Regisztráció  Belépés
2018. augusztus 16. csütörtök | 33. hét | 228. nap | 14:18 | Ábrahám
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
szeretettel
Egy nap a láthatatlan házban



"Jó helyen vagyok"

ELŐSZÓ

Amikor a házam épült - fűrésszel, szöggel, kalapáccsal építették, úgy tákolták össze, mint egy ládát - füvön; páfrányon, vadvirágon kívül semmi sem termett az országút és a ház között. A háromszáz lépésnyi távolságon könnyű volt áttekinteni. A szomszéd kicsit messzebb lakik, de ő is látta, mikor fújóm el este a gyertyát, mikor állok reggel a kúthoz mosakodni.

Ennek tizenöt éve. Tizenöt év, legalábbis növényeknek és Dél-Amerikában (fegyenceknek mindenhol), sok idő. Ahol a tavaszt csak rövid pár hétre szakítja meg a télnek csúfolt ősz, a földbe szúrt kis platánágból terebélyes platán nő. Az óriás levelű katalpa egymagában is elrejt egy házat. Az őserdő fái megtanultak gyorsan nőni, hogy a növényrengeteg felett naphoz jussanak. A Kínából jött dió, az európai (avagy perzsiai) őszibarack megtanultak sietni. A mimózafa kétszer akkorára nő, mint a Róma körüli dombokon.

A fák körülnőtték, túlnőtték a faházat. Az eukaliptuszok a kerítésnél kora reggel árnyékot terítenek rá. A narancsok és a mandarinok a ház mögött ágaikkal már elérik egymást, s ha kedvük tartaná, gyümölcsöt cserélhetnének. Az útmenti mocsárba ültetett bambusz áthatolhatatlan kerítés lett. Akárhonnan keresné valaki: házam eltűnt.

Nemrégiben idejövet egy távoli barátom kérdezősködött, hol lakom.

- Könnyen megtalálja - mondta a kérdezett -, ott lakik, nem messze, abban a házban, amelyet nem látni.

Az emberek errefelé egymástól messze laknak, nemigen törődnek egymással. Hogy a szomszéd mit ebédel, ebédel-e egyáltalán, az az ő dolga. A söprést is mindenki csak a saját portáján intézi. De ha erkölcsről van szó, más a helyzet.

A trappistáknál az a szabály járja, hogy senki sem tehet a tálból saját tányérjára. A fráterek csak a mellettük ülőnek szegnek kenyeret, az ő poharába öntik a vizet. Arra kell ügyelniök, hogy testvérük jóllakva keljen fel az asztaltól. S ha ők a jobb kéz felől ülő társuk gondját viselik, bíznak benne, hogy az isteni gondviselés és a bal kéz felől ülő társuk majd ellátják az ő tányérjukat is.

Ilyenformán, ami az erkölcsöt, vagyis a csókot és az ölelést illeti, mindenki a szomszéd lelki üdvéért aggódik. Sajnálná, ha a szomszéd azért kerülne az örök tűzbe, mert ő nem vigyázott. Ezért kötelessége szomszédaim feleségeinek s a házban gubbasztó anyósoknak és nagymamáknak számon tartani, ki jött hozzám. Meddig maradt? Beteg volt-e? Hozott-e kísérőt? Ha estefele jött, elment-e a sötétben? Aki este lámpással jött, fiatal volt-e vagy öreg? (A tény, hogy magam is nagyapa vagyok, mellékes.)

Mióta felnőttek a fák, magasra szökkentek még a dáliák is, bozóttá fonódott a spárga, minderre már nehéz figyelni.

Volt, persze hogy volt olyan idő, amikor éjjel-nappal mindenki láthatta, mit művelek. Éjjel híd alatt aludtam, nappal az utcán ültem vagy csatangoltam. Éjjel-nappal kísért a (nagybetűs) Közöny, és senki sem avatkozott egy kérdőjel erejéig sem magánügyeimbe.

Most már nem a közöny néz, hanem a köz. A köznek jogai vannak. Kérdez. Érdeklődik. A köz csak úgy szórja kérdőjeleit az egyes ember asztalára. Még az is, aki semmit se kér, kapja a kérdőívet, s jaj annak, aki egy határt akar átlépni! Jaj annak, aki határt von önmaga köré! Miért teszi? Mit gondol? Mit kíván? Miért hallgat?

Olyan időket élünk, hogy talán még a Szabadság-szoborban is lehallgató készüléken figyelik, mit mond az, aki felmászott rá, és szemeiből tekint ki.

Lehet, hogy szomszédaimnak van igazuk. Nem szabad elbújnom. Ezért mondom el, mit teszek reggeltől estig, attól a perctől fogva, amikor hangyáimmal foglalkozom, egészen addig, amíg felbámulok tejutaimra. Napjaim úgy hasonlítanak egymásra, mint azok a bizonyos egycsuhás, egyformán hallgató trappisták. Egy szabály parancsol mozdulataiknak; egyszabású saruban tartanak egy Mennyország felé.

Napjaim ilyenformák. Ha elmondom egynek a történetét, mindegyikről szóltam.



I. RÉSZ
Reggeltől délig

I. FEJEZET

Melyik a döntő nap életünkben? - Költészet és valóság. - A kutya és a rabszolga. - A fák hangja. - Exkirály: a csend. - A felhőim. - Ariszton men hüdór. - Órám: a platán árnyéka. - A zuhanó meteorok. - A gróf inasa és a birkák. - A kerék az ördög találmánya. - A csengőfrász. - Ki a szerencsés ember? - A "Pereces fiú". - Az Állam hangja és a haza szendvicsei. - A hiányzó Mussolini-kép. - Mr. Macrae nyakkendőtűje.

Megkísérlem leírni egy napomat, egy mindennapi napot. Jelentős napjaim nincsenek. Nem is nagyon kívánom őket. "Élj érdekes időket" - mondják a kínaiak, ha nagyon rosszat akarnak kívánni valakinek.

