Belépés
2020. január 18. szombat | 3. hét | 18. nap | 08:08 | Piroska
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Budai Zolka versei







BUDAI ZOLKA VERSEI



AJÁNDÉKOT VETTEM

Boldog voltam!
Vettem
Ajándékot,
Vittem,
Ó, futottam!

Szórtam fára,
Tettem
Én alája,
Tettem
Zöld ágára!

Készen lettem!
Vártam
Őt! Szerettem!
Álltam
És nevettem!

Eszementen
Vártam,
Ó szerettem!
Vártam
Elepedten!

Jött a sötét
Este,
Minden csillag
Leste
Volna jöttét.

Én kerestem,
Vártam,
Tébláboltam,
Jártam.
Ő seholsem!

Talán jobban
Tettem,
Lefeküdtem
Csendben.
Magányomban.

Nem jött többé.
Holttá
Lettem, s szívem
Hozzá
Örök jéggé.

Karácsony



ANNÁM
(Rólad s Neked)

Más vagy! Egyszeri! Különleg!
Nem fedezhetnék különbet
Sem felhők messzi tetején,
S nem lelnék tenger fenekén.

Mikor nem történik semmi,
Akkor tudsz a minden lenni.
S egy fáradt kiégett napon,
Törődést csak Tőled kapom.

Lelkeddel simítod könnyem,
Rád mosolygom tüstént könnyen,
S hűn bámullak ilykor csendben.
Kellesz, tudjam, minden rendben.

Ha baj közeleg féltesz s óvsz,
S rossz ne érjen, rám féltőn szólsz.
Súgsz: Kérlek, vigyázz magadra!
S én izgán csüngöm szavadra.

Társam vagy. Egyedi. Menedék.
Éltető csepp. Sosem elég!
Zord sötétség rejtekén tűz,
Fönntökből hullott meseszűz.

Nem ábránd vagy s bódult múzsa,
Mégis, ha lágy ajkad rúzsa
Csillan elkopott arcomon,
Túljutok ezer harcomon.

Nem szerelem, s nem jóbarát.
Téged látlak, tavaszbabát!
Mindek feletti tüneményt,
Keserben, ízes süteményt,

Kiért a Nap feljő, lássa,
Miként ragyog Földre mása,
Mint tárja szerte melegét,
S hinti föl szívek erejét.

Bennem bújó bolond mámor,
Sejtelmes közeli távol,
A feltestesült fény, a lány,
Tisztaságos tündértalány.

Mi vagy nekem, rá szó nincsen,
A legszebben őrzött kincsem.
Tudd, az összesért nem adnám!
Álmom s valóságom; - Annám!

Barátság



ANYÁNK ELJÖTT KARÁCSONYKOR

Anyánk csilingelt este hatkor...
fonnyadt kezével rázta a csengőt,
majd megállt, és ragyogva tűrte,
míg úgy fonja körbe a csend őt,
miként a lomhán szálló füst
szövi karjaiba a Napot,
midőn a gyárkéményből
búsan a magasba andalog.

Mi bámultuk őt... néztük.
Véznára mosta már az idő...
s mint bősz tengereken a balga hullámok
megeredtek arcán szürkéllőn a ráncok
- így játszott -
midőn

reánk mosolygott:
gyermekekre...
- mint kinek a percben
meghalni volna kedve.

S vele haltunk volna mi is
- három tudatlan kócos gyermek-,
mert nem fájt akkor mi lehet az ára,
mentünk volna mi is mindhárman utána
- anyánk ha
elmegy.

Nem tudtunk szólni - sem jót,
sem rosszat... Nem akartunk.
Bár meg-megrezzent,
de néma maradt ajkunk -
mert akkor láttuk anyánk emígy:
keresztre vert boldognak...
- mint boldognak látni
szerető anyákat szoktak.



Baráti üzenet

Barátok, bevallom, botránkozom
Pennáitok minden szürke szaván!
Csak fájdalomról szól a bűvös toll,
S mily mód talált reátok a meddő magány!

Szerelemnek kínja szorítja torkotok,
S ujjaitok már másra sem képesek,
Mint könnyek között csúfokat szórni
E világra, s számon kérni ez életet!

Ez életet, mely bús sorsotokra
Lehelé mind` fojtogató füstjét,
S kívántok százszor megváltó véget, -
Nézitek furcsán a másvilágnak üstjét.

Tűzbe e bolond búval ezegyszer!
Égjen hamuvá ezernyi bánat!
Temesse be eső, fújja el szél,
Honnan vissza már soha nem találhat!

Lebegjen a költő! Fénylő szeme
Szikrázzon e világ kéklő egén!
S nézzen föl a szegény, árva, beteg,
Tündököljön reá a válasz, a remény!

Hisz a toll, mit markoltok remegve,
Csodaszerszám, varázspálca, erő!
Istenek faragta harci hárfa,
Minden rosszat, ellent, gonoszt visszaverő!

Éltessen a hit, rejtélyes jövő!
Mit gyötörjön porba oly sok keser!?
Szeretni az éltet! Tanulni, míg
Lassan gyermeket tanító bölcs nem leszel!

S majd jő az idő, el fog biz` jőni,
Mikor sorod több szót már nem talál...
S mosolyogsz odafönntről a zárszón:
`Szeretett élni!`- vési végnek a Halál.

Művészet



Csillagok alatt...

Csillagok alatt, magányomban ért az est.
Elnémult körülöttem mindahány élet.
Hanyatt fekve kémlelem az eget, mint fest,
Ha ezernyi fénypont a világba széled.

Ám az álom hozzám ezút sehogysem tér,
Monoton, megdúlt lárma kíséri éjem.
Egy messzi kutyának ugatása, mi ér,
Ez bontja elmém, s tart még törődő ébren.

Valami húzza-vonja, szorítja lelkét,
Mit most a csöndnek dühödve bőszen kitár.
E megtört kesert füleim felismerék:
Sebzett szívnek gyászdala ez, vérző gitár.

