdvözölt.
De ember-árban,
Ha szertejártam,
Szemem káprázott, szédült fejem,
S pirulni készte,
Azt vettem észre:
Az ismerőst sem ismerem.

Az áradatban.
Hányszor haladtam
Köszöntés nélkül így tovább,
Töprengtem aztán:
Ki elhaladt, tán
Jó ismerős volt. S szúrt a vád.

Város zajába
A falu álma
Elkísért híven s el se tűnt.
Két éltet éltem:
Köznapi éltem
S egy álom-éltet messze, künt.

Az év megy és jön,
Most végre későn.
Elérte vágyam, a mért epedt,
A puszta csendje
Susog fülembe
Szomorú, bágyadt, halk éneket.

Nem a tavasznak
Napsütte, gazdag
Virágos völgyét járom én,
Kisült kopáron,
Bús őszi tájon
Köd s szürke árnyék int felém.

S lassan mögöttem
Elvész a ködben
Az ismerős völgy és halom.
A nap hanyatlik.
Óh, vár-e addig,
Míg elzengem késő dalom?!



KINEK DALOLTAM

Míg gyermekkézzel lantom nyaggatám,
Volt egy hűséges hallgatóm: apám.

Majd felsírt égő dalaim zenéje
S egy drága szív vágyban hajolt feléje.

Megértő lélek is, néhány, akadt,
Méltányolá a zengő húrokat.

Sőt később - s későn - párszor, lelkesült
Közönség, zúgó tapssal is becsült.

De mindez elmúlt. És én itt maradtam
Rideg magányban, búsan, egymagamban.

Dalomra többé senki sem figyel,
Visszhangtalan s árván enyészik el.

Mindent halló nagy Isten, alkotóm,
Te vagy ma már egyetlen hallgatóm.



KORA TÉL


A föld csonttá fagyott,
Zord keble a magot
Már nem fogadja be,
S a csíra lent, szegény,
A föld fagyán, jegén
Áttörhet-e?

Mi lesz velünk, mi lesz?
Éhség, ínség ijeszt,
Én nemzetem.
Az Isten megaláz.
Nem nő rengő kalász
Dús földeden.

Óh kínos a nyomor ...
Az éhező gyomor
Kínos kivált,
Az ember kebliből
Midőn a meggyötört
Állat kiált.

S nemcsak a harcteren,
Itt is könyörtelen
Dúl a halál;
Érett kalász helyett
A nyár gyermekfejet
Sárgít kasza alá.

1915.



KÖLTÖZŐ LELKEK

Kik rég előre mentetek,
Apám, anyám, s ti jó barátok,
Szárnyam suhog, már fönn lebeg,
De hol találhatok reátok?

A lelkek, mint a vadludak,
Foltokban úsznak egyre délnek.
Vágy hajtja, vonja szárnyukat,
Szebb, boldogabb hazát remélnek.

Én, idegen folt vándora,
Szeretnék hirtelen kiválni,
Repülni, mint a gondolat,
S szeretteimre rátalálni.

De hátha csal a sejtelem
Ők régesrégen célhoz értek?
S jajgatva hasztalan szelem
Magamban a zord szürke léget?

A néma hómezők felett
Egyszer csak összecsuklik szárnyam,
S az álmodott fény-hon helyett
Ott vár a vég a ködvilágban?

1924.



LÁTOGATÁS

A múltat idézni ne menj te falúdba,
A ház nem a régi, tájéka sem az;
Az utat, az udvart benőtte a dudva,
A kertet egészen fölverte a gaz.
Melyet apád oltott, minden fa kiszáradt,
Virág se virít már, mint rég, azelőtt.
Messze szakadt vándor, te szomorú, fáradt,
Már itt soha többé nem lesz pihenőd.

Gyermekkorod itt telt s az ifjúi évek
Rózsavirulású legszebb ideje;
Szerelemmel a szív, álmokkal a lélek
Talán sohasem volt oly teljes-tele.
Hol vannak az álmok? A múlt hidegen hagy,
Nem látsz egyebet most, csak a torz valót.
Az apai házban te már idegen vagy.
Mért jössz ide? Nincs itt keresni valód.

Két sír a tiéd csak, két sír, mely a dombról
Az ősi telekre mélázva lenéz.
Fák közt szomorún ott a szél dala mormol,
S áldott szüleidnek por-teste enyész.
Ó, fájna, ha látnák pusztulni, vadulni
A házat, a kertet - már más telekén -
Jobb nékik enyészve pihenni, aludni,
Lenn, háborítatlan a sír fenekén.



LEGYEN MEG A TE AKARATOD

Megérezém a bajt előre,
Én láttam, mit nem láta más;
Rávillant a sötét jövőre
Lelkembül egy-egy látomás.

Kiáltozám Kasszándra-képpen,
Sikoltott ajkamon a vád,
De jós-szavam nevette népem,
Nyugodtan vétkezett tovább.

Borzadva néztem, szívszorongva,
Hogy' táncol a vulkán felett,
S hogy' gyúl ki mindjárt, lángot ontva,
Észak, nyugat, dél és kelet.

Tisztán állt a jövő előttem,
Tudtam, mi rossz, tudtam, mi jó,
Azon percig se tépelődtem,
Hogy merre fusson a hajó.

De jött a rettentő ítélet,
Lehajtva csüggedt homlokom
Csak azt érzem, hogy fáj az élet,
A lelkem sír a romokon.

Megért a bűn, betelt az átok,
Ajkunkon a bürök-pohár;
De a jövőbül mit se látok,
Előttem csak köd és homály.

Sőt vágya sincs többé szívemnek,
Ha bajt érünk, ha bánatot,
Ha pusztulás vár ránk: legyen meg,
Atyám, a te akaratod.

1919.



LÖBI KERTEMBEN.

Meghízhattok kis fülemilék,
Hernyó bizony van itt elég ...
No, azt se hittem, hogy a dal
Ilyen jó zsíros hivatal.




MAGASSÁG, MÉLYSÉG

A képzelet taván hajózom,
A friss levegő csupa ózon;
Megittasulok, mint a bortul,
Teli a szívem, majd kicsordul.

Havasok hava látszik-e távol,
Vagy fehér fodros felhőtábor?
Alant a kék tó, fenn a kék ég,
Csoda magasság, csoda mélység.

Megfürdik a lelkem a tóban,
A napsugárt szikráztatóban,
Majd kék havasok tetején fenn,
Fürdik az ég kék tengerében.

