Belépés
2019. június 16. vasárnap | 24. hét | 167. nap | 11:08 | Jusztin
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
DR: KENDE PÉTER: Anikó egyedül maradt
Takácsné Barsi Anikó csinos, negyvenes asszony. Szép ívű a
szája, magas a homloka, jó a frizurája, s a szemei melegen
barnák - és szomorúak. Balatonföldváron él, több étterem,
szálloda egyik gazdája. Szeptember közepén keresem föl;
ilyenkor már nagyon fáradtak a balatoni vendéglátósok: hiába ez
a kenyerük, alig várják, hogy vége legyen a szezonnak, s
kipihenhessék magukat. Anikó azonban kemény asszony; viseli
magát, most is jobbik formáját hozza. Kedves, mosolygós -
mind-addig, amíg a beszélgetés a férjére nem fordul.
- Sokkal több volt ő nekem, mint szerelem. Gyerekként nem
igazán kellemes családban nőttem föl; a szüleim el is váltak,
tőlük sohasem kaptam meg az összetartozás érzését.
Húszévesen, a férjemtől éltem meg először életemben azt az
élményt: mit jelent valakivel együvé tartozni. Biztonságot és
szeretet nyújtott, partner volt mindenben, és végtelenül toleráns.
Barátom, társam - mindenem volt. Nem arról van szó: ne lettek
volna köztünk viták - de hát minden házasság a konfliktusok
megoldásának sorozata által válik vagy nem válik jóvá.
Valamennyi összeütközésünk azzal a felismeréssel zárult: mi
akarunk és tudunk együtt élni. Megfelelő szabadságot adtunk
egymásnak, mindig tudva: stabilan számíthatunk a másikra.
Nem született gyerekünk, így azokat a gondoskodási, védő
ösztönöket is, amik másoknál a gyerekre irányulnak, őrá
vetítettem ki.
Amikor zajlott a per, az ellenfelek próbáltak kikezdeni e téren
is. Ettől váltam igazán kérlelhetetlenné. Úgy éreztem: itt óriási
igazságtalanság történt, s nekem elsősorban a férjem miatt kell
végigvinnem az ügyet. Persze, később rájöttem: magam miatt is
hajtottam az egészet; de akkor csak azt éreztem: neki vagyok
köteles igazságot szolgáltatni.
- Hogyan ismerkedtek meg?
- Ő a harkányi szálloda igazgatóhelyettese volt, én a Baranya
megyei vendéglátó központban dolgoztam, s kiküldtek hozzájuk
valami hivatalos feladattal. Ültem a hotel halljában, és vártam a
többieket, akiknek érkezniük kellett. Egyszer csak odajött
hozzám egy aranyos, vigyorgó, ugribugri kis alak, és elkezdte
hevesen csapni a szelet. Kérek-e kávét, innék-e valamit, mihez
van kedvem - én pedig mindenre csak azt feleltem: köszönöm,
nem. Állandóan humorizált - nem erőltetetten, sőt, kedvesen -,
ám közben minden előzmény nélkül azt mondta: hú, ő éppen
egy ilyen feleségre vágyott. A velem lévő idős kolléganőm
azonnal rászólt:
- Menjen innen, Zoli, ez a kislány nem Magának való! -
Ismert volt ő már akkor, hogy a nők egymásnak adják a szobája
kilincsét. Engem - a jól nevelt kis úrilányt - figyelmeztetett is a
néni: vigyázzak ezzel a férfivel. Később megérkezett néhány
idősebb úr a központból - akik mind megkörnyékeztek,
ajánlatokat tettek, ki finomabban, ki kevésbé. Zoli látta ezt, és
kimenekített - nyittatott nekem egy szobát, fölvitt oda, és kívülről
rám zárta az ajtót -, ő pedig visszament dolgozni. Az urak ugyan
megtaláltak, egymás után kopogtak be: - Tudom ám, itt van;
nyissa ki, nem bánja meg! - ha akartam volna, se engedhettem
volna be egyiket sem, hiszen be voltam zárva. Később Zoli ezt
mindig úgy emlegette: ő mentett meg engem ,,a lecsúszástól" -
ha nem bújtat el, a sok idős ember megrontott volna.
Másnap hazamentem Pécsre; ő már délután hívott telefonon:
hogy vagyok, mi újság. Jártam akkoriban egy fiúval, de már
kezdett kimúlni a kapcsolat. Előfordult: munka után egy
kolléganőmmel jöttünk ki az irodából, s a járda egyik oldalán ez a
fiú várt, a másikon viszont Zoli. Oly kínos volt, hogy karon fogtam
a munkatársnőmet, s elvonszoltam a harmadik irányba. Zoli
jövögetett, leültünk kávézni, s viccesen ugyan, de újra és újra
mondogatta: ez komoly ügy. Egyre többet voltunk együtt.
Fantasztikusan tudott viselkedni. Ott, Pécsett a nagyszüleimmel
laktam - akik vérbeli úri család voltak, nagyanyám igazi hölgy,
kalap és kesztyű nélkül ki nem ment az utcára. Amikor Zoli
először jött hozzánk: hatalmas virágcsokrot és bonbont hozott a
nagyimnak, ahogy a régi nagy könyvekben meg volt írva. Odáig
ment a dolog, hogy behívott a vállalat személyzeti vezetője,
édesanyám jó barátnője, és óvott tőle, kért: legyek nagyon
óvatos, mert ez a férfi nem nekem való. Én húszéves voltam;
Zoli huszonhét, ráadásul már elvált ember. Hiába minden és
mindenki, fél év múlva megvolt az eljegyzésünk. S újabb fél év
múlva össze is házasodtunk, igaz - nagymama összes
tervezgetése ellenére -, felhajtás nélkül, a két nagyszülővel és a
két tanúval, utána egy ebéddel. Még fehér ruhám sem volt,
szegény nagyinak potyogtak is a könnyei.