Az érdekes napok ritkák. Kevés az olyan, amelyet Mozart érdemesnek tartana a megzenésítésre, mint Figaro házasságának a napját. Hogy életünknek melyik napja volt döntő fontosságú, azt úgyis csak évtizedek múltán vesszük észre. Az a nap, amelyen az ember a kis kofferbe pakolja a borotvakészletét, nyakába veszi a lódenkabátot, és kiballag a pályaudvarra, magában véve nem érdekes nap. Az sem nagy esemény, ha az embernek azt mondja a fia: Apám, tökkelütött hülye vagy. S ilyen jelentéktelen napokon csúszik át az ember élete egy más pályára, ilyenkor nyílik meg egy más valóság, amelyből az előző lét mind álomszerűbbnek tűnik.

Volt író, aki szívesebben írta meg a távoli eseményeket. Az emlékezeten átszűrt események a jobb anyag. Az álomból jobb könyv - és még sokkal jobb vers - lesz, mint a szemünk előtt levő valóságból.

Helyzetem lényegesen más, mint a világirodalom híres emlékezőjéé, Prousté. Múltja olyan szép, vagy legalábbis annyira tollra érdemes volt, hogy parafafalat vont önmaga és a jelen közé, s a tintatartójából varázsolta elő a megtörténteket. De még ő is nagyítóüvegekkel, görbe tükrökkel dolgozott, mert neki is fájt az előkeresett idő. Goethe igen becsületesen hazudott: "Életemből - költészet és valóság" könyvének címe. Axel Munthe mosolyogva és arcátlanul hazudott a Szent Mihály[31] felé vezető útról.

Nincs regénybe illő, aranyozva szép múltam. Nyavalyás, csúnya életem volt. Másrészt pokoli évszázadunkban azt sem állíthatom, hogy érdemes volna ezt az életet mint elrettentő példát megörökíteni. A pokolnak nem a néptelen, legalsó körében nyomorogtam, hanem a "legfőbb bölcsesség és jóság" által kiagyalt kínzókamra - legalábbis így írta a kapura valamilyen mennyei propagandaszerv - népes, sokak befogadására épült tömegbugyrában.

Abban, hogy példák elrettentenek, nem hiszek. A harmincéves háború szörnyűségeit is leírták, tökéletes és hátborzongató rézkarcokkal illusztrálták - de az elkövetkező háborúk nem lettek emberségesebbek. Arról, hogy ne jöttek volna újabbak, szó sem volt. A karóba húzott emberek üvöltése nem rettentette el a bűnözőket a bűntől, a bírákat az ítélettől, a hóhérokat a pénzkeresésnek ettől a módjától. Sőt, még a művészeket sem rettentette el attól, hogy városképeik előterét egy-két karóba húzott honpolgár képével ne élénkítsék.

Nem példázhatok életemmel, még életemnek azzal a részével sem, amely minden napomban tükröződik. Csak úgy írhatom le egy napomat, mint ahogy egy festő csendéletet fest. Csend van, élet van... ez már ok a festésre. Az is igaz, hogy festésre minden téma jó. Az olaszok ott, ahol mi életet mondunk, halált látnak, a csendélet "natura morta" lesz, de megmarad festésre érdemes témának.

Igen jó dolgom van. Van egy tágas, súlyos deszkákból épült faházam. A köré ültetett fák - itt, Paphlagóniában az örök, csak egy-egy röpke őszi naptól megszakított tavaszban minden gyorsan nő - már minden oldalról annyira körülvették, beárnyékolták, hogy a viharból csak egy leheletnyit, a nap tüzéből csak egy-egy irkalapra illő fénykévét engednek át. Közeli madárfüttynél, távoli kutyaugatásnál hangosabb hang nem hallik ide. Kutya sok van. Még nincs száz éve, hogy a paphlagón nép zöme rabszolga volt. A rabszolga is ember, ő is szívesen rúg valakibe, ő is akkor boldog, ha valami nyomorult élőlény farkát csóválja, s az ő talpát nyalja. Ezért sok a kutya, de az éhségtől összeaszott ebek csak telihold idején jajgatják el panaszaikat. Madár is van még, bár a rabszolgák ivadékai ma is majomból, madárból kotyvasztják össze az éhhalál elleni orvosságot. A nagyapák tanítása a konyhában él tovább, ami tradíció még van, az a bográcsban rotyog. A madarakat néha a babona védi: a quero-quero madár éjjel is vijjog, a bennszülött meg nem enné, mert attól tart, hogy álmatlan lesz tőle. A joao de barro sárból tapasztja fészkét, póznák tetején, az ágak villájában. Nem bántják, mert a sárkunyhóban élőknek illik összetartani.

Még áll egy jó darab őserdő a házam feletti meredek dombon. Nyolc holdja az enyém, ami azt jelenti, hogy szabad megvédenem. Ebből repülnek ki a fekete madarak, ha az ember le akarja aratni előlük a rizst: a kék madarak, ha beérett a narancs, s ha a csőrük nyomán csak úgy dől az édes lé. Nemcsak az emberek: a madarak is titkos, idegen nyelven társalognak.

Nem merném mondani, hogy a fák beszéde zavarná a csendet. Köztük csak a platán szól ismerős nyelven. A kezem alatt nőtt fel, nem csoda, hogy úgy susog, mint egykor az otthoni platánok. Az eukaliptuszok már nagyon idegen hangon szólnak. Ha délután az Atlanti-óceán szele sirályostól a szárazföldre csúszik, csembalószerűen zúgnak. Az araucáriák kisebb szellőre meg sem moccannak. Viharban sebesre tépik a szél izmait, alig hajlanak meg, ha jajgat a szél. A narancsok levelei súlyosak. Ritkán adnak egy rövid, komor hangot.

Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből. Vannak milliomosok, akiknek kevesebb jut belőle, mint nekem. A városokból száműzték, villanyáramos pokolgépekkel vadásznak rá, repülők tépázzák, korbácsolják fenn, bányászok űzik föld alatti rejtekhelyeiről. Itt úgy ül a méltóságteljes csend, mint visszatérésére váró exkirály. Még szavak is csak ritkán szakítják meg. A bennszülöttek szókincse csekély, takarékoskodnak vele.