A testem is, ha volna szárnya,
Föl, föl, a kék magasba szállna,
Magasan, föl egészen az égig ...
Nincs szárnya! Merüljön a mélybe fenékig.

1919.




MAGYAR KATONÁINKHOZ

Északon és délen, nyárszakon és télen,
Ott küzdötök éj-nap, mindig csak az élen;
Szemben az ellenség számnélküli száma,
S hull nagy ropogással a pokol villáma.
Véreteket folyvást a mohó föld issza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Kél, mint Bethlehemben az anyák siralma,
Elsiratják azt is, a ki meg sincs halva,
Könnye föl nem szárad az égő szemnek,
A remegő szívek mindennap temetnek.
Gyásznak, siralomnak nincs vége se hossza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Roskadozik a ház, a telek is puszta
Küzd, fárad az asszony, de ha nincsen gazda!
Bajlódik egész nap jószággal, gyerekkel,
Búval fekszik este, búra virad reggel,
Könny az özvegy-ágyat sűrűn harmatozza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Eltűnt a vidámság. A mosolygó szüzek
Csüggedt-szomorúk, mint a szomorú fűzek.
Szűz ölükben szunnyad a jövő virága,
Hát, ha ki sem nyílik, ott hervad hiába!
Dér a virágbimbót, hogy le ne hervassza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Jöjjetek, jöjjetek, büszke diadallal
Mint, a hogy mentetek, bokrétásan, dallal.
Megvédtétek vérrel szép magyar hazátok;
De új feladat vár idehaza rátok.
Isten a jövőt is tireátok bízta:
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

1916



A MAGYAR SZÓ SZÁRNYÁN

Lelkem folyvást viharzik,
Árad, dagad,
S fölötte egyre rajzik
Kép, gondolat.

Madárraj a viharzó
Tenger felett,
S mindannyi a magyar szó
Szárnyán lebeg.



MA SEM KÉSŐ

Bölcsőm színes tündérlepel takarta,
Szent álmodónak, költőnek születtem;
Hiába volt, a sors nem úgy akarta,
Nehéz robot legörnyedt rabja lettem.

A jármot én belétörődve vontam,
A kötelesség vezetett csupán,
Dalról, virágról, ábrándról lemondtam,
S mentem, lezárt ajkkal, kenyér után.

Szép álmaim lassanként elfeledtem,
Nem volt szívem se víg, se szomorú,
Csak néha sírt egy bús sirám felettem,
Mint hogyha szól a költöző daru.

Az is ritkább lett, s egyre-egyre halkabb,
Mint daruszó, ha messze távolog,
S már azt hivém, hogy teljesen kihaltak
Az eltemetve szunnyadó dalok.

De most, már szinte benn a téli fagyban,
Nem tudva, sejtve, várva senkitől,
A rég feledt dal ajkamon kibuggyan,
Mint mélyre zárt forrás, amely kitör.

S rikkantok egy vidámat, hosszút,
Ma sem késő, hogy költőnek születtem,
A hó alól szedik sokszor az édes aszút,
Hegyalján a késő szüretben.



A MEGVAKULT TÜKÖR

A lelkem fényes volt sokáig,
Harmatcsepp nyári reggelen,
Melyen a nap sugára játszik
S ragyogva ég a végtelen.

Mi érheté? Minő lehelet ?...
Ma szürke, megvakult tükör;
Mintha por lepné, por, de melyet
Már földi kéz le nem töröl.

(1916



MENEKÜLÉS A GOND ELŐL


A gond, ez a garázda részeg,
Folyvást belém köt vak dühvel;
Nappal még csak szemébe nézek,
De éjjel félelem fog el.

És futni kezdek, ő meg üldöz,
Ha percre néha elmarad,
Utánam szitkot szór s lövöldöz,
Én meg futok, miként a vad.

Verejték elborítja arcom,
Mellem zihál ... Megfúlladok ...
Már üldözőm zaját se hallom,
Mégis futok, folyvást futok ...

Lelkem, ez a gond űzte lélek,
Így bolyg a hosszú éjszakán,
Míg végre sírotokhoz érek,
Rég szunnyadó anyám, apám.

Megállok néma sírotoknál
És lázasan kopogtatok:
Apám, nagyon fáradt vagyok már,
Hadd pihenjek meg nálatok.

1922.



NAPSZÁLLTAKOR

Fáradt napom nyugat felé tért,
Uram, hálát adok a létért;
Bűnös, nagy bűnös volt a szám,
Hogy annyiszor megátkozám.

Okom dehogy volt lázadásra,
Csak hála-, hála-, háladásra.
Kegyelmed annyi jót adott:
Gyümölcsös ágként roskadok.

Adtál, Uram, áldott szülőket,
- Áldom halóporukban őket -
Porló kezük most is vezet,
Hogy megragadjam szent kezed.

Hű nőt is adtál, drága hitvest,
Minőt az ifjú képzelet fest,
Koszorút boldog fejemen
Rózsákbúl font a szerelem.

S víg gyermekajkak házunk csendjét
Ezüst harang gyanánt becsengték,
Idő haladt, s szemünk előtt
Olajvesszőnk mind nagyra nőtt.

Egyszer barnább, másszor fehérebb,
Sosem volt szűke a kenyérnek.
Ki többre vágyik, lelki vak,
Kincs, nagy vagyon hiú javak.

De mégis dússá tett a lelked,
Belém dalok lelkét lehelted,
Zengő, csodás harmóniát,
Kísérni hűn az élten át.

Egem borongott, vagy derengett,
Az eolhárfa egyre zengett;
Nem a világnak szólt dala,
Szívem lett könnyebb általa.

S ha néha tán az úti porban
Keresztemet görnyedve hordtam:
Az összeroskadás előtt
Adtál, Uram te, új erőt.

Az utat most már megfutottam,
Lerázhatom porát nyugodtan;
Új ég és új föld tűn elé ...
Megyek, örök fényed felé.



NEMZETEM

Nemzetem, te szent, te drága,
Életemnek imádsága,
Megkönnyezlek, elsiratlak;
Sír a lelkem, sír miattad!

Jelened gyász, múltad átok,
S a jövendő, a mit látok,
Rosszabb múltnál és jelennél.
Árva népem! Bár ne lennél.

Mért kell annyi gyászt megérned?
Jobb lett volna, mint az érnek,
Elenyészned a homokban,
Hírt se hagyni fenn nyomodban.