Ő nem csitul, s én egyre inkább elhiszem,
Elhiszem ömlő szavait e vert ebnek:
Nem lesz jobb, ha hangom mennyterekre viszem,
De tudjam, ennyivel tartozom a sebnek!

Ugass hát, ugass, amíg nyugton nem maradsz!
Én az eget most veled együtt bámulom.
S, mit Te fájón vonyítva torkodból hallatsz,
Én minden sorát szemeimmel árulom.

Fájdalom



Dinnyepiac

- Adjon Isten szép jó napot!
Hogyan itt a dinnye?
- Jó árban van ne aggódjon,
Mondja mennyit vinne!

- Elég lesz tán` egy darab is,
Otthon csak én eszem,
De mézédeset nézzen, egy
Tíz kilós kell nekem!

- Parancsoljon, máris itt van,
Ez itt grammra annyi.
- Ne mondja, hogy mérés nélkül
Súlyt tud neki szabni!

- Nézze, kérem, megmérem én,
Győzödjön meg róla!
Most nézze csak, mennyit mutat
pontosan kilóra!

- Nézem, nézem, ön is nézze,
Mégis igazam volt!
Látja azt a nagymutatót?
Tíz és félen landolt!

- Egyefene, belátom hát,
Igaza volt, tényleg.
Nem kell tudni azt magának,
Mennyit csal a mérleg!



Egészen itt

Csak, ami fontos lüktet, dübörög, dobban,
egészen itt vagy a darabokban,
mint múlt a föld alatt, hol víz és olaj van
és a nyirkos csontok lassú robajban
süppednek túl egy centiméteren.
Az élet vagy és így az életem.

Megszűnt a csönd. Gondolatomban rezegnek
apró ujjai fáradt kezednek
és megérzem szíved szokatlan ritmusát,
ahogy iramlik rajta a titkos át,
mint ablakon az éjjeli árnyék.
Mintha lényedből valóra válnék.

Én beszéltem arról, mit sohasem láttam,
benne égsz minden cigarettámban,
az ünneplő ruhám vagy, lelkedet hordom,
munkát is adtál, már te vagy a dolgom,
és hozzád érek, hozzád van közöm.
Csak te vagy ott, mikor leöltözöm.

Annyira közel a tegnap és az újnak
még lámpái elhomályosulnak,
ha ölellek, mint lélegző testet a hit
és szorítom bizonytalanságait
ezernyi kis sötétkék erednek.
Egészen itt. Egészen. Szeretlek.

Kedvesemnek



Elhalkul a szív...

Elhalkul a szív, akár a vihar,
magára maradva túlzó vágyaival,
mint gyermek, ki a mesét leste,
s csak rácsukták az ajtót este.

Elcsitulnak a lármás remények,
lehull a földre a súlytalan képzelet,
hinni kell a másik szemének,
szeretni a megtűrt éveket,

megszokni ezt a tétova csöndet,
mint ha veszekedéseink után volna -
figyelni mint lesz egyre könnyebb
gyűlölni egymást eltitkolva.

Úgy halkul a szív, akár a vihar.
Bűneinkre csupán a némaság rivall,
mint gyermekre éjjel az apja,
ha ajtaját még nyikorgatja.

Élet



Elhiszem

Elhiszem, hogy szeretsz,
Elhiszem már végre!
Elhiszem, hogy ennek
Soha nem lesz vége!

Elhiszem, hogy minden
Szépség, gyönyör, jóság,
Szerelmet hullató
Tündöklő valóság!

Elhiszem, hogy szeretsz,
Hiszek két szemednek!
S te is hiszel bennem, -
Én is így szeretlek!

S múlik bár az idő,
De én ittmaradok,
Lágy karjaid közül
Már ki nem szaladok!

Mert oly jó itt nékem,
Mint másutt nem lehet,
Földobom életem,
S Napba nézek veled!

Kedvesemnek



Elindultam egymagam

Nekivágtam egymagam e hatalmas világnak,
Búcsút inték egyszer s mind a születési háznak!
Apám, anyám, lássátok, útnak indult fiatok,
S haza néktek azt üzeni, rá vizet igyatok!

Anyám, tudom, a te lelked mint fáj majd miattam,
Óvó szíved még az utcánk végin megsirattam!
Apám, te se mutasd magad kőszívű léleknek,
Ne fojtsd el majd könnyeid, ha szemedbe tévednek!

Elindultam egymagam, - de néktek nem is szóltam.
Mikor jut így eszetekbe, hát fiatok, hol van?!
Mert ej, csúnyán néznek már a messzi dombok, hegyek!
S mindjárt sötétedni is fog, - jobb, ha haza megyek.

Élet



Elmondhatnám...

Elmondhatnám, végre néki!
De, mit érzek, ő is érzi?

Megtudhatná, hát szeretem!
De, ő mit titkol, szerelem?

Megtudhatná, ha mondanám!
De darabokra bomlanám,

Ha elárulnám remegve,
Szeretem őt! - s csak nevetne.

Vágyakozás



Először és utoljára

Ó, gyönyörű Karácsonyfa!
Hallgass féltő tanácsomra:

Ragyogj reánk szikrát szórva,
Minden szívhez tisztán szólva,
Forrassz lánccá sok kis kezet,
Fakassz boldog énekeket,
Ringasd lelkünk illatoddal,
Tündökölj a csillagokkal,
Játszd a múló szerepedet:
Árassz közénk szeretetet!

Áldozz mindent csak a mára,
Először és utoljára!

Hisz e szerep, tudod, véges,
Nem leszel már holnap ékes,
Nem csodálunk ajkunk tátva,
Boldogságot tőled várva,
Elhullanak szép ékeid,
Nem maradnak értékeid,
Nem leszel már fényes bálvány,
Csak egy kóró,- korhadt állvány!

Holnapra már Karácsonyfa,
Te leszel a halál csokra.

Karácsony



Égve élek

Elsárgult kezemmel gyújtok a dohányra,
Merengeni kezdék, mennyit ér az élet?!
Bambulok bután a tátongó világba,
Parázslik a bagó,- vele együtt égek...