Felhőm is van bőven, nem panaszkodhatom. Tudom, sokan vannak, akiknek nem jut. Szobában dolgoznak, termekbe vannak csukva, a haladás barlanglakót csinált az emberiség úgynevezett boldogabb feléből. A falak közt dolgozó, szórakozó, háló ember elfelejti, hogy felhők is vannak.

Nagy veszteség, mert nincs szebb némajáték, mint a forgó, repülő ködöké. Ha van egy játékos Jóisten, aki mindenhonnan egyszerre nézi teremtményét, a káoszt, biztosan ugyanezt gondolja, amikor pörgeti, egymásnak hajtja a százezer fényév széles csillagködöket.

Felhőim úgyszólván sohasem hiányoznak. Fiatalok: itt születtek, egy-két óra szélfúvásnyira az Atlanti-óceán déli síkjain. Dél-Amerika egyszer elszakadt Afrikától, átcsúszott a fél földgömbön folyóival, halaival, állataival, élősdijeivel, még az afrikai gyémántmezők egy csücskével is, hogy legyen egy nagy, felhőt szülő tenger. Ennek a reggeli ködeiből, hajnali szivárványai közül emeli ki a nap a friss, habos, hófehér felhőket. Délelőtt lustán vitorláznak az őserdők felé, délután a tengerről fújó szél haragosan kergeti őket beljebb, a folyók forrásai felé, este megállnak, várják, hogy a nap az aranygyapjúval tüntesse ki őket. Ismerem a darabot, tudom a mesét - de érdekel az új és újabb rendezés.

Úgy nézem a felhőket, mintha az én nyájam volnának, és senki sem töri meg a csendet, hogy visszaparancsolja róluk tekintetemet. S ezenfelül van egy forrásom is! Paphlagónia vendégszerető földje ellát itallal. Nem úgy jöttem ide, mint Ponce de Léon Floridába, nem a fiatalság forrását kerestem. Már szép, már elég, hogy csak egy napot vénülök, ha egy napig iszom.

Ariszton men hüdór - idézem a görög bölcseket. - Nincs jobb a víznél. - Aki még annak sem hisz, amit a görögök mondtak, annak azt ajánlhatom: irtson páfrányt napkeltétől délig, aztán üljön egy araucaria árnyékába, és úgy kóstolja meg. Akinek se páfránya, se araucariája, nyugodtan hihet a görögöknek. "Megadatott nekik, hogy kerek szájjal szóljanak" - mondja Horatius -, és annyi szent, hogy náluk szebben senki sem foglalta össze az életbölcsességeket. Én az íróasztalom fölé írtam, nehogy elfelejtsem, még ezt is: memnészó apisztein - emlékezz rá, hogy ne bízzál senkiben.

Mindig voltak, akik azért itták szívesen a drága borokat, mert arra gondoltak, hogy csak keveseknek jut belőlük. Ha ez a tudat az, ami részegít, már egy pohárkától berúghatnék. Az emberiséget már elérté a szomj, az éhség előfutára. Förtelmes folyadékok csöpögnek az acél- és üvegépítmények csapjaiból. Lehet, hogy nem terjesztenek tífuszt, lehet, hogy jót tesznek a fogak zománcának, lehet; hogy bugyimosásra alkalmasak, lehet, hogy a rozsda- és ólomízre eltompul az íny; de biztos, hogy a görög nyelv gazdag szókincséből senki sem választotta volna rá azt az epithetont, hogy "a legjobb". A szegény gazdagok története a vízzel kezdődik. Végül whiskyre kell költeniök az idegek árán szerzett pénzt, hogy megmeneküljenek a szomjúságtól, a következő csésze kávéig.

Jó helyen vagyok: nézem a felhőket, amint jönnek a tenger felől, tudom, hogy nem hoztak sót és keserűséget, látom a repülő korsókat, kelyheket és bízhatom benne, hogy ez egyben rend van: mielőtt megszomjaznék, összefognak, elsírják magukat, rászakadnak a Serra tetején az erdőre, és buggyan a forrás. A házamig ezer lépés. Semmi a víznek, ha a hullámból az égig szállt, az égen a dombokig.

Az ibérek elképzelése a paradicsomról, hogy ott bőven van árnyék és friss víz. Paphlagóniát az ibérek gyarmatosították, s ha nem is hozták át a szardíniakészítés titkát (egyéb titkaik nincsenek), áthozták életcéljaikat. Hogy nem valósították meg őket, csak azon múlott, hogy nehéz összeegyeztetni az árnyék szeretetét a fakereskedéssel. A rómaiakról mondták, hogy békéről beszéltek, sivatagot csináltak. Az ibérek árnyékról álmodva csinálták a sivatagokat.

A gyarmatosítók büszkék, és megkövetelik, hogy a bennszülött hozzájuk igazodjék. Nem szívesen mondok jót a gyarmatosítókról, de sokban velük érzek és nem azokkal, akikhez okmányaim utalnak: az ott kiebrudalt, itt beengedettekhez. Nem elégszem meg a mindennapi babbal és rizzsel, nem vagyok hajlandó irodalomnak nevezni a jó szándékkal írt, de irodalom alatti könyveiket, és mindenki mással ellentétben, árnyékot gyártok. Én ültettem a ház körüli fákat, az országútig vezető út mellé a platánokat, s minden művem közül az árnyékra vagyok a legbüszkébb, amely fáim alatt terül el.

Vannak jobb utak a halhatatlanság felé... Ki lehet vágni a fát, papirost lehet gyártani belőle, rá lehet írni valamit, kiadót lehet keresni, találni, veszekedni lehet vele, simogatni lehet a megjelent művet, lehet reszketve várni a visszhangra - de mennyivel egyszerűbb, mennyivel biztosabb leheveredni a saját magam ültette fa árnyékába, és élvezni a szerzői jogokat!

Örülök kincseimnek, a boldogság alkotóelemeinek: a csendnek és a felhőknek, a sziklákból fakadó víznek s a lomb vetette árnyéknak, annak, amelyre semmilyen adóhivatal sem vethet ki adót. Ugyanígy örülök annak, amire nincs szükségem. Nincs órám!