Könnyű gyönge népelemnek
Elenyészni, amíg gyermek,
Ha se múltja, se hazája,
Csak a puszták kósza nyája;

De mikor már büszke nép lett,
Átküzdött egy ezredévet,
S történelme, hagyománya
Olyan, mint egy kincses bánya,

Mikor dala, zengő nyelve
Örökéltet érdemelne,
Akkor dőlni sír ölébe,
Az enyészet éjjelébe,

Lehet ennél gyászosabb vég?
S az ilyennél gyászosabb nép?
Jaj nekem, jaj! Árva népem,
Ez lesz a te sorsod épen.

1916.



NYÁRI HAJNAL A PUSZTÁN


Az ég legalján szürke fátyol,
Fenn ritkás szőke fellegek;
Ébreszti már az ébredő nap
Az éjben szunnyadó eget.

Világosodni kezd a föld is;
De a távolban elvesző
Nagy sík határnak hangja nincsen,
Hallgat a harmatos mező.

Az élet alszik még a pusztán,
Szellő se leng, fűszál se hajlik,
De füst kanyarg amott keletre,
S cséplőgép mormolása hallik.

Nagy asztag áll a sík mezőben,
Mint önmagának kékes árnya;
Az asztag ormáról serényen
Két árnyalak a kévét hányja.



ÖNGYILKOS NEMZET FIA VAGYOK ÉN

Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon.
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, sem rokonom;
Szól a halálbagoly a romokon.

Mennyi tehetség, mennyi nemesség,
Mennyi vitézség, mennyi erő!
Dicstelenül hogy sírba temessék
S tort üljön az aljas, a gyáva nyerő,
Oly szomorú ez, oly leverő.

Jaj, de a színérc ennyi salakkal
Nem keverült soha, tán soha még;
Nemzetem, átkos, léha fiakkal
Jaj, de meg is vert téged az ég.
S éghet a tűz, salakod ki nem ég.

Mennyi kajánság, mennyi galádság,
Mennyi vak önzés bűne van itt;
Nemzetem, akik sírodat ássák,
- Már is elég mély - tenfiaid,
Az idegen csak beletaszít.

Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon,
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, sem rokonom,
Szól a halálbagoly a romokon.

1922.



ÖRÖK BÉKE

E sártekén a jajszó örökös,
Megront a bűn, az eredendő átok,
Mért nem jön egy hatalmas üstökös,
Végigsöpörni a világot?

Hadd ölne itt ki minden életet,
Hervasztaná el az élet csiráját,
S a némaságba süllyedt föld felett
Örök halál terjesztené ki szárnyát.

Óh szép lehetne földünk, mint a kert,
Melyet galádul eljátszott az ember;
De a kaján pokol reá lehelt,
S megtelt iszonnyal, gyásszal, gyötrelemmel.

Nép ellen nép egymásra törve dúl,
A gyűlöletnek már határa nincs is,
Nem marcangolja ily veszett-vadul
Véres zsákmányát a bengáli tigris.

S míg vér borítja künn a harc terét,
Mást itt se látsz, mint harcot és harácsot,
A sápadt inség kiaszott erét
Vigyorgva szívják vámpír uzsorások.

S az ember, akit szörnyű gőgje már
Felhők felett vas-szárnyat öltve hordoz:
Az égtől egyre távolabbra jár,
S folyvást közelb, közelb jut a pokolhoz.

Bár jönne már az ország, mely után
Milljók imája száll két ezred óta;
Ne rontanók egymást gazul s bután,
Ne lenne többé zsarnok és helóta.

A szeretet ragyogna, mint a nap,
Minden zugot, minden szívet betöltve,
És jönne kor, egy szebb, ártatlanabb.
Óh szállna bár alá a menny a földre!

De ha öröklő itt a bűn s a jaj,
S az egy akol elérhetetlen álom:
Találja föl ez átokverte faj
Az örök békét az örök halálban.

1917.





ŐSZI ESSŐ

Szél neveli a ködöt,
Köd az essőt hozza,
Szélnek, ködnek, essőnek
Se vége, se hossza.
Gyászol a föld, sír az ég,
A kifosztott bús vidék
Magát siratozza.

Rügyfakasztó permeteg
Zendülő kopáron,
Záporontó fergeteg
Napaszalta nyáron:
Ébredés az, éledés,
Újul fű, fa és vetés
Az egész határon.

Könnyeit az őszi felhő
Minél jobban ontja,
Annál jobban hull az erdő
Dérütötte lombja.
Összeolvad sár a köddel,
Egy homály az ég a földdel,
Ami szép volt, oda mindaz,
S vissza hogy' is jönne,
Őszi esső meddő, mint az
Öregember könnye.



PASZTELL-KÉP

A gyermek ébred. Egy szót a világ
Minden kincséért ki nem ejtene;
Mit a szobában földerengni lát,
Csak issza némán tágra nyílt szeme.

Két székre téve szép kis tekenő,
Frissen szitált liszt tölti félig azt.
Teknő előtt egy édes arcú nő,
Az édes anyja. Kalácsot dagaszt.

Az arca, hószín liszttől hamvasan
Mint ért barack, oly finom, és puha;
Dús haja kontyra kötve gondosan,
Fehér karján feltűrve a ruha.

Egy sápadt gyertya ég az asztalon,
De a kelő nap már bemosolyog,
S a kettős fénytől a fehér falon
Világoskék nagy árnyék imbolyog.



PETŐFI

Petőfi, most is váltig emlegetnek,
S ha ünneplés kell, abba' nincs hiány;
Varázsa él sugárzó nagy nevednek,
Sőt mintha nőne minden év után.
Más-más kezektől fonva, hogy' hevernek
A koszorúk szobrod talapzatán;
De az vagy-e ma is, a minek látszol,
Vagy puszta név, a melyből néma vád szól?

Megérti-e a sokaság, ha hallja,
Lantod nemes, igaz költészetét?
Szent-é neki e föld áldott ugarja,
Melyről dalod pergő mézét szedéd?
Hevül-e még a tiszta, szűzi dalra
A lelkeromlott, léha nemzedék,
A mely lihegve hajszol mindig új kéjt,
Tapsol a torznak és rajong a rútért?

Egy talpalatnyi föld se volt sajátod,
S örökül egy sír sem jutott neked,
S jós lelked ezt habár megadta látnod,
Te mégse szántad ifjú éltedet,
Eldobtad a szerelmet, ifjúságot,
S a boldogságnak rózsákkal vetett
Nyoszolyájából mentél, meg sem állva,
A szent hazáért, a hideg halálba.

De haj, az eszmény most visszára fordul,
Nincsen hazám, kiált a csőcselék;
Támadni kész az idegen faj orvul,
Szabadság, jólét néki nem elég,
Kígyók kelnek ki mindenütt a porbul,
Megmarni a hazának kebelét...
Oh költő, nézd, romokban áll az oltár,
Te honszerelmet hasztalan daloltál.