Lehelém a füstöt zavaros tüdőmből,
Nézem, ahogy szürkén, lomhán elém széled,
S álmodni merék a kifestett jövőmről,
Érdemes lesz élni! - s számban csüng a méreg...



Az élet bolondja

Az életnek porondján
Nem állhatok gorombán,
Nem állhatok néma gőggel,
Játszanom kell szereplőkkel.
Tudok sírni, mikor mondják,
Nevetek, ha vérük ontják,
Szaladok, ha más fekszik,
S tapsolok, ha nem tetszik.
Ordítok, ha csend beszél,
S némulok, ha jő veszély,
Bort is iszok, ha más vizet,
Húszat mondok, ha ők tizet.
Rombolok, mikor más kreál,
S lehasalok, ha székre áll.
Ha megállnak, - gyorsítok,
Mit mindenki tud, - titok.
Amit más tesz, nem teszem,
Nem látszik, - észreveszem.
Ha születnek, embert ölök,
Végére, nézd, belejövök!
De jajj, függöny gördül, - taram.
Színfal mögött várom magam.
Lehullok egy vert székre.
Rám nézek, - verejtékre.
Bámulom. Bőröm issza.
A publikum zeng: Vissza!
Sanyarún nyögöm: Szemetek.
S a kenyeremen nevetek...
Majd leemelem kabátom,
És felhívom egy barátom:
" - Itt az élet porondja,
S a legnagyobb bolondja!"



Fölrajzoltam Jótündérkét...

Fölrajzoltam Jótündérkét
Apró szobám kisfalára,
Kértem, varázsoljon nékem
Szép ruhát az iskolába!

De, ha már épp úgyis eljött,
Elkéne egy kiskutya is,
Mert, ami a nagyinál van,
Azt beszélik, igen hamis!

Mondtam néki, de jó volna,
Hogyha lenne pöttyös labdám,
És még azt is megígértem,
Mindenkinek odaadnám!

Biciklit is említettem,
Azzal aztán biz` meglepne!
S ennyi elég, úgy gondoltam,
Ha mindez meglesz reggelre!

Elaludtam, de már keltem!
S jaj, semmi nem volt, mit kértem!
Ránéztem a tündérkére...
Ej, hát a falnak beszéltem!

Gyerekvers



Gyermeketek lettem

Van nékem életem, - olyan amilyen.
Egészséges testem, dobogó szívem.
Megtanultam járni, olvasni s írni,
Tudok nevetni, s hogyha kell sírni!

Megköszönöm anyám, kéretlen éltemet,
Hisz ember lettem, nézd, s ez a te érdemed!

Iskolába járok reggel tanulni,
Este puha ágyba fekszem aludni,
Ha megéhezem meleg ételt eszem,
S mindezt én csak megszokásból teszem.

Van teli perselyem, s van szép tiszta ruhám!
Minden mi lett nékem, téged dícsér apám!

Megmérném látjátok életem árát,
Csak tudnám magamnak mint adjak hálát!
Hisz még e tollat is tőletek kaptam,
Mit röptében magamhoz ragadtam!

Köszönöm nektek, hogy gyermeketek lettem!
Csak Isten tudja tán`, miért érdemeltem!

Szeretet



Ha az idő most...

Ha az idő most kósza falevél lenne,
Én volnék a szél, ki nyomába eredne,
És felkapnám féltő karomba, repítsem,
Hogy minél sebesebb` csókodhoz segítsen!

De nem hullik az idő csak úgy a fáról,
Mint levél száll alá zord telek szavától,
S nem lehetek szél, hogy szerelmed keresvén
Dúlnám a világot minden áldott estén.

Várok hát, kedvesem! Én mindaddig várok,
Míg kergetik elmém e varázsos álmok,
Mik éltetik bennem, ó, elérlek egyszer,
S lágy ajkadra írom, soha ne eressz el!

Vágyakozás



Hajnali remény

Ébred a hajnal, kakas kukorékol,
Eperfákon csillan a harmat,
Ablakom alatt csicsergő madár
Dalával ont nyugodalmat.

Autó suhan halkan el az úton,
S leveleket hord már a postás...
Bezárt szemmel ülök még az ágyon,
S elhiszem, hogy e nap... most más...



Ha nagy leszek...

Ha nagy leszek, ha nagy leszek,
Annyi mindent megteszek,
S a világ nem lesz gyermeteg!
Ha nagy leszek,
Nem éhezhetnek gyermekek!

Ha nagy leszek, ha nagy leszek,
Majd ezer ruhát veszek,
S elviszem a szegényeknek!
Ha nagy leszek,
Az emberek megélhetnek!

Ha nagy leszek, ha nagy leszek,
`Embertársat nem eszek`,
S ingyen gyógyírt kap a beteg!
Ha nagy leszek,
Semmit s mindent beszélhetek!

Ha nagy leszek, ha nagy leszek,
Nagy dolgokat elhiszek,
S boldog lesz az, kit várt ború!
Ha nagy leszek,
Már nem lesz többé háború!

Ha az leszek, ha az leszek,
Félek, magamba veszek.
Élni, de némán?! - Akarok.
Nem, nem leszek.
Félek én ; - kicsi maradok.

Élet



Ha nem mondod

Nézz az égre, nézd mily szép kék!
Ne hagyd abba, nézzük még, még!
Bámuljuk együtt egy napot,
S éjkor választhatsz csillagot!

Ha nem mondod...

Tüzet raktam, s reá a fát,
Ezzel éltetgeti magát,
S ha jő fönntök sötét foltja,
Óvjuk, az eső eloltja.

Ha nem mondod...

Öntöztem a virágokat,
Ne mondhasson mi ránk olyat:
"Pompáimért mit sem fizet!"
Szüksége van, érjen vizet.

Ha nem mondod...

Ne szólj, tudom, bocsájtsd nekem,
Világra csodál életem.
Szavakat, kérlek, ne keress.
Ahogyan szeretlek, szeress!