Sőt: évekig fel sem tűnt, hogy nincs. Hajnal van, ha távoli városokról álmodom, amelyek annyira megváltoztak, hogy nem találom bennük az utamat, reggel, ha a hálószobám ablakából látom, hogy a távoli araucariák sziluettje úgy eregeti fel a napot, mint egy fényes léggömböt; dél, amikor a legelőn álló platán árnyéka olyan kicsi, hogy négy birkám éppen elfér benne, este, amikor feljönnek a csillagok és a műholdak, éjjel, ha fényesen zuhannak a meteorok, távoli káoszok öngyilkos kis töredékei.

Ha birkáimról szólok, büszkén megállok. Egy beteljesült élettervet jelentenek. Ezt a tervet nem görög bölcseknek köszönhetem, hanem egy bölcs magyarnak, akivel Rómában a háború után vetett össze a véletlen. Ott mesélt életéről s terveiről egy Forum feletti toronyban: a francia hadseregben szolgált, német hadifogságból a harmadik szökési kísérlet Magyarországra vitte. Mint internált francia ült a Balaton partján, egy ideig egy grófnál volt inas, mert a méltóságos úr jobban bízott a francia személyzetben. A legnehezebb volt azt játszani, hogy nem ért magyarul. Végül átsétált Romániába, és innen került Olaszországba. - A tervei? - kérdeztem. - Vissza, haza, azaz Toulouse mellé. Ott vannak a barátaim, les copains. Összeszedek egy kis pénzt; veszek egy darab földet, et je laisse pisser les moutons! - Néha úgy érzem, megloptam hős barátomat, elloptam tőle a boldogság titkát. Az vigasztal, hogy talán többre vitte nálam, hogy az ő birkái nem férnek el egy fiatal fa déli árnyékában.

Akkor vettem észre, hogy nincs órám, amikor egy szép nap megjelent két fiatalember azzal, hogy órát árulnak. Kiváló, olcsó karkötőórát.

A második mondat után már tudtam, hogy olaszok, a harmadik után, hogy rómaiak. Tizenöt évig róttam Rómát, aludtam hidai alatt s tetőin, gyökeret vertem könyvtáraiban, s szamócát szedtem temetője sírjain. Száz forrás közül megismerném a Fontana di Trevi vizét, száz szél közül azt a hűvös leheletet, amely nyáron is fúj az ősrégi palazzók kapualjából.

- Csempészek vagytok? - kérdeztem.

Az ismerős hanglejtésre feloldódott bennük minden bizalmatlanság. - Róma! Róma! - kiáltották, valahogy úgy, mint assisi Szent Ferenc és társai, amikor messziről megpillantották a Szent Várost.

- Persze hogy csempészünk. Aki itt meg akar élni, az csempészni megy!

Leültünk, beszélgettünk.

- Európában már nincs hely - mondják. - Az emberek gyalog is, autón is egymásba ütköznek. Ha nem egymásba, akkor valami törvénybe, rendeletbe, tilalomba, előírásba. "Ami nem tilos, azt muszáj" - hallottam Svájcban. Itt még azt is szabad, ami tilos. Tíz contóért vesszük az órákat Uruguayban, huszonötért áruljuk őket itt. Magának tízért adjuk!

Olyan méltósággal, olyan nemes gesztussal nyújtja az órát, mintha engem, nadrágos barbárt, római polgárjoggal tüntetne ki. Liviusra gondolok, a csaták előtti, csaták utáni szónoklatokra, így szeretném elmondani a mondókámat:

- Mit tegyek, ó, új, de jóságos barátaim, Róma polgárai, egy időt mérő műszerrel? Az idő a végtelenből a végtelenbe folyik, minden halandó mindennap megkapja a reá eső részt. Az időt nem érdemes huszonnegyedrét, hatvanadrét vágni, könnyebb fénnyel, árnyékkal mérni, meddig tartott az ebéd utáni pihenés. Ha földem sziget volna, úszó sziget, s meg kellene határoznom, mennyire van Mauritius kék szigete - vagy nem a sziget kék, hanem félkrajcáros bélyege? - feltétlenül szükségem volna egy időmérő eszközre. De lám, hajómat nem viszik tengerre új áramlatok, árbocomat nem fenyegeti töréssel a forró Africus! Ez az oka annak, hogy nem mérni kívánom az időt, hanem eltölteni, mindaddig, amíg Lakheszisznek még van fonnivalója.

Egyszerűbb, ha így mondom: a karkötőóra az utolsó szeme a rabláncnak, amely a többi rabszolgához fűz. Az indio boldog volt, mert nem ismerte se az órát, se a kereket. A kerék az ördög találmánya.

- Az ördögé?

- Azt hiszem. Az ördög nem azt tanácsolta Ádámnak, hogy almát egyék. Az ördög kihúzta a zsebkését, úgy vágta az almát, hogy megmutatta Ádámnak, mi a kerék... Vége volt a paradicsomnak.

Csempészeim kissé hitetlenül néztek rám, az ő katekizmusukban máshogy állhatott, de azt látták, hogy nem veszek órát. Ha talán volt is reményük, elszállt zárszómmal: úgysincs értelme az időmérésnek, ha akármelyik kormányon levő tábornok elhatározhatja, hogy mától fogva tizenegykor van dél!

Dél-amerikai kadettek általában Napóleon-komplexusban szenvednek. Mire tábornok lesz belőlük, már azt hiszik, ők forgatják a bolygórendszert, ha nem a tejutat.

Kegyetlen műszer az óra! Kis acélrugója kegyetlenül rombolja az egyéni ritmusokat. Hogy is értené a buta fémszerkezet (még csak nem is gondolkodó gép), hogy minden élőlény saját életének mércéjével mér! Hogy a kisfiúnak egy óra hosszabb, mint vén tanítómesterének! S hogy még a fizikusok is csak azt az időt mérik, amely előfeltétele annak, hogy egyenleteik helyesek legyenek!