1908



PILLANATNYI FÉNY

A vén Dunán le habra hab folt,
Fodrozva ónszínű vízét,
S a köd közül kivillant naptól
Lángok cikáznak szerteszét.

Kigyúlva gyorsan ellobognak
Az illanó táncos tüzek,
Míg messze síkján a haboknak
Egész nagy fénymező rezeg.

Kebléből a királyi napnak
Hogy' árad a sok, sok sugár;
De himbáló tükrén a habnak
Percig se lángolt s vége már.

Ős kútfejétől elszakadva
A lelkem is ily tünde fény,
Amely kigyúlt egy pillanatra
Az öröklét roppant vízén.



PORBAN AZ ÚR ELŐTT

Uram, te megaláztál mélyen,
S én még mélyebben enmagam;
Azért szívem fel-feldobog kevélyen,
Még annyi földi vágya van.

A kis vagyontól nem tud elszakadni,
- Hű szorgalom gyümölcse volt -
Az álmokat se tudja megtagadni,
Fáj, hogy a semminek dalolt.

A holnapért magát gondban emészti,
Nem tudja békén bízni rád,
Fájdalmasan, kétségtől marva nézi
Kis unokák víg mosolyát.

A haza sorsán megnyugodni nem bír,
Hogy földje zsákmány, népe rab,
Bárhogy csitítom, benne felsír
A bú, a szégyen és harag.

Hiába mondom: minden úgy jó,
Ahogy te azt elvégezed,
Felhozza, lám a téli éjbe hunyó
Napot is a te szent kezed.

S ha búba vész a földi élet,
Nem baj, hisz tűnő árny csupán,
Ott kezdődik, te úgy ígérted,
Az élet a halál után.

Hiába mondom, mit se használ,
De még se ítéld el dacát,
Hisz néki, óh Uram, te adtál
Dalt és családot és hazát.

Ne bánd, ha mint erős fa lenn a földben,
Széjjelbocsátja gyökerét,
És nem tud onnan elszakadni könnyen,
Hová te magad ültetéd.



RÉGI MANDULAVIRÁGZÁS

Napos szőlőhegy oldalában,
- Délesti nap ép oda vág -
Tetőtől talpig rózsaszín ruhában
Pompáztak a mandulafák.

Varázslat a szemnek az ily kép,
Mikor virágban még a föld szegény;
Garádparton a galagonya se nyílt még,
Sem a kökény.

A mandulaág lehajolt hozzám,
Álmot sugallva,
S megsimogatta lágyan gyermekorcám
A Dél fuvalma.

Nem suttogtak regét felettem
Nagy déli pálmák...
A mandulavirágból szőtte lelkem
Legelső álmát.



ROKONSÁG

Költők s a méhecskék
Lelke rokon,
Hű társak régesrég,
Árad az: édesség
Ajkaikon.



SIRALMAS ÉNEK

Hatalmas Isten, kit áldva áldunk,
Nagy ínségünkben hozzád kiáltunk,
Óh légy kegyelmes, óh, légy irántunk!

Gonosz-galádul kik elvégezték
Magyar hazánknak romlását, vesztét,
Tomporukat mind jól felövezték.

Ellenségink, jaj, megsokasodtak,
Érezzük élét véres vasoknak;
De már a vermet nem látja sok vak.

Fülünkbe öntik, - hogy lenne méreg,
Burjánzó bűn és virágzó vétek, -
Csalárd igéit hamis beszédnek.

Fegyver, ha megtört a férfi-mellen,
Most arra biztat az álnok ellen:
Fordítsuk kardunk minmagunk ellen.

Kívánja, várja: rossz úton járjunk,
Téged, nagy Isten, mi erős várunk,
Elhagyjunk hűtlen és megutáljunk.

Akik gúnyolnak és kinevetnek,
Megcsúfolói te szent nevednek,
Erőt mirajtunk hogyan vehetnek?!

Emberszíveknek bölcs alkotója,
Légy gyöngeségünk támogatója,
Adj nékünk, kérünk, erőt a jóra.

Tekintsd e népnek sok szenvedését,
Súlyos kezednek szüntesd verését,
Legyen már béke s kenyér-elégség.

Kegyelmes Isten, te nagy hatalmas,
Hallgass meg minket, hallgass meg, hallgass,
Ellenséginken légy diadalmas!



SIVATAGBAN

Hátam megett sötét romok,
S megyek a gondok sivatagján;
Az égig felkavart homok
Égő koporsóként szakad rám.

Már gondolkodni sincs erőm,
Csak öntudatlan visz tovább a lábam,
úgy vágyom én megmosni agyvelőm
Májusi reggel hűvös harmatában.

1922.



SÖTÉT ÁRNYÉK

Közelg a végzet; hallom zúgni szárnyát,
A romlás réme űl azon.
Lelkemben én, hazám, bukásod árnyát
Már negyven éve hordozom.

Ez vonta gyászba ifjúságomat,
Végighúzódott életem nyarán,
Kísért, reám borult, hozzám tapadt,
Elűzni bárhogy akarám.

Olykor feledni kezdtem. Biztatón
Föl-fölcsillámlott a színes remény
- Tűnő sugár sötét, ködülte tón -
Meg elborult s hangzik folyvást felém:

Álmok szegény, szegény bolondja, te,
Ne álmodozzál nagy, dicső hazárul;
Néped halott. Története,
Mint egy koporsó, szomorún bezárul.

1912



SZITAKÖTŐK

Pihenni erdő hűs ölén
Be jó a tikkadt nyár hevében;
Sátrat feszít a lomb fölém,
S árny-szőnyeget terít elébem.

Köröskörül nagy néma csend,
Madár se zengi most danáit;
Egy mélyre vájt mederbe' lent
Élővíz csillogása csábit.

Tükrét homály borítja bár,
Itt-ott a víz szikrázva csillan,
Még színesebb a napsugár,
Lombrésen át amint bevillan.

Mulatni kezd a mult idők
Árny- s fényszövésű álma vélem .. .
Arany szárnyú szitakötők
Hintáznak a smaragd levélen.



SZÜLŐIM

Hanyatlóban immár életöknek napja,
Bús homályt vet rájok kétes alkonyatja,
Örökös gondban és töprengésben élnek,
A kis bajt is nagynak tekintik szegények,
Óh, mert estefelé törpe kórócskának
Árnyéka is nagyobb, mint délben a fának.