Csak Te mondod!



Hazafelé

Míg szikrázó lámpák narancsos árnyai
Vég nélküli ködben sorakoznak elém,
A nincstelen tölgyek didergő ágai
Lépteim fülelvén fordulgatnak felém.

Sietek, - a friss hó úgy ropog alattam,
Mint kályhában szokás pattogni a fának,
Hisz szenteste van, s én jócskán elmaradtam,
Szerelemből dőltem karjába e tájnak.

Úton vagyok, úton meleg otthonomba,
Hol, hiszem, majd féltő szeretteim várnak,
Kik most minden elvétett gondolatomban
Gondossággal fűtött kis szobámban állnak.

Ott vala éltető anyám, ki ajkáról
Oly kedves, szelíd szavak zengnek, hogy rögvest
Ocsúdni kezd a jég északnak sarkáról,
S lávában fürdeti a tajgai fenyvest!

Ott vala nevető apám, vállamig ér...
Majd végigmér büszkén, ej, ez az ő fia!
Sűrű bajsza alól szívből szólva dícsér:
Igyunk egyet reánk, s jövőd álmaira!

Ott vala velem, ó, két áldott testvérem!
Két őszinte mosolytól lángoló lányka,
Kik úgy bámulnak rám mostan, mintha lényem
Lelkeikbe bújva talált volna szárnyra!

S ott vagyok én, családom örző ölében.
Istenem, oly csodás, ringató lágyság ez!
Apám, anyám, s szép testvéreim körében,
Ennyi csupán, s mégis, hát mily boldoggá tesz!

Még úton vagyok, de már nincs az túl soká,
Mikor lánccá fűzöm e hű kezeket,
S hálásan vezetem díszes fenyő alá
Mind, hol virágba borul majd a szeretet!

Érjek haza hát mihelyst, futok, szaladok,
Minél előbb, tüstént legyenek mind velem!
S majd ajtónkban állva lihegve hazudok,
Téli szellő fútta könnyesre a szemem...

KarácsonyCsalád



Itt

Sok megsózott kópé csak úgy boldog,
ha körbejárta büszkén New Yorkot,
Londont, Párizst, Zürichet, Belgrádot
s mindent, mindennel, mindenhogy látott.

Én nem lettem ilyesféle lélek,
itt vagyok kedvemben, ahol élek,
s bár nem egy díszes, fényűző pláza,
kedves nekem mégis Nyíregyháza.

Szeretem e házat, ahol lakom,
s ha kinézek eme kisablakon,
nem vágyok tengereket s hegyeket.
Nyugalmat csak, - sohasem egyebet.

S megértő velem ez a város,
nem Rióval, szívemmel határos:
merengésem fényes mezejével
és csillagos vágyaimmal éjjel.

Tartsanak engem azok őrültnek,
akik repülőgépekre ülnek,
hogy a nagyvilág elől elbújok!
Én álmodni sehol, csak itt tudok.

Mert hogy ne sárguljon el a levél,
mit a látni sem vélt bősz kerge szél
eltép ágától s elvisz egy újra, -
még ha zöldellőbb fára is fújja?








Maradj meg énnékem

Aranytűvel fűzte át ajkam a mámor,
S most tündöklő mosolyt úgy ereget rája,
Hogy e boldogságot kutathatnák bárhol,
Az én orcámnak biz` meg nem lenne párja!

Maradj meg énnékem szerelmem virága,
Alkonyló lelkemnek fölcsillant világa!

Nem járt még énfelém ilyes forró öröm,
Elkergetéd mind az árnyaskodó búkat,
Kacagva a múltam szilánkokra töröm,
Véled álmodom már a holnapi újat!

Maradj meg énnékem szerelmem virága,
Eltévedt csókjaim égre tűnt iránya!

Maradj mindig, s hidd, nincs oly erő s hatalom,
Mely legyőzni képes a szívet, ha szeret,
Sohasem lesz, hisz már sohasem akarom,
S ha mindketten akarjuk, sohasem lehet!

Maradj meg énnékem szerelmem virága,
Maradj, ha mindenért, - s maradj meg hiába!



Nem álmodok szépet

Mit nékem az élet!? - Szeretni kell téged!
Ez a nagy feladat. Nem lőn nemesb soha!
Nem álmodok rólad, nem álmodok szépet,
A megfestett világ: színes, de ostoba!

Mit nékem merengés!? - A valóság éltet!
Csókjaid, karjaid, éden-pillantásod!
Perceink peregnek, s bár egyszer sem kérted,
A tegnapi holnap is elönt ma, látod!?

Mit bámuljak éjkor ezerszáz csillagot!?
Minden méla óra ábrándos felesleg!
Én e lenti űrben élek, én itt vagyok,
Gépekkel taposott utcákon szeretlek!

Mit nékem az élet!? - Tán` holnap meghalánk!
E szerelem végül mindent porrá éget...
De gyere te, fűtsük be újra kisszobánk!
Mit nékem a halál!? - Szeretni kell téged!

Kedvesemnek



Nem jön senki

Szívem szakad, rég elhagyták,
Nem téved rejtekébe senki.
Kulcsát kapujába rakták,
Így is átalkodnak bemenni.

"Elhanyagolt szerény szállás."
Mondogatják kint, mikor nézik.
"Belülről sem lehet hálás."
Ennyivel csupán elintézik.

Nem jön senki, nem jön senki!
Csak magam fekszem bent betegen.
Nehéz a lég s nem jön senki,
Hogy rám gyógyító csókot tegyen.

Rabja lettem rab szívemnek,
De magamon erőt kell vegyem.
Azt képzelik, nem kell ennek,
Ki rá gyógyító csókot tegyen.

Magány



Nem jöttél

Nem jöttél el hozzám.
Szerelmünk így milyen?!
Én sem kerestelek.
Szerelem az ilyen?!

Nem jöttél el hozzám,
És belé nem haltam.
Az gyötör most engem,
Hogy én sem akartam.