És elkezdtünk együtt dolgozni. Megpályáztunk Marcaliban egy
kis szállodát, étteremmel; Zoli volt a főnök, én a helyettese. Majd
átjöttünk Balatonra, a Pannóniához, a vadonatúj fonyódi Delta
étterembe; elkerültünk Balatonföldvárra, a Balaton-gyöngyébe.
Közben váltottunk: inkább én lettem a főnök, s ő a helyettes,
mert én jobban kijöttem a főnökökkel. Zoli rettentően nyílt ember
volt - mindenkinek leplezetlenül kimondta a véleményét, s ebből
persze sok konfliktusa származott. Hiába volt ragyogó
szakember, én szinte mindent tőle tanultam a vendéglátásról -
én voltam a diplomatikusabb. Jött a gebin utáni első már majd nem
privatizáció, az üzletek szerződésbe adása; de addigra
Zolinak elege lett a Balatonozásból. Ultimátumszerűen közölte:
- Hagyjuk ezt abba, jöjjünk vissza Pécsre! - Nekem nem
nagyon tetszett az ötlet, de a béke kedvéért belementem.
Sejtettem: bánthatta a hiúságát a kényszerű fordított
szereposztás - sértette a büszkeségét, hogy én legyek az ő
főnöke -, még ha ez kizárólag papíron volt is így. Pécsett
azonban kiderült: nem olyan egyszerű, minden a kapcsolatokon
múlik. Márpedig mi majd' tíz éve eljöttünk onnan, a kapcsolataink
nem éltek eléggé. Zoli kapott ugyan állást, de nem volt egy nagy
szám: közepes bisztrónak lett a vezetője. Én nem találtam
semmi megfelelőt - Földvárról viszont nagyon jó ajánlatot
kaptam -, úgyhogy megállapodtunk: én visszajövök Balatonra, ő
marad Pécsett. Itt a szezon úgyis maximum áprilistól októberig
tart, hétvégéken Zoli lejárt hozzám, az egész telet pedig Pécsett
vele tölthettem. Nagy ajándéka volt az életnek ez a sok hosszú
tél. Jógáztam, megtanultam az igazi meditációt, a
legkülönbözőbb tanfolyamokra jártam. Tíz éven át éltünk így.
Nekifogtunk Földváron építkezni.
Lassan kezdtem azonban én is belefáradni ebbe a se itt, se
ott létbe. Sok-sok töprengés árán úgy döntöttünk: pénzzé
teszünk mindent, és építünk Pécsett egy olyan házat, amiben
lakásunk is van, és üzletünk is, egy cukrászda. Nem presszót
terveztünk - amiből aztán kocsma lesz -, hanem igazi
cukrászdát, saját műhellyel. Pécs nélkülözött akkoriban ilyet,
sehol nem lehetett jó süteményt kapni. Eladtuk mind a földvári,
mind a pécsi házat; béreltünk lakást, és szeptemberben
elkezdtünk építkezni. El is jutottunk talán 90 százalékig, az üzlet
közvetlenül befejezés előtt állt, a háznak is kész volt az alsó
szintje. Kitűztük a cukrászda megnyitásának időpontját, júniusra.
Mint mindig, a legutolsó szakasz volt a legrémesebb. Húszféle
ellenőrzés; még a baciknak is külön csúszda kell; a kiszolgáló
pult párkányát szét kell verni, mert nem lehet víz-szintes,
legalább negyven fokban dőlnie kell, ne lehessen semmit
rátenni; tűzvédelem, kicsinyes hatósági ellenségeskedések; a
határidők szorítása és így tovább. Mindent Zoli irányított, persze
rengeteget idegeskedett.
Közben, februárban volt egy szörnyű meditációs élményem.
Megjelent előttem a férjem - akkor már körülbelül öt éve halott -
édes-apja képe, sokkal, de sokkal fiatalabban, mint amilyennek
én valaha is ismertem őt, mosolygott, és azt mondta: - Jöttem a
Zoliért! - annyira megijedtem, azonnal ki is estem a
meditációból, s rohantam Zolihoz, mi történt.
- Ugyan - nevetett ő -, nem jelent ez semmit! - Nem
nyugodtam, megkérdeztem a jógamesteremet, aztán Agárdi
Tamást, akihez éppen hipnózis-tanfolyamra jártam, másokat, ám
mindenki elbagatellizálta. Bennem azonban megragadt az
iszonyatos félelem - rettenetesen nehezemre esett elindulni
Balatonra, s otthagyni Zolit. De nem volt mit tenni, indult a
szezon - valamint égető szükség volt arra a pénzre, amit lent
megkereshetek, hogy be tudjuk fejezni az építkezést. Úgy
éreztem: magára hagyom Zolit, akinek ilyen feszült időszakban
még nagyobb igénye lett volna arra a biztonságra, hogy mellette
legyek.
Minden nap többször beszéltünk telefonon, hétvégén nálam
volt. Ám egyik nap hiába hívtam többször is: nem vette föl a
telefont. Igaz, gyakran volt zűr a vonallal - próbáltam annak
tulajdonítani a dolgot, de rettenetesen ideges lettem. Rém
nehezen győztem meg magam: nem kell azonnal beülni a
kocsiba és fölrohanni, biztos megint a telefon rakoncátlankodik.
Másnap reggel korán újra hívtam, föl is vette.
- Mi volt tegnap, hiába hívtalak? - kérdeztem.
- Fú, nagy baj volt: olyan rosszul lettem, úgy éreztem,
majdnem meghalok. Kihívtam az orvost, hál'Isten azt mondta:
semmi baj, csak túl feszült vagyok.
- Megvizsgált?
- Persze, mindenemet végignézte, de nem talált semmit - én
azonban megijedtem. Ahogy tudtam, hazarohantam, s ő az
érkezésem estéjén megint rosszul lett. Fájt a melle, a karja,
fulladt, nem kapott rendesen levegőt.
- Na, ez már nem vicc - mondtam -, gyerünk orvoshoz!