Elüldögélnek a hallgatag szobákban,
Körülöttük fojtó, nehéz némaság van,
Ha megszólalnak is, hamar abbahagyják,
S kiki maga szövi tovább gondolatját,
Sokszor egyéb nesz sincs, csupán a szú perczeg,
S a vén fali-óra számlálja a perczet.

Ha szívökben gond ül, ajakukon panasz,
Az Isten is tudja, nem magokért van az,
Nekik már kevés kell s az a kevés megvan,
Szükséget nem látnak ételben, italban,
Van békés hajlékjuk; más egyéb mi kell még?
Földi hiúságban örömük sem telnék.

Magukat nem bánják, csak azt hányják-vetik:
Az én sorsom jobbá miért nem tehetik.
Szegény anyám szemén az a sok könnypatak,
Bár nem én fakasztám, mégis értem fakad.
Úgy fáj nekem e bú, s búsulunk cserében,
Ők az én sorsomon, én meg az övéken.

Hej, ha fordíthatnék a szerencse rúdján,
Nem futnék a világ széles országútján,
Nem előre mennék, örömestebb hátra,
Lennék öregségük gyámola, istápja,
Vállokról a terhet vállaimra venném,
Szomorú házukat mennyországgá tenném.

Napfényes örömre hajnalodnék gyásza,
Nem csak magam mennék az apai házba,
Vinnék bele áldást, üdvöt, üdvösséget,
Szép, ifjú, szerelmes, vidám feleséget,
S megtelnék a hajlék virág-mosolygással,
Hajnali szellővel, gerlicze-búgással.




SZÜRKE MADÁR

Te tollakopott, vén szürke madár,
Dalolj, ha komor, ha sötét is a táj.
Nem hallja ezer fül? Az mért szomorít?
Elhallik a szomszéd egy-két bokorig.

S ha senki se hallja, zavarja: köszönd;
Áhítatosabb tele szívnek a csönd,
A csönd, a magány, meg a hallgatag éj,
Hol nem csataráz a veréb, seregély.

Tetszés-alamizsnák koldusa ne légy,
Boldog kebel az, ki magának elég.
Úgyis, ki hevülne ma tiszta dalon?
Tennen kebeledben vár csak jutalom.

S az becsesebb ezrek hiu tapsainál,
Ily dús adományt sosem oszt a király.
Még a keserű könny s a bú is a dal
Arany poharából mézédes ital.

Enyhíteni gondteli nappalodat:
Halk éji magánnyal bíztat, csalogat,
S bezengve sötét komor éjjeledet:
Szívedben a gond tövisét feleded.

Fényben szelíd árnyék, árnyban ragyogás.
De úgy a hogy' érzed, nem érezi más;
Ha megérint is tán pár méla szívet,
A mi lelkedből forrt, egyedül a tied.

Hát azt se nagyon bánd, ha árva dalod
Csak a lelkedben sír, s ott szunnyad el, ott.
Zene, lágyan zengő, halk, álmodozó,
Az ringat el, az, nem a szó, nem a szó.



TAVASZI FAGYOK FÖLDJE


Tavaszi fagyok gyászos földje,
Szívszomorító nézni rád;
A pusztulás jár itt süvöltve,
Bimbóban vész el a virág.

Gyümölcs a fákon meg nem érhet,
Áldást nem ont a zöld vetés;
Sok itt a biztató igéret,
De a beváltás oly kevés.

Hajh, nékem is csak csalfa kép volt
A dús mezőn rengő arany,
A szép remény, mint pára szétfolyt,
S tarlót talált meddő nyaram.

A perccel tűnt a semmiségbe,
A sok, sok érzés, gondolat,
Csupán csak egy kis töredéke,
Mi dalba öntve megmaradt.

Nem festi nap, se bujdosó hold,
Az örök semmi tengerét,
Testetlen árnyként rajta ott bolyg
Mind az, mi egykor bennem élt.

Egész világ volt, s hogyha mégis
Köddé enyészve oda van
Merüljön a kis töredék is
Az örök éjbe nyomtalan.

1917



TAVASZI TÓCSÁK

Szeretem, ha kikelet nyíltán
Vizektől csillan meg a rétség;
Szeretem a tavaszi tócsák
Csodálatos mély tükrözését.

Szeretem az útszéli árkot,
Ha megtelik vízzel színültig,
S tükrében a fakadó fűzfák
Zilált rajzának árnya fürdik.

Fejét ezernyi zsenge fűszál
Kíváncsian kidugja körben;
A vízre hajló asszu nád is
Megéled a varázs-tükörben.

Sötétebb lenn egy árnyalattal,
S mélyebb a mennybolt tiszta kékje .. .
Hát amikor felhők tolongnak
Fent és alant a nyájas égre!

Fenn a magasban tán csak áldott,
Esőt ígérő felleg úszik;
De lenn, a vízben, füstokádó
Sárkány gomolygó teste kúszik.

S míg fenn, az ég tavaszi kékjén,
A barna szárnyú felleg átszáll,
Remegni kezd a víztükörben
A fű, a fűz s a gyenge nádszál.




TÁRSTALANUL

Bolygok nagy néma pusztaságban,
A táj felett az ősz borúja;
Minden kihalt, kopár, kietlen,
S vergődő nyugtalan szívemben
A lét sötét keserve, búja.

Fölöttem a felhős magasban,
Közel a szürke égibolthoz,
Az eltűnt társakat keresve,
Riadt szárnnyal, kétségbeesve,
Egy elmaradt vadlúd rikoltoz.



TERJEDŐ VÁROS

Nem szeretem nézni
Fejsze alatt rengő élőfa kidőltét,
Ha gyökere roppan,
S megmártja a porban
Levegőtől dajkált lombja vidám zöldjét.

A nagy palotáért,
Mely dölyfösen itt kél, nem adnám a fészket,
Hol lombfakadáskor,
Vadrózsanyitáskor
Egy bohó szerelmes rigó fütyörészett. -

Nem köszönti többé
Mámoros madárszó boldogan a reggelt,
S kizengve a lombtól,
Hajnali álomból
Harmatos rigófütty ezután már nem kelt.

Szomorúan látom,
Égre tornyosulva, hogy' nőnek a házak.
Az ily kőhalomban
Csak gond s unalom van,
De szelíd örömök sohasem tanyáznak.

Mint fészkéről elvert
Madár, menekül el az öröm és béke,
S a kevély embernek,
Kit önátka ver meg,
Lassanként csupán a sir lesz menedéke.