Az óra annak a kalapácsnak a származéka, amely a gályaraboknak verte a taktust. Kalapáccsal kell szétzúzni. Csak ott van szabadság, ahol nincs óra. Nemcsak a rabhajtó inga hiányzik: a rablánc is! Korunk rablánca drótból van. Biztosabban köti a rabot, mint ama régimódi a golyóbissal. Sürgöny- és telefondrót-hálóban evickél, a fogoly emberiség. A drót parancsot továbbít, vészhírrel fenyeget, lármát hoz. Zeusz, az Istenek Atyja, a villanyerővel csak ritka, pillanatokig tartó zörejt okozott. Az ördög - ördögi módon épp akkor, amikor az emberek úgyis olyan közel kerültek egymáshoz, hogy már köhögni is hallják egymást - megmutatta, hogy lehet dróttal és villannyal megszakítás nélkül lármát okozni. És álnokul rávette áldozatait, hogy szögletes betonbarlangjaikat váratlanul megszólaló csengető és berregő berendezésekkel lakhatatlanná tegyék. Amerikában már fegyencnek kell lenni ahhoz, hogy az ember azzal a jó érzéssel olvasson, aludjon, éljen, hogy közben nem zavarja meg fémre csapó fém.

Vannak boldog lelkiszegények, akiknek még megszakítani való gondolatuk sincs, de kevesen vannak. (Ezek azok, akik már itt megtalálták a mennyek országát.) Azok, akikben dereng valami gondolat vagy álom, végül csak borzadva figyelik, mikor tör be a csengő, melyik taktusnál fog megszakadni a szonáta, mikor kell letenni a leveseskanalat, átkapcsolni a gondolatmenetet egy másikra.

Jó helyen vagyok: nincs csengőm! Még az a csengőm sincs meg, amely balhírek hozója, lerombolja a családi vár falait, korunk egyik förtelmes betegségének okozója: az ajtón fenyegető csengő! Úgy emlékszem, Pásztor Árpádnál olvastam először ennek a betegségnek a nevét: csengőfrász.

Az óra, drót, csengő nélküli örökzöld világban egyenruhák sincsenek. Aki rongyban jár, saját rongyaiban jár. Aki nem ír, összehasonlíthatatlanul biztosabban él, mint az, akit az állam megtanított arra, hogy űrlapokat töltsön ki, és kérvény alá firkantsa nevét. Itt ma száz éve csak erdő volt. Az ember volt a rengeteg legritkább lakója. A kőbalta volt az ember leghatalmasabb műszere, fegyvere. Kő nyílhegyek szólnak már csak arról, hogy valaki gondolkodott, tanult, tervezett is. Földnek, fának, felhőnek, forrásnak száz év nem túl sok idő. Még csend van. Aki itt szabadságról szól, még teheti.

Aki azzal dicsekszik, mi mindene van, milyen jó helyre került, tartozik hallgatóinak elmondani, hogy szerezte mennyországát. Hadd vegyek példát Napóleonnak - már nem tudom, melyik - tábornokáról, aki hasonló módon mutatta kincseit egy látogatójának. A látogató irigyen megjegyezte: szeretném, ha mindez az enyém volna! Mire a tábornok: megkaphatja! Legyen a magáé azon az áron, amelyért én szereztem. Álljon fel arra a dombra! Kivonultatok egy század gyalogost. Az én esetemben többen voltak. Fölállítom ötszáz lépésnyire. Maga egy félóráig szépen fel és alá sétál a dombon, miközben a katonák szüntelenül tüzelnek magára. Ha egy félóra múlva még élne, tessék, legyen az öné minden!

Hasonló alkut ajánlhatok: keríts a vállad köré egy régi lódenkabátot, indulj el pénz, ismerősök és papírok nélkül egy országba, amelynek nyelvét nem ismered. Vészelj át egy világháborút. Aztán indulj el újra, ezúttal kabát nélkül, s - szállj partra Paphlagóniában pénz nélkül, ismerősök nélkül és ibérül nem tudva. Ha ezek után tizenöt év múlva még élnél, tessék, átadom fából faragott kastélyomat, a tizenhat holdat, az őserdőt, rajta a magam ültette szőlőt, mindent.

Ha valaki sikereiről szól, kínjait írja le, rendszerint hozzáteszi, mennyi izzadságba került a vagyona. Régente az örökké irigy isteneket illett megengesztelni; újabban a nem kevésbé irigy halandóktól kell félnie annak, akinek egy második karéj kenyere is van: lehetne valaki a közelben, aki ezt önmagának vagy felebarátjának követeli.

Akinek van valamije, félti. Félti a rablótól, aki zsákmányt, az államtól, aki adót keres. Fél Istentől és a szomszédtól, aki zöldebbnek nézi az ő füvét a sajátjánál. Még nem volt az a dollármilliomos, aki, ha megkérdezték, nem kemény munkájának tulajdonította volna vagyonát.

A csendet, forrásvizet, a ma született aranybárány felhőket nem viheti el az adó, jogaim nem szorulnak védelemre, az igazat vallhatom: szerencsém volt.

A sikerben mindig van egy adag munka, egy adag szellem és gondolat, egy adag szerencse. Minél cudarabb a világ, minél zűrösebb az évszázad, annál fontosabb a szerencse. Káoszban élünk. A káoszban a szerencse a fontos. Napóleon - akit immár harmadszor idézek - mindig megkérdezte, mielőtt fontos állást bízott valakire: "Szerencsés ember?" - Ilyen tábornokokat keresett.

A regényekben a játékos veszteni szokott. Ki merné ábrázolni azt a csendes, gazdag öregurat, aki roppant vagyonát buzgó huszonegyezéssel kereste? De amikor engem Bécsbe adtak, mert az a legenda, hogy a német nyelv a műveltség és a jólét előfeltétele, túlélte még a pofaszakállas királyt is - sokszor elmentem a "Pereces fiú"-hoz címzett ház és vendéglő előtt. És ennek a háznak a történetére gondolok, ha a sajátomat nézem...