Kihűlt szerelem




Nem tudjuk mi

Nem tudjuk mi azt, mi fán terem a költő!
Mi lázas, modernes, eszement ifjúság!
Egy lélek ő? Hímes-rímes köpenyt öltő?
Ki szavakkal táncban szórja szét virtusát?

Magában lázadó, bús alak az ilyen,
Ki egymaga fűzi sorokba az éltet?
S míg árnyszobájában minden élő pihen,
Egy láng mozog csak, mit benn szívében éltet?

Nem tudjuk, mi csendben zajongó ifjúság,
Ám mégis lelkünkkel karöltve jár tollunk,
S buzgón, nyíltan játszuk a versek Krisztusát,
Megszűnik valónk, csak hogy szívünkből szóljunk.

S mi mást takarna minden, mi tüzes sorunk,
Mit rég Petőfi is súlykolt a szavaknak?!
Az más kor volt, tudjuk, de ez a mi korunk!
Ő akkor, mi most kérjük magunk szabadnak!

Ontjuk tintánk, hisz elvben így szárnyalhatunk,
Versek, mik eszménknek kellő teret adnak,
S felhők fölött csak gondolatban járhatunk,
Mert a valóban vaskorlátokat szabnak!

Világ elébe az alkotó `gyermeket`!
Mert különben a benne bújó bátor láng
Lelkében ég el, s e tűz után eltemet
Minden kérlelt csodát, mit ég a földre szánt!

Nem tudjuk mi azt, mi fán terem a költő,
Lehet, e jelenben soha meg nem értjük,
S tán` kevés rá egy bőséges emberöltő.
De mik vagyunk, azt látjuk, érezzük s féltjük!

Írunk hát, őszintén, kapkodva, kedvesen,
Írunk némán, eltörve, fojtva, remegve,
Világba, másba, tollunkba szerelmesen,
Magunknak tiszta, türkiz eget teremtve.

S ha egyszer a mennyből legyint le ránk Ady,
Intvén, bolondos firkásznak sem mehetünk,
Majd lessetek, rátok fogok kacsintani
E válasszal: `De szabadok még lehetünk!`

Művészet



Nyár volt

Ennyi lett volna a nyaram?
Ez nem az volt, amit vártam!
Perceimből nem vált arany,
S felhők tetején sem jártam.

Elrepült fölöttem, s még
Csak rám sem hedert az égből,
Nem szólhattam neki: elég!
Hisz csak falat jutott szépből.

Csalódtam csöppnyit, belátom,
ám múlton töprengeni kár.
A nyár nem lett jó barátom,
Így révvilágom mégis jár.

S már ma is történik velem:
Érdektelen könyvbe bújva,
Sorok mögött pihen szemem;
Jobb lesz-e, ha eljön újra?

Idő



Ölelj most

Ölelj meg s szoríts kedvesem, kérlek.
Szoríts jól s ölelj, ne tudd, hogy félek.
Ölelj, s csitíts szíveddel, szavaddal,
Szoríts, s bódits álommal, magaddal.

Ölelj, mert ha nem teszed most velem,
A világ tárja karjait nekem,
S belé óvatlan lelkem úgy szalad,
Mint rejteken bújó végbe a vad.

Kihűlt szerelem



Örökkön

Ígéretem megtettem eléd,
Egy szavadon rettentem: Elég!
Ne mondd azt, kérlek, nekem nem kell
Köszönnöm téged száz érvekkel,
Hisz oly sok jut nekem általad, felőled,
Hálámmal habzsolom tőled nyert erőmet!
Tudd, kedves, örökkön,
Ezerszer köszönöm!

Vessd el e görbe gondolatod,
Hiába mind, ha mondogatod,
S úgy érzed, jajj, te nem is áldasz;
Szívemből születik e válasz:
Ha álmomban lelked a világra öltöm,
A legbőkezűbb lénnyé válok e Földön!
Tudd, kedves, örökkön,
Ezerszer köszönöm!

Köszönöm élted, élmény nekem,
Ha eszményeid élvezhetem!
Köszönöm éjben a világot,
S, hogy otthonom néha világod!
Érd hát ésszel nagyságod itt, s köszönnöm hagyj
Ezerszer, miről nem is tehetsz, ó, hogy, - vagy!
Ezerszer köszönöm!
Örökké-örökkön!

Szeretet



Szent éjjel volt

Szent éjjel volt. S egy fekete szobám.
Az ablakban álltam. Kinn havazott.
Az égboltról mosolygott rám anyám
Ez estén is, mint mind` este szokott.

Mind` este szokott, de most, most beszélt,
Soha nem volt még hangja ily könnyed.
Hűn hallgattam szavainak neszét,
Hol nehéz volt érteni, hol könnyebb.

Az égboltról kérlelt engem anyám,
Ne hagyjam veszni e szent karácsonyt,
Szorítsam testvérem s óvjam apám, -
S én könnyeztem őt az ablakrácson...

Nem tudtam szólni, elnémult ajkam.
Ő sem szólt már, csak monoton nézett.
Nézte kedves vonásait rajtam,
Mosolygott, de hittem, szíve vérzett!

Szent éjjel volt. Szép anyám mosolygott.
Bámultam. Ő kedvesen tekintett.
Kinn havazott, benn sötétség bolygott:
Anyám, mindenem, itt hagytál minket!

Karácsony



Szívemből szüntelen

Kedvesem, életem, szerelmes énekem
Hozzád szól, virágom, legszebbik énnekem!
Szeretlek szemtelen, szeretlek szüntelen,
Te lettél szívemben, egyetlen ünnepem!

Te lettél éltemnek éltető forrása,
Lelkemnek lobogó lángokkal fonása,
Csókollak, ölellek, karomban ringatlak,
Babámnak, Bibémnek becézve hívatlak!

Szemednek szivárvány, kacéros bűvei,
E természet tiltott talányos művei,
S angyali arcodnak bolondságos bája,
Mennyei munkáknak márványos mintája!