- Ugyan, semmi komoly, elmúlik mindjárt, ne aggódj!
- Szó se lehet róla, most azonnal beülünk a kocsiba, és spuri
az ügyeletre! - Nem engedtem, addig erőszakoskodtam, amíg
megadta magát. A POTE (a Pécsi Orvostudományi Egyetem)
ügyeletén meghallgatták, megvizsgálták, közben persze szóba
került: építkezünk. Javasolták: óvatosabban, ne hajtsa túl magát,
ez nem vezet jóra. Fölírtak Andaxint: attól nyugodtabb lesz.
Maradtam volna vele, de tényleg úgy tűnt, jobban van - engem
meg nagyon vártak Földváron, mindenképpen vissza kellett
mennem. Szombaton Zoli fölhívott: megint rosszul volt, azt
javasolták az orvosok, pihenjen egy kicsit, lejönne pár napra
hozzám.
- Jó, drágám, megyek Érted, lehozlak.
- Ne fáradj, úgyis éppen mennek le haverjaim, ők levisznek
magukkal.
- Minek jönnél mással, akár azonnal elindulok, és hozlak.
- Igazán nem érdemes, pont Földvárra mennek, holnap délre
ott leszünk.
- Oké, várlak! - Amikor vasárnap megérkeztek, mosolyogva,
jókedvűen szállt ki a kocsiból. Ám az őt szállító házaspár
hölgytagja félrehúzott, és a fülembe suttogta: - Vigyázz Zolira,
nekem nem tetszik, nem jól van! - Kézen fogva mentünk le
sétálni a partra, beszámolt róla: előző nap annyira rosszul lett, a
mentőket kellett kihívni, azok rögtön adtak valamilyen injekciót,
majd bevitték az Irgalmasok Kórházba. Csak két-három órát
töltött bent; EKG-t készítettek, megvizsgálták tetőtől talpig.
Megállapították: a szívének nincs semmi baja, idegileg kimerült
az építkezési hercehurcától, ki kell pihennie magát.
- Zoli, ne haragudj, sok ilyet olvastam, ez szív-probléma.
- De hidd el, nem az; itt van a papír, pszichiáter is megnézett,
ő írt föl Andaxint.
- Márpedig állítom: a szíveddel van zűr.
- Jaj, édesem, miért akarsz te az orvosoknál okosabb lenni? -
Ám ahogy sétáltunk, föltűnt: Zoli három-négy lépés után megállt,
úgy beszélgetett velem, mentünk megint pár lépést, ő újra
megállt. Nem tetszett az egész - még aznap kerestem
ismeretséget, s bejelentkeztem vele a füredi szívkórházba,
következő szerdára, hogy az egyik legjobb szívspecialista
megnézze.
Másnapra jobban érezte magát, de csak amíg üldögélt; ahogy
tett két-három lépést, megállt vagy leült, nem bírt tovább menni.
Állandóan fogta, nyomogatta a bal karját: fájt. Találgattuk: ha ez
nem szív, akkor mi lehet, asztma, vagy mi más. Mértük a
pulzusát, a vérnyomását; kipróbáltuk azt is, mennyi a
vérnyomása simán, és mennyi, ha kinyom néhány fekvőtámaszt.
Megállapítottuk: a legkisebb, bármilyen terhelésre azonnal
rosszul van. Nem akartam túlságosan okoskodni, de azt az
átlagember is tudja, ez szívproblémára utal. Zoli azonban nem
akarta tudomásul venni - újra és újra a kórházi iratokat
lobogtatta -, az ő szívének nincs baja. Végül - csak az én
megnyugtatásomra - hajlandó volt átballagni a földvári nyugdíjas
körzeti orvoshoz. A doktor bácsi átnézte a pécsi kórházi iratokat,
s - a változatosság kedvéért nem nyugtatót, hanem -
fájdalomcsillapítót írt föl, talán attól majd nem fáj a karja.
Szerdán aztán a lelkemet is hiába tettem ki - nem volt
hajlandó átjönni Füredre, a szívgyógyászhoz. Inkább hagytam,
legyen, ahogy ő akarja. Eltelt még két nap, és séta közben újra
ugyanaz történt: alig ment valamicskét, szorított, fájt.
Könyörögtem: lassan egy hete csak pihen, szedi a nyugtatót is, a
fájdalomcsillapítót is, mégsem javul, nem mehet ez így tovább.
Nagy nehezen kicsikartam belőle egy ígéretet: vasárnap
hazamegyünk Pécsre, és ott hétfőn szívspecialistához fordulunk.
Ahhoz, hogy több napra elmehessek, egy csomó
adminisztrációt el kellett intéznem - úgy terveztem, szombaton
addig maradok bent, amíg nem végzek. Nekiestem, gőzerővel
dolgoztam a vendéglátással együtt járó millió papíron. Délután
pontban háromkor kivágódott az iroda-ajtó, és a ház énekesnője
a futástól lihegve berontott:
- Jöjjön azonnal, a férje rosszul van! - Hanyatt-homlok
rohantam át a személyzeti szállásra, éreztem: most tényleg nagy
baj van. Futás közben két embernek is kiabáltam:
- Azonnal hívjatok mentőt! - Beértem a szobámba, Zoli félig
ült, félig feküdt, és hörgött. Nem volt eszméleténél. Bejöttek
többen - az úszómester is, aki talán ért az életmentéshez.
Borogatást helyeztem a szívére. Zoli egy pillanatra magához tért,
de szólni nem tudott.
- Jó így a borogatás? - kérdeztem, s ő csak a pillantásával
intett igent.
- Kérsz vizet? - Nehezen, de megrázta a fejét.
- Mit kérsz? - ismét csak jelezte, semmit; nem sikerült
beszélnie. A mentő Siófokról jött; fél óra is eltelt, mire odaért. Az
orvosnőnek azonnal mondtam: ez infarktus - ő annyit
mormogott, talán majd inkább ő diagnosztizál. Addigra a hörgés
megszűnt, Zoli mintha kezdett volna kicsit jobban lenni. A
mentőápoló behozta az EKG-készüléket, a doktornő kérdezte,