(1910)



TÉLI DAL

Óh be kedves téli kép!
Szállongnak a hópihék.
Utca, tér, házfedél,
Mind fehér. Itt a tél!

Utcahosszant a veréb
Hol keresse kenyerét?
Repdes a párkányzaton
S megkoccantja ablakom.

Mint dezentőr, bús betyár,
Míg a nyár tart, szertejár,
Jár hegyeken, völgyeken,
Kukoricaföldeken.

De mikor már csikorog,
Tanyák körül kuncsorog,
Kér szalonnát, kenyeret,
S éjszakára födelet.

A veréb is nyáron át
Könnyen csaphat lakomát,
Kész terített asztalon:
Búza-boglyán, asztagon.

Itt terem, majd ott terem,
Tolakodó, szemtelen,
De ha néki nem terem,
Csenni, lopni kénytelen.

Hej! a tolvaj verebet
Hogy gyűlöltem, mint gyerek.
Nyíllal, kővel gyors karom
Űzte szérűn, udvaron.

Vén kalapban, mely vigyáz,
Mit sem ért a condra váz:
Ellepték az asztagot,
S mind kiverték a magot.

De én tőlem féltek ám
- Gyanúperrel éltek ám -
S ha meglátott egy zsivány,
Tovaröppent mindahány.

De te künn, szegény veréb,
Közelébb csak, közelébb;
Nesze morzsa, lágy, fehér,
Csak lakozzál, és ne félj.

Nem lesek, tőrt vetve, rád;
Mindegy, ellen vagy barát,
Éhező vagy, ez elég:
Vedd a falatom felét.




TÉPŐ GONDOK


Mint Fáraó étekfogójának,
Fejemre falánk madarak szállnak,
Sasok, keselyük, ölyvek, vércsék,
Az egész ragadozó vérség.

Röpdös seregestül a gondolat ölyve,
A csőre horgas, éles a körme,
S szállnak a gond nehéz keselyűi,
Zsákmányukon megtelepülni.

A sok repesőt hogy elűzzem,
Reményeim rongyát kitűztem;
De oda se néznek a váznak,
Vijjogva tovább lakomáznak.

1921.




TÖRT REMÉNYEK

Virág helyett mennyi kóró,
Remény helyett mennyi rom,
S a könny is csak alig enyhit,
Oh mert hiszen valamennyit
Megsiratni sem bírom.

Szerelemnek rózsafája
Fosztva várja a telet,
Virágait elhullatta,
Őszi szellő szór alatta
Száraz szirmot s levelet.

Ősz ez immár, színe sápadt,
Hangja csak nesz, elhaló.
Lomb, levél mindegyre ritkább,
Rejtett fészkek boldog titkát
Elfödőzni nem való.

S lelkem kél, száll nyughatatlan
Mint a költöző madár...
Nyitva fenn a légi pálya
Útját majd csak megtalálja
Hol reá új honja vár.






A TRIANONI BÉKE MEGKÖTÉSEKOR

2008.10.21. 23:01

Hiú, kegyetlen, léha gall,
Minket meggyilkolál galádul;
De él a germán óriás,
Kicsiny vagy, sírt, hogy néki áss,
Eljő a nagy leszámolás,
S Párizs remeg majd a szilaj
Germán hadak vad győzelem dalátul.

Ki szánalmat nem ismerél,
Ne számíts te se irgalomra.
A bűnbosszuló Isten él,
Lelkem, mely a jövőbe lát,
Látja a bosszú angyalát,
Hogy' száll egész frank földön át,
Hogy' vágja népedet halomra.

Eljő a nap, eljő a nap,
Hogy kő kövön ott nem marad.
Feltámad a germán harag,
S lesújt reád félelmes ökle.
A Szajna, Rhone és a Loire
Partján frank vérből lesz mocsár,
S gonosz bálványod, a gloire
E vérmocsárba sűlyed mindörökre!

1920.



TÜKRÖZÉS

Lelkem, te kis tó, kebleden
Csak partodat tükrözgeted;
De átfogod csodáival
A rád hajló egész eget.




URAM, KI EDDIG IS VEZETTÉL

Uram, ki eddig is vezettél,
Vezess tovább,
Könnyen botlik a sziklás meredeknél
A gyönge láb.

1929.



ÜTÖTT-KOPOTT ÖREG SZŰR

Ütött-kopott öreg szűr,
Benned a szél de megszűr,
Hej november, december,
Fázik benned az ember.

Rajtad a nagy paraszt-folt
Épen három arasz volt,
De a folt is kilyukadt,
Mással foldták a lyukat.

Nékem a lány, mindahány,
Te miattad fittyet hány,
Egy leány sem akarja,
Hogy rongyos szűr takarja.



VARGHA GYULÁNÉ SZÁSZ PÓLA: BÚCSÚ

Most ötven éve, hogy kipattant,
Ifjú szerelmünk bimbaja,
S szívünk betölté édes illat,
Szent tiszta érzés illata.

Szívünkből hála szállt az égbe,
Tudtuk, Atyánk tekint le ránk,
S eztán kezünk egymásba téve,
Az útra együtt indulánk.

Most a csöndes betegszobában,
Szíved verését figyelem,
Köröttem minden néma árnyban,
De fönnvirraszt a kegyelem.

Ő, ki szerelmünk tiszta lángját,
Egy élten át, megőrizé,
Most, védve rád borítja szárnyát,
És elhív szentjei közé.

Az Úr kezéből kapva téged
A hosszú út kezdetén,
Most, hogy letelt a földi élet,
Csak visszaadlak neki én

/1929. május 2.-án reggel ez a kis vers buggyant ki édes anyánk lelkéből, ugyanaz nap d.u. ½ 5-kor drága édesapánk, 5 heti súlyos szenvedés után, szép csendesen elaludt. (Női kézírás, talán leánya Podmanczky Pálné Vargha Ilona - Szerk.)




A VÉGTELEN FELÉ

Látomás-e, vagy csak álom?
Más vidék ez, nem a régi.
Tavaszi szél leng a tájon,
Zöld gyepen virág fakad.
Szívem elkezd újra égni,
Újra ifjú vágy ragad.

Ott a tó, zöld partba szegve,
Fák a parton, lombozatjuk
Tükrözött képét rezegve
Ingatja a hablepel,
S kék vizen a hószín hattyúk
Nesztelen suhannak el.

Húznak, úsznak karcsú nyakkal,
S mintha én is vélők úsznám,
Öreg hattyú, ifiakkal;
Mely mögöttünk elmarad,
A vízen vont széles utcán
Táncolnak a sugarak.