Szeretlek szívemből, szüntelen szeretlek,
S ha egyszer elröpülsz, szívembe temetlek!
Susmogó sugallat, te is szívből szeretsz!
Bódulttá, boldoggá, balgává is tehetsz!

Kezeddel kezemben vált valóra álmom:
Felhők felett, fényben szerelmesen szállnom!
Élvezzük, éljük e varázsos világot!
Könnyezen, ki minket szerelemben látott!



Szóljatok rám

Nagyot pukkan most a pezsgő,
Fölszalad a habja!
Barátim, az első csókot
Melyikőtök adja?
Mindegy nékem, gyertek sorban,
Újév napja van ma,
Fölállék most az asztalra,
Lessetek szavamra!
Tizenkilenc év mögöttem
Elmaradt csak aprán,
Volt mikor nagy búban éltem,
S volt, hogy Nap sütött rám!
Sötét bánatba ha estem
Jó kedves cimborák,
Eljövétek mind elfödni
Rögvest a bú zaját!
Ha aszályban izzadt lelkem
S hőségtől szédeltem,
Hűs lomboknak árnya alatt
Fel rátok ébredtem!
Nem tudom én jól kezelni
Hálás helyzetemet,
Még ez a nagy adósságom
Ó, egyszer eltemet!
De tudjátok meg barátim,
Én ily halált vágytam,
Jobb lesz nékem igy elmenni,
Mint tépett magányban!
Ej, szóljatok rám, beszélek
Annyi balgaságot!
Tán` e pezsgő illata, mi
Eként fejbe vágott!
Nyeljük le hát múltunk fényét
Egy nagy kortyintással,
Ki meg ma sem tud mulatni,
Foglakozzék mással!

Szilveszter



TŐLEM MAGAMNAK

Én soha nem üldöztem el a szerelmet...
Mindig csak szótlanul a távolba dobtam.
Messzire tőlem, messze magamtól a rút
homályba bomlani, mint távolba jobban

nem repíthet álom ereje sem embert,
nem szaladhat addig ezer száz gondolat
s a csillagok közti semmiség sem tágul
ekképp, hosszú, elnyűtt évmilliók alatt!

Szerettek, oh, lágyan, ahogy gyönge kölykét
rezdületlen tartja fogai közt a vad,
szerettek mocskosan, miként a dacos szél
sötétben portyázva rágja a sírokat,

szerettek félve, mint gyermekeket óvnak
hófehér kezek a véres háborúban,
s hol becézve, fájva, sírva-simogatva,
őrjöngve, nevetve, mindenhogyan... dúltan!

Magam tettem... Magam tettem nincstelenné.
Én vettem el büszkén legtöbbet magamtól.
Én zsibongó fejű őrült, konok bolond,
ki most is csak furcsán, monoton barangol

szürke kacatjai között a szobában,
miként ha virágos réteken merengne:
- a lim-lomok neki liliomok lettek -
némán fütyörészve, csöndben énekelve,

azután hirtelen kőszobornak állva,
visszazuhanva a hangtalan szobába
kacagni kezd magán magába a kába,
majd remegve sírni s írni valahára.

Hát itt vagyok. Hahó, ez vagyok, Istenem!
Így nézek ki én, ez a keserű való.
S a savanyú tény, hogy eme szó: szerelem,
nem rozzant elmének, nem kergének való

csak még jobban porrá zúz, megfojt idebenn,
de nézz meg, hiszen az arcomon is látszik,
hogy lelkem húrjain a féktelen téboly
már gúnyt űz belőlem, lakodalmast játszik!

Magam tettem... Magam tettem nincstelenné!
Bár eddig sem túl sok becsülendő érték
lakott a szív poros, póknyálas padlásán,
de előkajtattam mindannyiszor kérték!

Talán még nem kell a semmiért szerelem,
még nem tűröm jól, mikor őszintén adnak.
De balgaságom kín s már fájnak a tettek,
s fáj e csúfos gesztus: Vers. Tőlem. Magamnak.

SzerelemFájdalom




Utazok

Szürke földre fektetett síneken
robognak velem a napok,
kattog a kerék, csattog az élet,
e zajban el nem alhatok.

S midőn csak úgy lehunynám szemeim
egy röpke, csöndes órára,
s nem bámulnék oly meredten szerte
az ablakon át szórt tájra,

tán` oly szépség szállna el mellettem
némán, míg vakon vágtatok,
mit ez útnak során, ez életben,
többet sohasem láthatok.

Éber vagyok így, ameddig bírok,
míg tart e fáradt utazás,
míg föl nem tűnik amott a tábla,
s reá írva: végállomás.

Odáig csak a semmibe tartva
robognak velem a napok,
kattog a kerék, csattog az élet,
s én ásítva egy-két nagyot -
ébren álmodok...



Úgy szeretsz

Úgy szeretsz te kedvesem engemet,
Úgy, mint e Földön azt már nem lehet,
Ám ha mégis lehetséges volna,
Szívemhez s hozzám nemigen szólna.
Szerelem, mit tudsz, s mit el nem érek!
Istenem, ha én is így szeretnélek!

Boldogít minden mosoly ajkamon,
Számodra múlhatatlan alkalom
Egy elvétett, kósza érintésem,
Gyönyör, mi túl nem jut felejtésen.
Mindennel áldasz, semmit sem kérek!
Istenem, ha én is így szeretnélek!

Gondolataidban bújkálok én,
Merengő álmaid mindegyikén,
Perceid édesítője vagyok,
Olyan, mi folyvást fölötted ragyog.
Szemedben lángoló bódult lélek!
Istenem, ha én is így szeretnélek!

Furcsa bűneimre szót sem vétesz,
Sosem ítélsz, vársz, míg meg nem értesz.
S tekinteted, ha ilykor rámnézel?
E varázslat nem fogható ésszel!
Sóhajtok, midőn magamhoz térek:
Istenem, ha én is így szeretnélek!