szokott-e ilyen állapotba kerülni - majd kiküldött mindenkit,
engem is. Mielőtt kimentem volna, a kezébe adtam az összes
pécsi orvosi iratot. Megnyugodtam: most már nem lehet zűr, itt
van orvos, jó kezekben van, mindjárt túl leszünk a dolgon.
Kihozták Zolit hordágyon, betolták a mentőautóba - de nem
indultak el. Teltek a percek, a sofőrfülke üresen, a mentősök
mind hátul, a lezárt részben, és csak nem jöttek ki. Újra azt
kezdtem érezni: nagyon nagy baj van, ha ilyen sokáig áll a
mentő, ahelyett, hogy elindulna. Végre előkerültek, nem szóltak
egy szót sem, hiába próbáltam érdeklődni, csak annyit
válaszoltak: én nem mehetek velük; Siófokra viszik, a kórház
intenzív osztályára. Egyik kollégám vitt be, amikor fölértünk az
intenzívre, a mentősök éppen jöttek ki onnan.
- Ugye jobban van már a férjem? - fordultam hozzájuk, de a
mentőorvosnő annyira lehajtotta a fejét, hogy majdnem egészen
leguggoltam, amint kerestem a pillantását. Nem felelt a
kérdésemre; Zoli személyi adatait, TAJ-számát kérte, fölírta, s
azonnal távoztak. Legbelül megint éreztem a katasztrófa
előszelét. Az intenzívre persze nem engedtek be; s mindenki,
aki be vagy ki közlekedett, menekült előlem. Álltam a folyosón, a
csapóajtó két szárnya között annyit láttam: bent ide-oda
rohangálnak a nővérek. - Úristen! - futott át rajtam -, csak nem
akkora a baj, hogy meg fog halni? Mindig is hittem benne: ha
valaki akar élni - ha nem adja fel -, akkor tud is. És próbáltam
kintről segíteni neki, gondolatban küzdöttem vele: - Ne add fel,
Zoli! Tarts ki! Légy erős, sikerülni fog! - Próbáltam energiát, erőt
sugározni neki, de úgy éreztem: valami hatalmas erő ezt
visszaszorítja. Majdhogynem párbeszéd zajlott bennem -
miközben megkíséreltem szuggerálni őbelé az akarást, a válasz
az volt: nem megy. Iszonyú lelkiismeret-furdalás fogott el: én
nem vagyok elég erős, nem küzdök eléggé érte - s emiatt ő
feladja, nem harcol önmagáért. Ez csak érzés volt, a tudatommal
képtelen voltam felfogni, hogy ez megtörténhet.
Kijött a doktor - egy fantasztikus igazi orvos, bizonyos
Csingár doktor -, megfogta a karomat, egészen halkan szólt:
- Készüljön föl a legrosszabbra, azt hiszem, nem tudjuk
megmenteni a férjét. Ilyet én még nem láttam: bármit teszünk
vele, nem reagál.
- Azt hiszem, feladta.
- Honnan veszi, miből gondolja?
- Itt kint ezt érzem.
- Lehet. Újraélesztettük, és meghalt; megint újraélesztettük,
és megint meghalt. Még él; de meg fog halni, körülbelül tíz perc
múlva. Magának nem engedhetem meg, hogy bejöjjön, de
nekem vissza kell mennem. - Nem hittem el. Folyton az járt a
fejemben: ez csak rossz álom. Fél ötkor nyílt az ajtó, a doktor
odajött hozzám az ablakhoz, és bejelentette:
- Meghalt a férje.
És abban a pillanatban - fantasztikus történésként - kitört egy
nyári zápor, ahogy ő kimondta a végső mondatot, egyik
pillanatról a másikra elkezdett ömleni az eső. Álltam, néztem az
orvost, nem tudtam sírni.
- Ne vicceljen, negyvenhat éves volt, hogy mondhat ilyet,
hogy meghalt... Fiatal ember... Nem lehet...
- Sajnos ez a valóság.
- De ez nem lehet igaz... Ő nem halhat meg...
- Nézze, én semmit nem tudok. Arra kérem: egyezzen bele,
hogy felboncoljuk. Kötelező is, de szeretném, ha Maga jóvá is
hagyná. És arra is nagyon szépen kérem: ne akarja megnézni,
az újraélesztés során olyan sérülések érték, szeretném, ha nem
látná.
- Persze... Igen, boncolják csak föl... Nem is akarok bemenni.
Lebotorkáltam, ott várt a kollégám, aki bevitt a kórházba,
hazafuvarozott. Rögtön jött a barátnőm, s - amikor az ő arcán
megláttam a döbbenetet - akkor fogtam föl: tényleg valami
visszafordíthatatlan történt; végre elkezdtem sírni.
Másnap visszamentem a kórházba. Találkoztam Csingár
doktorral: ott akart lenni a boncoláson, hogy lássa, valójában mi
történt Zolival. Kérdeztem őt:
- Hogy lehet, hogy az elmúlt hetekben számos orvos látta őt,
s mind azt állította: nincs semmi baja a szívének? - Ő is nagyon
felindult volt, megmondta őszintén: azokban a leletekben -
amiket a mentősöknél hagytam, s ő megkapott - egyértelműen
benne volt, hogy Zoli infarktus előtt áll. Az Andaxin pedig - amit
fölírtak neki - nemhogy javított volna, még rontott a helyzeten,
az ugyanis összeszűkíti az ereket. A boncolás után még
egyértelműbben fogalmazott:
- Az EKG-ban és a laborleletekben pontosan benne volt az
állapota. Nem fogalmazhatnék így, de annyira föl vagyok
háborodva, kimondom: ha az én osztályomon valaki ilyet
művelne, az másnap repülne a kórházból! Páros lábbal rúgnám
ki azonnal!
Hatvan kiló voltam, három nap alatt lefogytam ötvenre. Egy
héten belül gyomorfekélyem lett, a nyakamtól a bokámig az
összes ízületem begyulladt, nem kaptam levegőt.