S ez a sík víz tán nem is tó,
Napnyugatra nincs határa,
Tükre távol, mint virító
Tündér rózsás kert virul,
Ibolyaszín tengerárra
Tűznap fényesője hull.

Körben úszó ifjú hattyúk
Tőlük lassan elevezve
Látják a nagy öreg hattyút,
Amint egyre távolog,
Hol a végtelenbe veszve
Égnek a bíbor habok.

Vén fejét feltartva büszkén,
Felborzolva szárnya tolla,
Lángoló hab fényes üszkén
Ringatózva énekel,
S mint a távozó vitorla,
Lassan úgy enyészik el.



A VÉN KOMFORTÁBLIS LÓ

Szegény, csak a csontja s a bőre,
S hogy' üget, hogy' igyekszik előre;
Feltört szügye mennyire fájhat,
Nekifekszik mégis a hámnak.

Vén is, vak is, rokkant is a pára,
De suhogni az ostort sohse várja;
Biztatni se kell, kár volna a szóér',
Anélkül is hajtja a jó vér.

S hallgatja napestig a vak ló,
A kövön hogy' csattog a patkó.
Hall-e egyebet, gondol-e másra?
Van-e egy kis szórakozása?

Nem ötlik-e olykor eszébe
Vidáman a kis falu képe?
Örök éjben s az utcai zajban
Nem zsong-e fejében a hajdan?

Nem látja a szánni való vak
Magát deli, fürge csikónak?
Kis csengettyűjét magasan rázva,
Iramodva, szökellve, cikázva.

Kél völgyben az út pora hosszan,
Gyors, könnyű szekér zörög ottan,
S ő nyargal előtte, utána,
Madarat, ha röpít így a szárnya.

Be-bevágtat a zöld gabonába,
Tiporja kevélyen a lába.
Nyíl hosszú csapás, ahol átkarikázott,
Letörtek a gyenge kalászok.

Megáll a szekérrakodáshoz,
Friss széna virág-szaga szálldos;
A csikó csak pár harapást fal,
S tovatűnik gyors futamással.

S a rét közepéhez elérve,
Mint szarvas, szökken az érbe.
A vizet gázolja, tapossa,
Fölfeccsen a gyöngye magosra.

Szegény szomorú gebe, téged
Kísérnek-e vajon e képek?
S ha ügetsz nyomorún, elepedve,
Van-e balzsam néma sebedre?

Lásd, mint te, igás gebe, vén is,
S fáradt, szomorú vagyok én is.
Ki felel, töprengve, ha kérdem,
Van-e annak haszna, hogy éltem?

De lelkemet egyre kísérik
A színek, a hangok, a sírig,
S a bánatos éjbe, homályba
Beragyog gyermekkorom álma.
menusgabor, 2020. február 27. csütörtök, 22:00
Címkék: Vargha Gyula, VARGHA GYULA VERSEIVargha Gyula, Kisfaludy Társaság, CSILLAGOS ÉGElnézem, REFORMÁTUS LELKÉSZ TEMETÉSESzép, Szép Napkeleten,
Kommentek
Bízom benned, Uram Jézus Benned bízom egyedül !
Bízom Benned, Uram Jézus,
Benned bízom egyedül,
Kit kegyelmed árja hordoz,
Az bizton üdvözül.
Bízom Benned, Uram Jézus,
Te nagy kegyelmű, drága, hű Megváltó,
Én bízom Benned, Uram Jézus,
Igéd biztat reá.
2.
Mint a pásztor gyenge bárányt,
Úgy vezet folyvást kezed,
S annak, aki Rád tekint csak,
Elesni nem lehet.
Bízom Benned, Uram Jézus,
Te nagy kegyelmű, drága, hű Megváltó,
Én bízom Benned, Uram Jézus,
Igéd biztat reá.
3.
Gondot is viselsz Te rólam,
Hordod minden terhemet,
Hogyne bízna szívem Abban,
Ki engem úgy szeret!
Bízom Benned, Uram Jézus,
Te nagy kegyelmű, drága, hű Megváltó,
Én bízom Benned, Uram Jézus,
Igéd biztat reá.
4.
Bízom Benned, Uram Jézus,
Add, hogy mindig így legyen,
Bízzam Benned, bármi érjen,
És bízzam szüntelen!
Bízom Benned, Uram Jézus,
Te nagy kegyelmű, drága, hű Megváltó,
Én bízom Benned, Uram Jézus,
Igéd biztat
dandej, 2020. március 30. hétfő, 16:52
Nagy Istenem, ha nézem a világot
1.
Nagy Istenem, ha nézem a világot,
Melyet teremtett szent ,,legyen" szavad,
Ha itt a földön millió lényt látok,
Kiket igazgatsz s táplálsz egymagad,
Szívem Feléd ujjong örömtele:
Mi nagy vagy Te, mi nagy vagy Te!
Szívem Feléd ujjong örömtele:
Mi nagy vagy Te, mi nagy vagy Te!
2.
Ha nézek föl az ég dicső boltjára,
Hol tündököl csodás csillagsereg,
Hol pompás két aranyhajóként járva
A nap s a hold az űrben fönt lebeg,
Szívem Feléd ujjong örömtele:
Mi nagy vagy Te, mi nagy vagy Te!
Szívem Feléd ujjong örömtele:
Mi nagy vagy Te, mi nagy vagy Te!
3.
Uram, Igédben hogyha megtalállak,
Ha látom ott kegyelmes tetteid,
Választott néped amint egyre áldod,
Türelmesen viselve bűneit,
Szívem Feléd ujjong örömtele:
Mi nagy vagy Te, mi nagy vagy Te!
Szívem Feléd ujjong örömtele:
Mi nagy vagy Te, mi nagy vagy Te!
4.
Ha Jézust látom itt a földön járva
Alázatos,
dandej, 2020. március 07. szombat, 19:47
Porban az Úr előtt
Porban az Úr előtt

Uram, te megaláztál mélyen,
S én még mélyebben önmagam;
Azért szívem fel-fel dobog kevélyen,
Még annyi földi vágya van.

A kis vagyontól nem tud elszakadni,
- Hű szorgalom gyümölcse volt -
Az álmokat se tudja megtagadni,
Fáj, hogy a semminek dalolt.

A holnapért magát gondban emészti,
Nem tudja békén bízni rád,
Fájdalmasan, kétségtől marva nézi
Kis unokák víg mosolyát.

A haza sorsán megnyugodni nem bír,
Hogy földje zsákmány, népe rab,
Bárhogy csitítom, benne felsír
A bú, a szégyen és harag.