Úgy szeretsz te kedvesem engemet,
Úgy, mint az én szívemmel nem lehet.
Engedetlen, makacs szív az enyém,
Szerelemre tán´ nincs benne remény.
S míg nincs, egy bús gondolattal élek:
Istenem, ha én is így szeretnélek!



Valóságba esve

Itt nem volt még éj fényesebb,
Nem ádott világot úgy Hold,
S csillag sem élhet ékesebb,
Mint azon percek élte volt.

Égből kapott földi lélek
Sugarával elém tűntél,
Éreztem a való széled,
S megérkeztél, Éjitündér.

A világ, mit nekem tártál,
Oly kedvesen mosolygott rám,
Mesék kapujában vártál,
Gyémántlanton szóltál hozzám.

Mint kezedbe kérted kezem,
S beléptünk a csodakapun,
Szívem élt csak, csitult eszem,
Átkeltünk egy varázsfalun.

Egy apró kis kedves világ,
Mit a lélek csöndje áldott,
Hol száz csodát mindenki lát,
Ki ez útnak veled vágott.

Én veled tettem, mit nem még,
Angyali szárnyon repültem,
Feledni nem hagyó emlék,
Mily bájba akkor merültem.

Ám hirtelen zord szél ébredt,
Olyan, amit nem akartam,
S e világban oly kárt vétett,
Hogy egészben belehaltam.

S most a valóságba esve,
Vágyva keresem az utat,
Hisz nálad tisztán volt festve
Az, mit más elvétve mutat.

Vágyakozás



A város peremén

...újra kortyolok belőled...
Éjjel a város peremén.
Ej, látod, itt vagyunk megint.
Itt vagyunk... te meg én.

Gyönyörű e csillagos éj...
Maradjunk még... nem sietek.
Szerelmes vagyok... szerelmes.
S beteg... beteg... beteg...

Mert... tudod ő... ő nem szeret.
Most is mással van valahol...
... újra kortyolok belőled...
Ez biztos így van jól...

Reménytelenség



Veled

Nem létezem nélküled,
Egymagam, nézd, nem vagyok,
Mint ahogy a Nap nélkül
fönn ama
Néma csillag sem ragyog.

Világíts hát örökké,
Szeress, szólj, figyelj engem,
S egyszer, midőn fényed mind
eldobtad, -
Kialszom veled, - csendben.

Kedvesemnek



Viszlát kedvesem

Viszlát kedvesem, viszlát, ha mennél,
Ha érzed, másutt boldogabb lennél!
Szeretlek, de ne hidd, nem engedlek,
Nem kell énnékem, kinek nem kellek!

Viszlát kedvesem, engem ne kérdezz,
Nem fontos, lelkem mostan mit érez,
Ne aggódj értem, én itt megleszek,
Ha el nem megyek, el sosem veszek!

Viszlát kedvesem, remélem, tetted
Szíveddel-lelkeddel megértetted!
Nem haragszom én, járd fénylő utad,
Mit hiszel, néked meséket mutat.

Viszlát kedvesem, rózsák hintsenek
Hol tűnsz, - de félek, mesék nincsenek!
Nem létezve csábítanak minket,
Ne keresd hát, oly sokáig mindet!

Viszlát kedvesem, ne szólj, menj, mehetsz!
Ne mondd, szerettél vagy még tán` szeretsz!
De ha egyszer utad végig járod,
Emlékezz rá, volt szerető párod!

Kihűlt szerelem
menusgabor, 2020. január 14. kedd, 20:00
Címkék: Budai Zolka, AJÁNDÉKOT VETTEMBoldog, Adjon Isten, Fölrajzoltam Jótündérkét, Csak Isten, Csak Te,
Kommentek
Mi lett a szívemmel
Az ember érzi, hogy van valami dolga,
mintha tavasszal értelme volna
mindennek, ami áll vagy mozog.
A szemetesládák, papírdobozok
a bérházak előtt idétlen
csillognak és inognak a szélben,
mint kibelezett emlékek az agyban.
Semmi nincs, ami pótolhatatlan.

Élénkebbek a színek, fürgébben szalad át
a téren a kék és a rózsaszín kabát ...

Az ember érzi, hogy van valami álma,
igazi reménnyel néz fiú a lányra
és a lány szíve erősebben dobog,
ahogy szemetesládák, papírdobozok
csillognak, inognak a szélben
és fölnevet, átrohan a téren
a kék és a rózsaszín kabát.

Az ember még szeretné magát.

(Budai Zolka nyomán)
klarika47, 2018. szeptember 12. szerda, 06:59
Budai Zolka
Budai Zolka

Ha ideérnél

Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
de ha jönnél én mindig itt vagyok.
Gyere - ha nincs - meleg eleségért
s puha fekhelyet is adok.
Ne légy - ha nem kívánod - kóbor,
eldobott levél mi szállong céltalan,
és ha ajkadon régen volt már jó bor,
keress meg engem - itt néha van.
Én tudom, bármit adnál cserébe,
de semmi az - ide nem kell zálog:
nem léphet az emlékek helyére
nagyobb érték e szónál: barátok.
S ha eljössz, mint a gyönge tészta
feldagadnak a régi napok,
s úgy lesz megint minden egész, ha
te mesélsz és én bólogatok.
S beszéld el azt is hevesen,
ki művelt belőled meghasadt farönköt,
ki tudta a titkod, mit kevesen,
hogy lábadról ily könnyen ledöntött.
S ordítsd mint régen, igaz torokból,
hogy az egész világ piszkos kátrány,
azt is, hogy aki kéne nem csókol
s hogy cigarettacsikkes a párkány
hogy nem léteznek az úgy várt
horvathzsoka, 2018. május 09. szerda, 08:55
Budai Zolka: A végtelen hegytetőn
Budai Zolka:
A végtelen hegytetőn

Tegnapom éjjelén furcsa álmot láttam.
Közeli képeket! Mit soha ezelőtt!

Egy fiút s egy lányt, kik hóviharban jártak
Nem ismervén ők a végtelen hegytetőt.