*

- Egy hónap múlva lejött hozzám Timi - a férjem testvérének
a lánya -, aki jó barátnőm is volt. Persze Zoli haláláról is sokat
beszélgettünk, s szóba került: tenni kellene valamit, hogy mással
ne fordulhasson elő ugyanez. Arra gondoltunk, eljárást
kezdeményezünk az orvosetikai bizottságnál. Timi ismerte
Blasszauer Bélát - a pécsi klinika orvosetikai bizottságának
elnökét -, számos e tárgyú könyv és cikk szerzőjét. Írtunk egy
levelet neki, pontosabban a bizottságnak. Semmi mást nem
kértünk benne, mint hogy vizsgálják ki a történteket. Nem
kaptunk rá választ. Két hónapig vártam, majd újabb levelet
küldtem: ha nem felelnek, más jogi fórumhoz fordulok a
panaszommal. Erre már hamar válaszoltak, Kelényi rektor
aláírásával. Pökhendi, lekezelő, lekicsinylő levél volt -
teletűzdelve latin szavakkal, nehogy a laikus értse, viszont
érezze azt: milyen buta kis porszem ő a nagy orvosokhoz
képest. Közölte: az etikai bizottság kivizsgálta az ügyet, és
megállapította, semmiféle mulasztás nem történt, ez az élet
rendje, mindnyájan meghalunk egyszer. Ez döntötte el, hogy
valóban el fogok menni máshová is. Ha az együttérzésnek csak
morzsáját tanúsították volna, és azt írják: valóban utánanéznek,
mi okozta a tragédiát - miért halt meg a férjem -, és ha hiba
történt, felelősségre vonják azokat, akik vétettek -
megnyugodtam volna, és hagyom az egészet a fenébe. Ám még
ekkor is jó ideig csak magamban füstölögtem, nem akartam
semmit sem tenni. Valamivel később azonban egy kollégám
elém tette a Népszabadság aznapi számát, benne Köbli Anikó
cikkét Ádám Györgyről, s az általa képviselt műhiba-perekről.
Végigolvastam, s bejelentkeztem Ádám professzor úrhoz, adjon
tanácsot. Ő elmondta: ma Magyarországon nincs más reális útja
az ilyen ügyeknek, mint a kártérítési, pénzre menő per - ami
elhúzódó, megalázó, lelkileg szörnyen gyötrelmes.
- Bírja-e majd végigvinni, hogy Magát támadják, mindenbe
belepiszkítanak, kötözködnek?
- Legalábbis megpróbálom. Tartozom ennyivel a férjemnek,
és mind-azoknak, akik éppen most betegek.
- Rendben, akkor elindítjuk! Először megvizsgálják általunk
fölkért szakértők az összes anyagot; perre csak akkor kerülhet
sor, ha ők úgy látják: valóban műhiba történt. - Miközben az ő
szakértőjük dolgozott, Pécsett soros összejövetelét rendezte az
Értelmiségi Kör, az eutanáziáról. A meghívott vendég Blasszauer
Béla volt, kérdezőnek pedig - mivel ebből írta a disszertációját a
jogi egyetemen - Timit kérték föl. Hosszú beszélgetés volt, s
Timi közben rákérdezett:
- Ez a mostani etikai ügy is eléggé bonyolult történet volt,
ugye?
- Milyen mostani? Nem tudok semmilyen etikai ügyről a
közelmúltban.
- Hiszen pár hete ülésezett az etikai bizottság, miután
kivizsgálta egy infarktusban elhunyt férfi kezelését.
- Hónapok óta egyáltalán nem ülésezett az etikai bizottság,
és nem vizsgált ki semmit!
Később Kelényi rektor ezt sajátosan próbálta megmagyarázni.
Szerinte két etikai bizottság volt. Működött az etikai bizottság, és
volt egy másik - amelyik ugyan nem is létezett, nem is voltak
tagjai, csak papíron -, azt állította: ő nem azt az etikai
bizottságot hívta össze, hanem emezt. A valódi etikai bizottság
tagjai egy szót nem hallottak a történtekről, így még arról sem:
megkeresés érkezett hozzájuk. Összesen hárman tudtak a
beadványomról, a Kelényi szerinti másik etikai bizottság tagjai: a
Zoli kórházba bekerülésekor ügyeletes, a vizsgálatokat végző
doktornő - aki a hírek szerint Kelényi személyes protezsáltja volt
-, a kórház vezető főorvosnője - aki Kelényi felesége -, és
Kelényi rektor maga.
Úgy indítottuk a pert, hogy rögtön a megyei bíróságon
kezdődjön, hiszen nyilvánvaló volt: ott helyben, Baranyában
úgyis elveszítjük - s akkor majd fellebbezéssel fölkerül a
Legfelsőbb Bíróságra, ott már van esélyünk. Lezajlott a
tárgyalás: a kórház orvosai és ügyvédei nem jelentek meg, a
keresetre nem reagáltak. A tárgyaláson a bírónő megállapította:
,, idézésük szabályszerű volt, az aláírt tértivevény a bíróságra
visszaérkezett" . Megszületett a ,,bírósági meghagyás", a
kórházat kötelezték a kártérítés kifizetésére. Kivártuk, amíg az
jogerőre emelkedik, s végrehajtást kértünk.
Erre már érkezett a válasz, a következő szöveggel. ,, A
tárgyalás idézésére szóló végzésen, valamint a keresetlevelet
tartalmazó borítékon a POTE, Pécs, Szigeti u. 12. cím volt
feltüntetve. A levél átvételét igazoló tértivevényt az egyetem
postai kézbesítője aláírta. Sajnos azonban a levél ezután nem
került az illetékes szervezeti egységhez, az üggyel foglalkozó
alkalmazotthoz. A Szigeti u. 12. sz. alatt levő elméleti tömbben
20 szervezeti egység található; ezért a nem megfelelő címzés
miatt nem értesültem a peres eljárásról, a tárgyaláson így nem is
képviselték az egyetemet. Hasonló eset fordult elő a már
megtartott tárgyalásról készült jegyzőkönyv megküldésénél,
melynek következtében a bírósági meghagyás ellen a megadott
határidőn belül ellentmondással nem élt az egyetem. Ennek
következtében a bírósági meghagyás jogerőre emelkedett. A
peres ügyről ténylegesen a 384. sz. ügyvédi iroda vezetőjének
ügyirata alapján szereztem tudomást, melyben a bírósági
meghagyásban szereplő igénynek kíván érvényt szerezni.
Tisztelt Bíróság! Fenti indokok alapján kérem Önöket új eljárás
lefolytatására, perújítási kérelmünk elfogadására. Dr. Kelényi
Gábor, a POTE rectora"
Ádám Györgyék azt válaszolták: arról azért talán sem a
bíróság, sem mi nem tehetünk, ha az egyetemen káosz-szerű
rendetlenség van, az iratok kézbesítése a bírósági szabályoknak
megfelelően megtörtént - utasítsák el a perújítási kérelmet. A
Baranya megyei bíróság természetesen helyt adott az egyetem
kérésének. Megfellebbeztük.
Időközben Kelényiék megtudhatták: ez a védekezésük
valóban nevetséges, nyilvánvalóan el fogja utasítani a
Legfelsőbb Bíróság. Ezért utólag becsatoltak egy orvos-szakértői
véleményt, a szegedi egyetem igazságügyi orvostani intézetéből,
amelyben a következők szerepeltek. ,, A POTE II. Belgyógyászati
Klinikáján a beteget a szakma szabályai szerint megvizsgálták,
felvették a részletes előzményi adatokat, és elvégezték a
szükséges fizikális és műszeres vizsgálatokat is. Sem a felvett
EKG-görbe, sem az enzimvizsgálatok nem támasztották alá a
súlyos angina pectoris vagy a heveny mellső-fali szívizomelhalás
kórisméjét; ezért orvosilag nem kifogásolható az ambulancián
szolgálatot teljesítő dr. Rajnai Gabriella orvos eljárása, hogy a
beteget utasításokkal ellátva hazabocsátotta... Nevezett
gyógykezelése az orvostudomány állásának megfelelően történt,