Hiába mondom: minden úgy jó,
Ahogy te azt elvégezed,
Felhozza lám a téli éjbe hunyó
Napot is a te szent kezed.

S ha búba vész a földi élet,
Nem baj, hisz tűnő árny csupán,
Ott kezdődik, te úgy ígérted,
Az élet a halál után.

Hiába mondom, mit se használ,
De még se ítéld el dacát,
Hisz néki, óh Uram, te adtál
Dalt és családot és
kalmanpiroska, 2020. január 23. csütörtök, 15:33
Vargha Gyuláné: A kereszt
Nehéz az út, a nap pörkölni kezd,
Alább száz kő éle vág,
A hegyre föl- vállán súlyos kereszt
Az Úr roskadva megy tovább.

De itt a cél, elérve Golgotha:
Az Úr meg fog pihenni már? -
Ki súlyos terhét fölvivé oda,
Jutalma ím: kereszthalál.

De Ő magára vette bűneink,
A büntetést viselni kész.
A hulló vérre Atyja rátekint:
Ez bűnt eltörlő szenvedés!

Követni vágyod Mestered s Urad?
Vedd föl te is keresztedet,
Amerre Ő járt, azt a szent utat,
E nélkül járni nem lehet.

S ne csak viseld, mit Jézus rád adott,
Keresztre add önmagad,
A Golgotán, ha ,,én"-ed már halott
Számodra teljes üdv fakad.

A Golgotának drága titka ez:
Nem érted csak, helyetted is,
Míg bűnödért bocsánatot szerez,
Ítélet ez feletted is.

Onnan felülről int feléd a cél,
Hogy szent örömmel valljad ezt:
,,Élek nem én, mert bennem Krisztus él,
Győztes lett rajtam a
maroka, 2019. április 12. péntek, 20:14
Görzsönyi Vargha Gyula : Tört remények
Görzsönyi Vargha Gyula : Tört remények

Virág helyett mennyi kóró,
Remény helyett mennyi rom,
S a könny is csak alig enyhít,
Oh mert hiszen valamennyit
Megsiratni sem bírom.

Szerelemnek rózsafája
Fosztva várja a telet,
Virágait elhullatta,
Őszi szellő szór alatta
Száraz szirmot s levelet.

Ősz ez immár, színe sápadt,
Hangja csak nesz, elhaló.
Lomb, levél mindegyre ritkább,
Rejtett fészkek boldog titkát
Elfödőzni nem való.

S lelkem kél, száll nyughatatlan
Mint a költöző madár...
Nyitva fenn a légi pálya
Útját majd csak megtalálja
Hol reá új honja vár.
vorosrozsa66, 2018. szeptember 13. csütörtök, 17:17
Örökségem
Vargha Gyula:
.............Örökségem

Valamikor régen az én ősapám
Végvári vitéz volt, kemény kapitány.
Címere zöld halmán őrt áll a daru,
Látszik, éber is volt, nemcsak hős karú.

Törökkel tusázó nagy szívű vitéz,
Jól tudta királyod, hogy karra mit érsz ;
Izzadtál, vérzettéi száz viadalon,
De, szegény magyarnak, nem járt jutalom.

Örökül utánad nem is sok maradt
- Magyar vér vetésén cseh, német arat -
S régi szegény sorban fiad s unokád
Az ősi barázdát forgatta tovább.

Édes apám háza - felejthetem-é ? -
Szegény vala szintén, mint őseimé,
Benne bizony szűken gurult a garas ;
De egem derült volt és napsugaras.

Még itt ragyog egyre lelkemben a kép,
A ház meg a kert, a patak meg a rét ;
Déli meleg halmon hajtott a borág,
S virultak a völgyben a kék ibolyák.

Hányszor bebolyongtam, mint gyermek, a tájt,
A dombos, a lankás, napsütte
pircsi09, 2018. augusztus 18. szombat, 18:45
Jövel, Megváltó!
Jövel, Megváltó!

Ólmos, nehéz köd, a föld és az ég
Alaktalan bús szürkeségbe foly;
Fejünk fölött még egy csillag sem ég,
Egy bíztató sugárka sincs sehol.
E földi faj, fényes nyarát leélvén,
A sír felé tart, mert megvénhedett...
Ragyogj le reánk, te áldott, éltető fény,
Megváltó égi szeretet.

A mindenség ezer csodáiból
Hiába int felénk az Alkotó,
Tagadja őt a gőgös földi por,
A percnyi fényében hívalkodó.
Erős anyagból gyúr bálványt magának,
Istennek tartja a vak végzetet...
Oh gyújtsd ki lángját a hit csillagának,
Megváltó égi szeretet.

E nemzedék, mely gőgösen tagad
S túl ez arasznyi léten mit se vár,
Érezve rög-voltát, röghöz tapad,
Önző, irigy, lelketlen és sivár.
A perc övé, mohón üríti kelyhét,
A salakos, de habzó serleget.
Emeld, emeld tisztább légkörbe lelkét,
Megváltó égi szeretet.

A nemzetek közé üszköt dobott
A népirtó viszály véres
kalmanpiroska, 2018. július 17. kedd, 14:27
Képek, videók
Balássi-Vargha.jpg
agica2004
2012. január 14. szombat, 14:00
vargha_zoltanne-balato ni_
jolcsi49
2010. április 25. vasárnap, 08:36
A magyar királyi honvédsé
farkas1945
2014. január 29. szerda, 12:04
Déva ; a Magyar Királyi T
farkas1945
2013. november 27. szerda, 11:32
A Magyar Királyi jogar.jp
kati51
2010. szeptember 27. hétfő, 12:41
A Magyar Királyi Jogár.jp
csalogany13
2010. március 18. csütörtök, 23:06
Egri Magyar Királyi Dohán
prokajkalman
2007. november 25. vasárnap, 16:45
A Magyar Királyi Jogar.jp
heniko49
2006. október 05. csütörtök, 10:11
Utobbi
marta49
2008. június 15. vasárnap, 10:05
Gyötrelmes éden 01.jpg
chillik
2016. október 08. szombat, 06:07
Gyötrelmes éden 02.jpg
chillik
2016. október 08. szombat, 06:07
A hajvágás gyötrelmes!
hogolyo37
2008. október 23. csütörtök, 16:50
Gyötrelmes szerelem.JPG
charlotteani
2007. december 16. vasárnap, 23:05
Gyötrelmek Kertje.hu.jpg
rambobby
2007. április 11. szerda, 07:57
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.