Az a bizonyos "Brezelbua",[32] a perecesfiú szegény, nyomorult, árva gyerek volt. Ott aludt az akkor még más nevű vendéglőben, egy kuckóban. Reggel kisöpörte a vendéglőt, napközben perecet árult, a vendégek ide-oda szalasztották filléres borravalókért, rendszerint a kislutri vagy a zsokéklub közeli helyiségébe. Egyszer ott fülelt a vendéglőben, amikor egy kiszolgált, részeg zsoké a barátjának a vasárnapi derby esélyeit magyarázta. "Tegyél a Brezelbuára! Csoda egy paripa!" - Brezelbua? - A ló neve perecesfiú, én is pereces vagyok! A ló nekem fog szaladni, gazdaggá tesz! - S már szaladt is az ágya alatt volt a skatulya, amelyben már egy éve gyűjtötte a borravalót. Volt vagy száz koronája. Feltett mindent a pereces pacira. Igazában úgy állt a dolog, hogy Brezelbuánál pechesebb gebe még nem szaladt a bécsi turfon. Az a részeg fráter jól tudta, de be akarta ugratni barátját öt húszas erejéig.

Vasárnap Brezelbua három hosszal megnyerte a derbyt. Csak ketten tettek rá: a beugratott és a kisfiú. Ezerszeres pénzt kaptak.

Híres eset lett belőle: a fiú még kiskorú volt, nem akarták kifizetni a nyereményét. Kisült, hogy gyámja sincs. Az újsághírektől még a hatóságok is meghatódtak, megvehette a házat, a vendéglőt, végül milliomos lett azokban a boldog időkben, amikor a rántott csirke még a kétfejű sasnál is fontosabb madár volt.

Talán ő is azt ajánlotta barátainak, irigyeinek, tegyék fel utolsó garasukat egy lóra.

Az a világ, amelyben egy ló vagy egy makk hetes voltak Fortuna istenasszony kellékei, alapjában véve még logikus világ volt. A történelem ismerői talán már sejtették, hogy a rend rövid lejáratú lesz... Már előfordult, hogy egy római imperátor a lovát tétette meg konzulnak... jöhetett még idő, amikor ló vagy szamár lesz diktátor, és intézi az emberek sorsát.

Jött is.

Már élni is kockázatos szerencsejáték lett. A szabályokra nem adott senki. A kivételek néha átvészelték a förtelmeket. Kivételek vagy szerencsések. A pokolban a kivétel a szerencsés.

A szerencse eszközei primitívek voltak. Életemet voltaképpen egy hiányzó Mussolini-fényképnek, birtokomat egy amerikai kiadó nyakkendőtűjének köszönhetem.

Amikor az események megtörténnek - ez jellemző a káoszra -, nem ismerhetjük fel fontosságukat. A háború elején hadseregek és flották vonultak fel, de a történelmet az a négy-öt fizikus befolyásolta igazán, aki akkor képleteket írt a noteszébe vagy egy irkalapra. Az összeütköző csillagködök, robbanó napok világmindenségében nincs rend, nincs terv - hogy szabály lesz-e az emberből vagy kivétel, az is apró tárgyaktól függ. Még a biblia mindentudó szerzői is úgy tudják, hogy Isten kiváló tervei az emberiséggel elcsúsztak az almaügyön. Lehet, hogy az egész világ sorsát a tárgyak intézik.

Az említett Mussolini-fénykép a Magy. Kir. Követségen, pontosabban a római, még pontosabban a quirinali követségen hiányzott. (A vatikánin is hiányzott, de az természetes volt. A szentszéki követség más valóságban lebegett.) A Magy. Kir. Követség egy villában székelt. Egykor - a káoszban ilyesmi is előfordul - egy jónevű társaság rossz hírű háza volt.[33] Bíbornokok neveit suttogták, akik a kegyelmes urak előtt lépték át a küszöböt. Előttem ismeretlen véletlenek s a háború szele különös embereket sodortak ide, hogy az ország képét viseljék. Ott volt Nagy tanácsos úr, a máltai hölgyek legfőbb védnöke... Nem a máltai lovagrend tagjainak hites nejeit, hanem azokat a messziről, talán a Mester utca végéről ideszakadt hölgyeket, akik mindig három hónapot töltöttek Málta szigetén mint turisták, s aztán három hónapig Rómában pihentek. Nem is voltak kevesen... osztrák táncosnőket is felvett ez a máltai rend... De néha nem pihentek három hónapig, és meggyűlt a bajuk az olasz rendőrséggel. Ilyenkor Nagy tanácsos úr közbelépett egy note verbale - szóbeli jegyzék - erejéig, hogy a haza hírnevén csorba ne essék. A hölgyek hálás természetűek voltak. Ott volt vitéz Sommer-Szász tanácsos úr. Az ő véletlene az volt, hogy ugyanazon a hajón ült, amely Horthy ellentengernagyot az otrantói szoros felé vitte. Egy kis olasz cirkáló is arrafelé kémlelte a láthatárt. Óvatosan lövöldöztek egymásra, s aztán hazamentek. Nagyobb baj nem történt. Az olasz kapitány nem sejtette, hogy Sommerből Szászt, harmadkormányosból vitézt, s Pola régi lakosából római tanácsost lő. Azt a vak véletlent, amely Kovács ezredest katonai attasévá lőtte, nem ismerem. Nagyon vak lehetett. Ő volt az, aki hitt Mussolini hatalmában. Ő volt az, aki nem tudta, hogy a hadihajók páncélja ezüstpapírból, a bombázógépek váza fából, az olasz tank pedig pléhből van. Talán ő volt az egyedüli ember Rómában, aki végignézte a katonai felvonulásokat, és nem vette észre, hogy mindig ugyanaz a húsz tank vonul végig a Vezér előtt, csak megkerüli a Colosseumot, ahol a katonák más színű sapkát és más színű zászlót kapnak.

A követségi személyzet tagja volt Pompeio is, született római és olasz állampolgár, akit még Ferenc József külügyminisztere szerződtetett. Amikor a császári és királyi külképviselet tulajdonát felosztották, Pompeiót a magyarok kapták meg. Azóta telefonkezelő lett; telefonon már osztrákul, magyarul és franciául is értett. Volt egy portás is, de az ő véletlene még nem jött meg. Később érkezett, amikor egy Liberator-raj repült át Róma egén. A portás véletlenül a kertből nézte lassú, méltóságteljes röptüket. Egy, egyetlenegy bomba véletlenül leesett. Másnap egyenruhájának egy ezüstgombját hozta át valaki a szomszéd kertből. Más nyomát nem lelték. Az irodában volt még egy Horváth nevű alkalmazott. Róla semmit sem hallottam...