gondatlanság vagy a foglalkozási szabályok megsértése nem
bizonyítható. Az a tény, hogy a fizikális vizsgálat mellett
elvégezték a szükséges műszeres és laboratóriumi vizsgálatokat
is, azt támasztja alá, hogy a beteg ellátása az elvárható
gondosság mellett történt."
Egyébiránt - jóval később - erről a szakértői véleményről
bebizonyosodott, s a bíróság is kimondta: már a születése
jogellenes volt, a pécsi klinika megsértette az orvosi titoktartási
kötelezettségét, amikor hozzájárulásom nélkül kiadta a férjemre
vonatkozó iratokat a szegedi orvos-szakértőnek, ami pedig az
emberi jogok súlyos megsértése. Ám ez csak sokára következett
be - amikor ők becsatolták, a kutya nem volt hajlandó foglalkozni
annak jogellenességével.
A Legfelsőbb Bíróság úgy döntött: az eredeti, arra vonatkozó
perújítási kérelem, hogy a POTE nem kapta meg a bíróság
iratait, nem fogadható el, ám az orvos-szakértői vélemény
alapján mégis elfogadja a kérelmet, s a Baranya megyei
Bíróságot a per lefolytatására utasítja.
A POTE ügyvédnője elképesztő felkészületlenséggel vett
részt a bírósági eljárásban. Többször előfordult: a bírónő már-már
ordított vele, hogy képzeli, hogy így jön ide tárgyalásra,
fogalma sincs az egész ügyről. Egy alkalommal megint a
tudatlanságával volt baj, s a bírónő kérdésére, esetleg elő tudja-e
adni jogi formában is a mondandóját - közölte, sajnos nincs
Polgári Törvénykönyve. A bírónő erre odaadta neki a sajátját:
tessék, olvassa föl belőle a vonatkozó részt. Ő elkezdett valami
egészen mást citálni, a bírónő odahívta magához, és
megmutatta: nem ezt kell olvasnia, hanem emezt. A bírónő
kérdezte meg tőle: bevonták-e a biztosítót is - kiderült, nem;
javasolta neki: talán mégiscsak szükség lenne rá - ő
megköszönte, és megtette. A biztosító jogásza aztán -
bármennyire is ellenfelem volt - nagyon szimpatikus ember volt,
aki értette is a dolgát, azt tudomásul kellett vennem: neki az a
feladata, hogy támadjon, hiszen az a legjobb védekezés. Amíg
csak azzal jött elő: a férjem ivott és dohányzott - különösebben
nem is mérgelődtem; de amikor például azzal próbált operálni:
mi külön éltünk, tehát én tulajdonképpen pénzéhes, anyagias nő
vagyok, akinek semmi alapja nincs kártérítésre, amikor
köteleztetett arra, vessem alá magam pszichiátriai vizsgálatnak -
az már azért kicsit sok volt.
Következett a szakértők harca, pontosabban huzakodása. Az
egyik oldal így érvelt. ,,A kórlefolyás hosszmetszeti képét tekintve
bizonyítottnak vehető, hogy a beteg már igen súlyos angina
pectoris diagnózis miatt került mentővel a POTE II. Belklinikára;
panaszait, tüneteit, EKG-eltéréseit nem megfelelően értékelték;
adekvát kezelést nem kapott, betegségét nem diagnosztizálták
szakszerűen, klinikai felvételét nem eszközölték; mindezzel
együttesen megfosztották a gyógyulás lehetőségétől. Az
ambuláns orvosok által javasoltak a javulás lehetőségét sem
adták meg számára, fentiek együttesen vezettek a beteg
halálához. Meglévő súlyos coronaria betegsége megfelelő
kezeléssel javítható lett volna."
A következő szakértő próbált kitérni. ,,Néhai kardiális állapota
sürgősségi kórházi felvételt nem indokolt; de típusos panaszai,
tünetei miatt gondolni kellett volna a coronaria reserv kapacitás
csökkenésére, hiszen a klinika kiíró kórisméje is kérdőjelesen
angina pectoris volt. Így célirányos, következetes kardiológiai
kivizsgálást kellett volna kezdeményezniük a javasolt
pszichiátriai mellett. Nem állítható azonban egyértelműen, hogy
néhai élete (a későbbi szívizomelhaláskor) megmenthető lett
volna; de az életben maradási esélyei jobbak lettek volna, ha
időben megfelelő kezelésben részesítik." Majd a harmadik
szakértő megállapította: ,,elvárható lett volna, hogy további
megfigyelés, majd a panaszokat fenntartó elváltozások feltárása
érdekében további vizsgálatok elvégzése irányába
intézkedjenek, mely a kórházi felvételt indokolta" .
Végül az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi
Bizottsága egyértelműen fogalmazott. ,, A beteg ellátása során
nem tanúsítottak kellő gondosságot. A nem kellően körültekintő
eljárás folytán a kezelés nem volt szakszerű."
S ennek alapján a bíróság meghozta az ítéletet - pontosan
három évvel a per elindítása után -, megállapította: a POTE
kártérítési felelősséggel tartozik Zoli haláláért.
Amikor megkaptam az ítéletet - lefénymásoltam, betettem
három borítékba, és elküldtem a rektornak és annak a két
doktornőnek, aki a felelős volt. Nem írtam alá, nem írtam mellé
semmit, csak föladtam postán. Ennyi volt a célom.
Szembesüljenek azzal, amit tettek, és vállalják el. Mert igenis
vannak rendes és nagyon jó orvosok, akik tényleg a betegekért
dolgoznak; és persze, történhet hiba is, de akkor azt be kellene
ismerni. Degradálni, lekezelni, semmibe venni azt az embert, akit
fájdalom, veszteség ért, külön kasztként megtehetni mindent,
semmibe véve a törvényt, egymást védeni - azt már nem.
Hozzá kell tennem: a bírákat sem irigylem, de amit olykor ők
is megengednek maguknak: az is fölháborító, még ha egyébként
emberileg érthető is. Amikor a kórház perújítási kérelmének
megengedése vagy el-utasítása volt a tét, a pécsi bírónő
megmondta előre: nem a javunkra fog dönteni. Korábban
ugyanis megkérdezte az ellenfél jogászait: mit tesznek, ha ő
elutasítja a kérelmet - s ők azt válaszolták: természetesen
fellebbeznek. Erre ő azonnal kiadta nekik az elutasító ítéletet,
közölve: azért teszi ezt, nehogy kicsússzanak a fellebbezési
határidőből. Ez persze tilos. Ő azonban ezt is inkább fölvállalta,
mintsem pécsi létére pécsi orvosok ellen hozzon ítéletet. Hiszen
ő ott él, a nevét ismerik, és ha neki, vagy a gyerekének orvoshoz
kell mennie, ezt félve tenné. Szörnyű, borzalmas, hogy egy
bírónak félnie kelljen: ő vagy a családja kárát láthatja annak, ha
úgy dönt, ahogy a törvény előírja. Később is - amikor mégis
kénytelen volt ítélkezni ebben az ügyben - végig görcsösen
ragaszkodott az újabb és újabb bizonyításokhoz. Már három -
lényegében egyértelmű és egybehangzó - szakértői vélemény
volt a kezében, amikor tulajdonképpen teljesen fölöslegesen
fordult a legmagasabb orvosi fórumhoz, az Egészségügyi
Tudományos Tanácshoz, vagy hogy még jobban lefedezze
magát, vagy mert ilyen utasítást kapott - de ez csak találgatás.
Látszott rajta: érti és megérti a történteket, pontosan tisztában
van vele, nekünk van igazunk, de nem mer dönteni.
A végén megkaptam a kártérítési összeget is.
Végiggondoltam: kik azok, akiken Zoli szeretett volna segíteni,
ha tud. Közöttük szétosztottam az egész pénzt. Magamnak egy
fillért sem tartottam meg belőle.