Hitték, a bércek mögött oly mező terül,
Hol örökkön boldog lehet az, ki szeret!

Oly táltos tűz tombolt testeiken belül,
Minek méltó párja pokolban sem lehet!

De kívül a világ gyilkos szelet fúvott,
Zúgott, sűvített, a jégpihékkel táncolt!

Tán` még a fák törzsébe is belerúgott,
Mert ágaival mind fehér gipszben játszott!

Meglilult ajkáról reszketőn szólt a lány:
"Lelkem, életem, hogyan érek föl oda,

Mikor levegőm nehéz s annyi vagyon tán`,
Hogy végső csókommal engedjelek tova?"

Megtorpant az ifjú e szavakat hallván.
Egy szótalan percre szíve is megállott.

Kélt rettenetében e válasz jött ajkán:
"Ne beszélj, szerelmem, ilyes
ametiszt54, 2018. február 25. vasárnap, 14:40
Először és utoljára...
Budai Zolka:

Először és utoljára...

Ó, gyönyörű Karácsonyfa!
Hallgass féltő tanácsomra:

Ragyogj reánk szikrát szórva,
Minden szívhez tisztán szólva,
Forrassz lánccá sok kis kezet,
Fakassz boldog énekeket,
Ringasd lelkünk illatoddal,
Tündökölj a csillagokkal,
Játszd a múló szerepedet:
Árassz közénk szeretetet!

Áldozz mindent csak a mára,
Először és utoljára!

Hisz e szerep, tudod, véges,
Nem leszel már holnap ékes,
Nem csodálunk ajkunk tátva,
Boldogságot tőled várva,
Elhullanak szép ékeid,
Nem maradnak értékeid,
Nem leszel már fényes bálvány,
Csak egy kóró,- korhadt állvány!

Holnapra már Karácsonyfa,
Te leszel a halál csokra.
aranyoslila, 2017. december 22. péntek, 21:15
Budai Zolka
Budai Zolka

Egészen itt

Csak, ami fontos lüktet, dübörög, dobban,
egészen itt vagy a darabokban,
mint múlt a föld alatt, hol víz és olaj van
és a nyirkos csontok lassú robajban
süppednek túl egy centiméteren.
Az élet vagy és így az életem.

Megszűnt a csönd. Gondolatomban rezegnek
apró ujjai fáradt kezednek
és megérzem szíved szokatlan ritmusát,
ahogy iramlik rajta a titkos át,
mint ablakon az éjjeli árnyék.
Mintha lényedből valóra válnék.

Én beszéltem arról, mit sohasem láttam,
benne égsz minden cigarettámban,
az ünneplő ruhám vagy, lelkedet hordom,
munkát is adtál, már te vagy a dolgom,
és hozzád érek, hozzád van közöm.
Csak te vagy ott, mikor leöltözöm.

Annyira közel a tegnap és az újnak
még lámpái elhomályosulnak,
ha ölellek, mint lélegző testet a hit
és szorítom bizonytalanságait
ezernyi kis sötétkék erednek.
Egészen itt. Egészen. Szeretlek.
horvathzsoka, 2017. augusztus 25. péntek, 22:40
Budai Zolka
Budai Zolka: Ha ideérnél

Tudod, hogy házamon nincsen cégér,
de ha jönnél én mindig itt vagyok.
Gyere - ha nincs - meleg eleségért
s puha fekhelyet is adok.
Ne légy - ha nem kívánod - kóbor,
eldobott levél mi szállong céltalan,
és ha ajkadon régen volt már jó bor,
keress meg engem - itt néha van.
Én tudom, bármit adnál cserébe,
de semmi az - ide nem kell zálog:
nem léphet az emlékek helyére
nagyobb érték e szónál: barátok.
S ha eljössz, mint a gyönge tészta
feldagadnak a régi napok,
s úgy lesz megint minden egész, ha
te mesélsz és én bólogatok.
S beszéld el azt is hevesen,
ki művelt belőled meghasadt farönköt,
ki tudta a titkod, mit kevesen,
hogy lábadról ily könnyen ledöntött.
S ordítsd mint régen, igaz torokból,
hogy az egész világ piszkos kátrány,
azt is, hogy aki kéne nem csókol
s hogy cigarettacsikkes a párkány
hogy nem léteznek az úgy várt csodák
hogy melléd
horvathzsoka, 2016. április 30. szombat, 10:31
Budai Zolka: Érezlek
Számban érzem selymét a hajadnak
minden egyedül átfeküdt éjjelen
s már úgy vagyok, hogy gyakorta szégyellem,
ahogy emlékeid rám tapadnak

s embertelenítenek, mint a kosz.
Nézd meg, ha eldoblak messzire nappal,
egy percnyi csöndbe csavart gondolattal
az éjszakai szellő visszahoz.

Megölnélek, ilyen vágyaim vannak
vagy megtennélek most halhatatlannak,
hogy ne csak itt birtokolj, egy szonetten!

De gyenge vagyok s mindenhez gyáva,
rosszul lettem egyszer kitalálva:
emberek közé szeretni születtem.
hilon, 2016. április 18. hétfő, 21:18
Képek, videók
20120521_Budai_Var_1_n et.
menusgabor
2018. május 18. péntek, 22:24
Budai idill 01.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 05:01
Budai idill 02.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 05:00
Budai idill 03.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 04:59
Budai idill 04.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 04:59
Budai idill 05.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 04:59
Budai idill 06.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 04:58
Budai idill 07.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 04:58
Budai idill 08.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 04:57
Budai idill 09.jpg
chillik
2018. március 20. kedd, 04:57
A budai országgyülés 01.j
chillik
2018. március 19. hétfő, 03:50
A budai országgyülés 02.j
chillik
2018. március 19. hétfő, 03:49
Minden-szívből-szóló-k ará
menusgabor
2019. december 27. péntek, 21:48
angyal- semmi és minden.j
menusgabor
2019. december 09. hétfő, 22:15
Mindenért hálát adjunk
dandej
2019. november 08. péntek, 19:39
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.