Ezek az emberek viselték... kinek is?... a képét. Magyarországét? Igen, a diplomácia valóságában. Ott voltak a "H" betű, Hongrie alatt. De ez csak egy a sok lehetséges felfogásból. A követség az államot, a nemzetet, a hazát is képviselte.

Ezek a fogalmak nem fedik egymást teljesen, sőt. Az állam adót vet ki, és polgárait esetleg meggyilkolja. Formája változik, bár mindenkor öröknek mondja magát. Sokan élnek belőle, senki sem szereti. A nemzetre büszkék vagyunk, lelkesen dolgozunk érte, adunk neki. Hazánkért szívesen halunk meg, mert anyánk, mert keblére ölel, éltet. Ha a haza hí, akkor talpra...

Hogy a fent felsorolt urak (a követ úr őexcellenciája cilinderesen már oly magasan lengett a többiek felett, hogy nem is látszott) a nemzetet képviselték volna, azt aligha merné valaki állítani. A követség az év háromszázhatvanhárom napján az államot képviselte.

Aki beült a várószobába, várhatta az Állam hangját. Közben esetleg tájékozódhatott az Állam feladatáról, hatalmáról és módszereiről. Szép, színes XVII. vagy XVII. századbeli rézkarcok függtek a várószobában és a lépcsőházban. Esztergom városa. Az előtérben karóba húzottak és egy elítélt, aki a karóba húzás előtt még a feszületet csókolja. Győr városa. Bal felől akasztanak, jobbra fejeznek. Az irodából ajtónyitáskor az Állam hangja hallatszott:

- Hozza be nagyszülei keresztlevelét!

- Ne mászkáljon külföldön!

- Igazolja megfelelő módon, hogy apja nem volt szabadkőműves!

- Maga nem magyar, maga csak magyarul beszél!

- Fogja be a száját, mert átadom az olasz rendőrségnek!

De volt az évnek két másik napja is: március 25. és augusztus 20. Akkor a követség fiókba rakta pecsétjeit, kitűzte a nemzetiszínű lobogót, és kitárta kapuit. Akkor a haza volt.

A haza szeretettel és szendviccsel várta földönfutó, éhes fiait. A nagy szálon falairól osztrák főhercegek mosolyogtak a gyülekezetre. A március tiszteletére sem cserélhették fel vörös-fehér-vörös szalagjukat nemzetiszínűre. Az osztrákok 1919-ben nemcsak Pompeióról mondtak le - köztársaságuk lemondott a hercegekről, főhercegekről, az aranygyapjas rend fehér egyenruhás arisztokratáiról. Míg Mussolini bevonult régi palotájukba, a hajléktalan festmények átvonultak a Szentkorona Birodalmába. Piros-fehér-zöld pántlikás Habsburgok híján örömmel fogadták őket.

"A nép nem az én esetem" - mondja az Olympia hercegasszonya.[34] Ilyesmit mondtak volna kékvérű rokonai a követség falán is, pláne ha látják, milyen mohón rohan a csürhe a szendvicses asztal felé...

Háború volt. Éhség volt. A menekült, az idegen olyan nyomorúságban élt, amelybe a bennszülött még börtön után sem jutott. Az Állam napjain a rongyosok a kapucinusok mosogatóvizét várták pléhcsajkával. A Haza napján - a valóságokat csillagközi űrök választják el egymástól - herendi porcelánból itták a kávét, a Haza hangja biztatta őket:

- Parancsoljanak a pogácsából is!

- Még egy barackot?

A tanácsosék feketében voltak, egy fiatal Ipszilon díszmagyarban. 1942-t írtunk.

Egy sarokban, egy asztalon, virág közt két fénykép állt: Viktor Emmánuel olasz király és abesszín császár őfelsége és vitéz nagybányai Horthy Miklós, az otrantói hős. Nem mosolyogtak főhercegien. Valami egyforma savanyú méltóság ült az abesszín császár és a lovas tengernagy képén.

Az asztal mellett állt Horváth úr. Valaki hozzálépett:

- Mondja, Horváth úr, miért nem tették ki Mussolini fényképét is? - Horváth úr mozdulatlan arccal válaszolt:

- Ez nem cirkusz, kéremalássan, a Magyar Királyi Követségen vagyunk, kéremalássan!

Egy lépésnyire álltam. Megértettem, hogy megtaláltam, akit Diogenész lámpájával hiába keresett az athéni piacon: az embert.

Passzusom - reménytelen, érvénytelen passzusom - ügyét nem az állam intézte el, nem a haza, nem a külképviselet, hanem Horváth úr. Tőle kaptam azt a papirost, amely Dante nyelvén igazolta, hogy útlevelem "meghosszabbítás végett" a követségen van.

- Ha az olaszok elhiszik, jó. Ha engem kérdeznek, azt kell mondanom, hogy hamisítvány. Használja egészséggel.

Az olaszok elhitték. Kenyérjegyet is kaptam. Az olasz humanizmus legszebb gyümölcse az volt, hogy mindent elhittek, amit nem a propagandaminisztérium mondott.

A világtörténelem színpadán mozgó királyok, hercegek és statiszták a nagy változások után semmiben sem különböznek a színpadok lesminkelt királyaitól, akik előadás után a kiskocsmában eszik a sajtos kenyeret. Mussolini képe minden asztalról lekerült, Olaszország sem volt többé cirkusz, az emkir követségről eltűntek a káundká ereklyék, egy jobb ízlésű ügyvivő megérkezése első napján leakasztotta a karóba húzottakat és a felakasztottakat, csak Pompeio trónolt tovább a telefonközpontban. Horváth úr is eltűnt.