***

- Édes anyukám, hidd el, csak kivizsgálásról van szó, semmi
másról!
- Áh, biztos rákos vagyok, és el akarjátok titkolni előlem -
dohogott Eszti néni. - Miért hiszitek azt: ha az ember öreg, és a
második gyerekkorát tölti, akkor úgy is kell kezelni, mintha
tudatlan kölyök lenne?
- De mama, becsületszavamra senki egy szóval nem vetette
föl még a gyanúját sem a ráknak. Azt mondták a doktorok:
szeretnének teljes kivizsgálást végezni, és a vérnyomásodat
beállítani. Pár nap, és hozhatunk haza. Kössünk alkut! Hétfő
reggel beviszünk, és - ha nem végeznek teljesen a
kivizsgálással, akkor is - pénteken délután hazahozunk. Így
rendben?
- Ezt halál-komolyan megígéred?
- Meg. Esküszöm Neked. Elég?
- Elég, rendben.
A tekintélyes értelmiségi családnak kijáró módon fogadták
őket a neves kórházban, itt szokva voltak az ilyen vendégekhez.
Eszti nénit két-ágyas szobában helyezték el, s már hétfő reggel
elkezdték a különböző vizsgálatokat. Egyik laborból a másikba,
röntgenek, EKG, EEG, még fogászatra és ortopédiára is
elküldték, igazán alapos munkát végeztek. Szinte repült az idő a
rengeteg teendővel; s mindenki kedvesen, mosolyogva fogadta,
szánt időt a tereferére is, végre jól kipanaszkodhatta magát. Ha
csak egyet nyekkent - máris újabb vizsgálatokat és kezeléseket
írtak elő. Hála Istennek, semmi különösebb baja nem volt; s
most, hogy ennyit foglalkoztak vele, egészen kivirult.
Egyedül a szobatársa, Piroska nem volt túl kellemes,
különösen őhozzá képest igen rossz bőrben volt. Valami furcsa
betegsége volt, rendszeresen elveszítette az eszméletét,
olyankor dobálta magát, fel-felemelkedett az ágyában. Rengeteg
gyógyszert adtak neki, a többségét infúzióban.
Egyik délután Eszti néni keresztrejtvény-lapot vett: este majd
azzal foglalja el magát, amíg nem kezdődik a tévében valami
nézhető műsor. Bejött a lánya, kikérdezte, melyik vizsgálaton mit
mondtak. A Daubnertől hozott rigójancsit, azt ő nagyon szerette.
Míg beszélgettek, Piroska megint elveszítette az eszméletét.
Bejött a nővérke; fölállította kettejük ágya közé az infúziós
állványt, és bekötötte a szobatársnő karjába az infúziót.
Kinyitotta a csapot, elkezdett csöpögni az oldat Piroska
vénájába. Eszti néni hamar hazaküldte a lányát, örült, nekieshet
a keresztrejtvénynek. Az elsőt villámgyorsan megfejtette - Ady vers
részlete volt a beküldendő feladvány -, még csak a betűk
fele volt meg, amikor ő már beírta végig. Hozzáfogott a
másodikhoz, az nehezebbnek ígérkezett. Piroska közben megint
nyugtalankodni kezdett. Először ívben megfeszült a teste, aztán
kiengedett, akkor meg éppen azzal a karjával kezdett
hadonászni álmában, amelybe az infúziót kötötték. A vékony
műanyag cső ki is billentette álltóhelyéből a fém állványt, Eszti
néni rémülten látta: az elkezd dőlni Piroska ágya felé. Ám az
eszméletlen asszony tovább csapkodott, az infúziós állványba
ütközött a karja. Az perdült egyet, a másik irányba billent. Eszti
néni fölnézett, s csak annyit látott: őfelé közeledik. Látszólag
lassan dőlt, valójában annyira sebesen zuhant, hogy nem volt
ideje félrerántani a fejét.
Az infúziós állvány fejbe csapta Eszti nénit, s ő azonnal
meghalt. Mire bejött valaki, már rég menthetetlenül vége volt.
A család kártérítési pert indított a kórház ellen. Ennek során
nem kevesebb, mint öt igazságügyi orvos-szakértő volt hajlandó
leírni: sajnos az infúziós állványt nem lehet rögzíteni. Hogy miért
nem? Mert lehetetlen. A család ügyvédjének azt a fölvetését,
miszerint legrosszabb esetben meg lehetne próbálni például
madzaggal kikötni az állványt, nevetséges dilettantizmusnak,
egyszersmind teljesíthetetlen igénynek minősítették.
A család megnyerte a pert, a kártérítés összege körülbelül
egy ötéves közép-kategóriájú autó vételárának felelt meg.
scorpionsrose, 2014. július 03. csütörtök, 16:27
Címkék: Takácsné Barsi Anikó, Később Zoli, Amikor Zoli, Megpályáztunk Marcaliban, Nekifogtunk Földváron, Mindent Zoli,
Kommentek
Bertók László
egészet
egy ügyes pillanatra.

Hirdetve, hogy emberrel szép csak
a tavasz, nyár, az ősz is,
s a jégvirágos vonatablak


JÓT IS AKARHAT

Mit tud meg rólad, megtudhat-e valami fontosat,
aki észreveszi, hogy összeomoltál, hogy
nagy bajban vagy? Meg akar-e tudni bármit is, netán
azzal a szándékkal, hogy most rögtön (vagy később)
ártson neked? Vagy csak a ,,nézd meg... és menj
tovább" spontán érzékelője villan föl a szemében,
miközben nem lép rád, nem rúg beléd, de jelzi, hogy
meglátott, s hogy még a pokolban is (ahová ő megy)
jobb (legalábbis neki), mint ez itt? Mitől
gyullad meg a tapló, hozza izzásba a lelket,
s pillantod meg magadat a tükörben, úgy tűnik,
utólag és homályosan csak, tehát nem tudhatod, hogy
akkora-e a baj, amekkorának érzed (gondolod), vagy
amekkorára
menusgabor, 2018. szeptember 25. kedd, 19:59
Hét magyar alkotás versenyez a szarajevói filmfesztiválon
percekre beosztott idejéről. A film főszerepében Szamosi Zsófia látható - olvasható a közleményben.

Mint írják, rögtön a locarnói világpremiert követően a szarajevói filmfesztivál nagy presztízsű Fókusz programjában is bemutatkozik Milorad Krstić akció-thrillere, a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs mozifilm.

A dokumentumfilm versenyben három magyar alkotó indul. Bogdán Árpád Gettó Balboa címmel készült legutóbbi filmjének középpontjában a józsefvárosi gyerekeket felkaroló, börtönviselt, később megtért edző, Misi és a világbajnoki címre törő, tehetséges, de nehéz szociális körülmények közül érkező fiatal bokszoló, Zoli élete, és kettőjük kapcsolata áll.

Csuja László Kilenc hónap háború című magyar-katari koprodukcióban készült alkotása egy 23 éves srác története, aki kárpátaljai magyarként kilenc hónapig harcol az orosz-ukrán háborúban.

Zurbó Dorottya a Filmalap Inkubátor Program támogatásával készítette Könnyű leckék című első önálló rendezését. A napokban a locarnói filmfesztiválon
velemenyezd, 2018. augusztus 08. szerda, 11:59
Tüskevár
Mi voltunk Tutajos. Mi fárasztottuk a csukát, mi hallgattuk Matula bácsi ízes beszédét és mi töltöttük azt a felejthetetlen nyarat a rejtelmes Kis-Balatonnál. A Tüskevár generációk kedvence lett. Ki hinné, 51 éve, 1967-ben mutatta be a televízió. A Matula bácsit alakító Bánhidi László akkor lett minden kisgyerek nagypapája. Hiába játszott később számtalan filmben, ő Matula maradt, a szerethető remete. Sajnos a film szereplői közül ma már csak alig él valaki. A Tutajost alakító Seregi Zoltán szerencsére igen, ő 65 éves és a békéscsabai Jókai színház igazgatója. Mint később, már felnőtt fejjel elmesélte, a véletlennek köszönheti, hogy ő kapta meg a szerepet. Pontosabban egy filmes asszisztensnek köszönhető, aki addig kérlelte a kis Zolika apját (Seregi László neves színházi és filmes szakember volt), amíg megmutathatták a Tüskevár rendezőjének az akkor 7. osztályos fiút. Habár már csak két jelölt volt a szerepre, a harmadiknak beeső Seregi lett Tutajos, a rendező Fejér Tamás egy próbafelvétel után döntött így
lenke1964, 2018. augusztus 03. péntek, 18:59
Ötven éve játszott Debrecenben a Nashville Teens
hozzánk. És az sem, hogy a táncdalfesztivál gálájára is meghívták énekelni Rayt. A magyar lányok egymást taposták a kegyeiért. Úgy tudom, Zalatnay Cini és Mary Zsuzsi voltak nála a nyerők...

nashville-plakat1.jpg

A két koncertet a mai napi emlegetik azok a debreceniek, akik ott voltak valamelyiken. Főleg a zenészeknek jelentett meghatározó élményt. Szerencsére a másodikról készült negyven fénykép, a facebook-oldalon megnézheti őket bárki. Arthurral és Hawkins-szal sikerült később felvennem a kapcsolatot, jól esik nekik, hogy nem felejtettük el őket és szívesen emlékeznek a magyarországi turnéikra. Arthurral aránylag sűrűn írogatunk azóta egymásnak, elküldte például a magyarországi vízumról készült képeit, de őriz egy marék magyar aprópénzt is.

Az énekes nevét elírták ugyan, de a plakáton azt olvassuk, Ray Phillipsék egymás után két koncertet is adtak aznap este. Mennyien láthatták őket játszani?

Az Aranybika Bartók termében nagyjából ezer főt lehetett
tinka1951, 2018. március 16. péntek, 12:17
Oktatás politika
egyetért velük.
Felhívásuk szerint az oktatási rendszer igazságtalanságai ellen akarnak tiltakozni, valamint kiállnak ,,egy igazságosabb, modernebb, diákközpontú oktatási rendszerért, amelyben a diákok nem lesznek agyonhajszolt zombikMérges Facebook-like-gomb matricákat osztogattak a szervezők, és bemondták, hogy csak a Mit kíván a magyar diákság kezdetű szórólapokat szabad elfogadni, a többi illegális.

Fél öt előtt eleredt az eső, a tömeg is egyre nagyobb lett, majd pár perccel később elkezdődött a demonstráció.

A szervezők nagyon örültek a nagy tömegnek, és annak, hogy kiállhatnak egy más oktatásért. "Amilyen a ma oktatása, olyan lesz a holnap Magyarországa" - mondta egyikük. A diákok mellett szülők és oktatók is voltak a helyszínen.Az első felszólaló Bognár András ötletgazda volt. Szerinte a mostani oktatási rendszer szorongó felnőtteket
bordat, 2018. január 31. szerda, 19:20
9. Amit nem mondhatok el senkinek ...
elképzelésemnek szerezni, hogy a FELNŐTTKÉPZÉST - a közoktatás részeként - INGYENESSÉ kell tenni. Meggyőződésem volt, hogy a rendszerváltozás - önhibáján kívüli vesztesei számára is elérhetővé kell tenni a változtatáshoz szükséges ismeretek megszerzését. F. ezt kihasználva, segített nekem a főiskolára való jelentkezésben. Eleve ő adta az ötletet egy újság-hirdetéssel. Majd, oly mértékben támogatta a pécsi főiskolai felvételimet, hogy vállalta az első alkalommal, a felvételire történő fuvarozást, későbbiekben a havi tandíjam megfizetését is (amit egyébként teljes mértékben leírhatott az adójából)!

EZÉRT IS DÜHÍTETTE, HOGY ÉN MAGAMRA VÁLLALTAM ANYA ÁPOLÁSÁT! Azzal gyötört, hogy nem fogom tudni anya miatt befejezni a főiskolát! Pedig, ekkor már ki volt gondolva, hogyan lesz a diploma-védés, az államvizsga ellehetetlenítve.

Pont, mint 1973-ban az érettségi vizsgám! Csakhogy, akkor az lett mondva, hogy:
- "Inkább gyereket szültél és azért nem sikerült
furaila, 2018. január 13. szombat, 05:48
Szemléletváltó Nap: minden az elfogadásról szólt a Kadában
adta, hogy a tavalyi németországi világbajnokságon sikeresen szerepeltek az otthon sportolói, idén pedig a legjobbjuk, Kovács Benjamin a tajvani megmérettetésre készül.

A vendégek könyvjelzőket hoztak ajándékba, a kilencedikes diákok pedig tojásokat festettek számukra, amit emlékül haza vihettek a programról.

Megható pillanatok tanúi lehettünk, amikor Zoli, az ÉNO egy felnőtt gondozottja népmeséket adott elő. Óriási sikere volt, nem győzte fogadni a gratulációkat, az öleléseket. Később azt is megmutatta nekünk, milyen szép rajzokat készített a kadás diákoknak. Egyszerűen összefoglalta, miért jön mindig szívesen a Szemléletváltó Napra: Látszik, hogy itt szeretnek minket - mondta magától értetődően.
Két kadás lány beszélget Kovács Benjáminnal, amikor oda ülök közéjük. Ők már második alkalommal vesznek részt a Szemléletváltó Napon, sőt januárban együtt buliztak az ÉNO ellátottjaival az ő pótszilveszteri bulijukon.

- Nekem van egy értelmi fogyatékos rokonom,
vicus54, 2017. április 04. kedd, 21:21
Elhunyt Kékes Zoltán, a Hungária és a Dolly Roll gitárosa
az MTI-nek.

A Nova Kultúr Zenekar basszusgitárosa 1979-től 1991-ig két rendkívül sikeres zenekarban játszott együtt Kékes Zoltánnal: előbb a Hungáriában, aztán a Dolly Rollban, és 1995-ben mindketten részesei voltak a Hungária alkalmi felélesztésének.

Kitért arra, hogy számos dalban dolgoztak együtt Kékes Zolival, elképesztően sok közös fellépésük és lemezfelvételük volt. "Először 1968-ban találkoztunk, egyidősek voltunk, akkor ő még a Geminiben játszott, és írtam egy dalt annak a zenekarnak. Később sokszor előfordult, hogy zenei ötleteit végül én öntöttem végleges formába, ezek közé tartozott az Eszelős szerelem a Hungáriában".

Kékes Zoltán 1949-ben született Budapesten, nyolcévesen kezdett zongorázni. Felsőfokú tanulmányait 1968 és 1973 között a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán végezte, ahol üzemmérnöki diplomát szerzett. Első zenekara a Sinus együttes volt, amelyet az iskolatársaival alapított. 1962-től 1964-ig a Zenit együttesben, 1964-1965 között a Teenagerben játszott, majd 1965-től három
velemenyezd, 2017. január 20. péntek, 14:42
Képek, videók
Takácsné Viola
irmus
2017. augusztus 07. hétfő, 08:50
Takácsné Gittától
pommerevi54
2016. február 01. hétfő, 16:08
Takácsné Gitta
cologne53
2016. január 06. szerda, 07:29
Margit Takácsné Varga (2)
jucinenadov
2016. január 03. vasárnap, 21:47
Margit Takácsné Varga.jpg
jucinenadov
2016. január 03. vasárnap, 21:47
takácsné gitta
cologne53
2015. április 07. kedd, 16:59
Későbbi szakdolgozat-mint
furaila
2017. május 12. péntek, 16:09
MSZ-nek későbbi elnöke
furaila
2016. október 05. szerda, 14:55
gőzgombóc, amit később ön
sarkadykati
2016. február 27. szombat, 07:56
cukkinit majd később tesz
sarkadykati
2015. december 13. vasárnap, 07:15
bb 20 évvel később.jpg
snbela44
2014. február 05. szerda, 04:08
én, később
orban47
2013. január 26. szombat, 09:56
nevess most sírj késöbb
ennmary
2013. január 02. szerda, 14:50
regg.késöbb.jpg
zsokica45
2012. szeptember 01. szombat, 09:37
Majd később - későn
lovagdamaerdosanna
2012. május 12. szombat, 22:37
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.