Faházamból úgy gondolok rá, mint hálás beteg az életmentő orvosra. Papírjaim súlyos betegek voltak. Akkoriban sokan haltak bele beteg papírjaikba. Merész műtéte meggyógyította őket. Eljárásához kellett annyi bátorság, mint kihozni egy béna beteget az égő házból.

Nem tudom, mit lett Horváth úrból, él-e még. Csak azt tudom, mit képviselt Róma falai előtt a városon kívüli, a területen kívüli házban: az emberséget. Hálám halálomig fog élni.

Ha Mussolininek, a "homárszemű szörny"-nek hiányzó fényképe volt a véletlen életmentő műszere, Mr. Macrae nyakkendőtűje ajándékozott meg, mecénási jósággal, csendes kis birtokommal.

Szép tű. Négy kis gyémántja, négy kis gyöngye ott csillogtak előttem a New York-i klub vendéglőjében, ahová latinra fordított Mici-Mackóm kiadója villásreggelire hívott. (Elfogadhatja meghívásomat - mondta kedvesen. - Kétszázezer dollárt kerestem a könyvén.) A klub ebédlőjét hasonló angol berendezésekről mintázták. Ami a hangulatot illeti, mindenki, aki itt szúrt a beafsteakébe, valódi lordnak érezhette magát, csak a pincérek fekete képe mutatta, hogy a vendégek vére sem kék.

Mr. Macrae, skót őseire hivatkozva, teát rendelt kávé helyett, s tűjére mutatva, megkérdezett:

- Tetszik?

- Nagyon szép - mondtam (ha ugyan "szép"-nek fordíthatóm a "nice"-t, ami a csecsétől az elragadóig a tetszés minden árnyalatát kifejezi.)

Ez elég volt Mr. Macraenak, hogy elmondja a jóságos véletlen eszközének történetét.

Mr. Macrae családja a polgárháború idején egy tábornokot adott az Egyesült Államoknak. Ez volt az a háború, amelyben csak amerikaiak győzhettek. Mindkét oldalon hősök harcoltak. A csaták képein tilos halottakat, sebesülteket ábrázolni. Semmi kétség, hogy kiadóm őse nemes elvekért harcolt. Délért vagy Északért? Mindegy. Fontos, hogy a család nem gőzhajón érkezett, mint a kései plebejusok.

Kiadóm atyja, dacára a tábornoki dicsfénynek - a véletlenek értelmetlen játéka folytán -, csak két elemit végzett, s csak egy vágya volt: kocsis akart lenni a lóvasútnál. Manhattan csúcsától egész odáig ment a lóvasút, ahol ma a 42. utca szeli keresztbe a félszigetet. A kocsisok egyenruhája is nagyon szép volt. Tábornokok sarjának tetszik az ilyesmi.

De - hogy a hasonlatnál maradjunk - alulról kell kezdeni. A New York-i lóvasútnál az istállóban, az almozásnál kezdődött a karrier. Amikor Európában az aranygyapjas főhercegek még franciául társalogtak aulikus főurainkkal, Macrae senior New Yorkban lovakat csutakolt. Régen lehetett... de a jelenünkbe bejátszó történetek néha igen régen kezdődtek.

Valami véletlen összehozta a fiatalembert egy pappal. A pap úgy vélte, több is lehetne belőle, mint a Broadway büszke kocsisa. Beajánlotta Mr. Dutton kiadóhoz kifutófiúnak.

Aki pincér lesz, könnyen elissza eszét. Aki könyvekkel futkos, néha rákap az olvasásra. Macrae senior addig olvasott, amíg észrevette, hogy nem ért meg semmit. Akkor beült egy esti iskolába, és tanulni kezdett. Összeszedte magát, tanult, dolgozott.

Nemsokára ő parancsolt a többi kifutófiúnak.

Kiadóm meséjének e pontján már sejtettem a folytatást. Alger Horatio amerikai író már annyiszor megírta, hogy lesz a kis cipőtisztítóból egy óriási patkószeggyár vezérigazgatója, hogy a részleteket könnyű betenni a sémába. (Ez olyan törvényszerűen játszódik le, mint az, hogy lesz a vezérigazgató titkárnőjéből törvényes hitvese.) Macrae senior kitanulta a könyvvitelt is. Utazott a cégnek. Vezette az eladást. Megtanulta, hogy köt az ember szerződést az írókkal. S mikor Mr. Dutton, a fáradt agglegény elhatározta, hogy visszavonul, előnyös feltételekkel átadta üzletét hű csatlósának. Mr. Macrae senior beült a vezéri székbe.

Alger Horatio regénye ezzel befejeződött volna. De az élet (- jaj -) folytatásos regény. S a nagy sikerű könyvipari szakértő pályája folyamán nem ért rá annyit tanulni, hogy egy könyvet megítélhessen.

Egyszer egy alázatos fiatalember jelentkezett:

- Írtam egy könyvet. Azt hiszem, nagyon érdekes. Macrae belelapozott.

- Igen... Nem mondom... De nem nekünk való. A fiatalember búsan nézett.

- Adok magának egypár sort. Menjen D. kollégámhoz. Neki talán tetszeni fog. - A fiatalember megköszönte a jó tanácsot és ment. D.-nek tetszett, kiadta. A "Zendai fogoly" volt; százezer példányig vitte, még mielőtt színdarab, majd film lett belőle.

D. hálás ember volt. Megértette, hogy a Véletlen a kocsis helyett kiadóvá lett Macraet használta jóságos eszközként. Felment hozzá, megköszönte:

- A legjobb üzletem volt. Hálám jeléül hoztam valamit. - És átnyújtotta a tűt.

- Tűzze a nyakkendőjébe - tanácsolta. - Ha kéziratot mutatnak, csak érintse meg mutatóujjával. Szerencsét fog hozni. (Macrae, junior, ott a klubban mutatóujjával egy kicsit megdörzsölte a gyöngyöket.)

Alger regényei sohasem jutottak odáig... de a mesékben és a valóság hű leírásában mindig odaér az ember, hogy "amikor hősünk halálos ágyán feküdt...".

Amikor Macrae senior eljutott idáig, magához hívta egyetlen fiát, Macrae juniort, hogy néhány rövid mondatban összefoglalja élete tanulságait:

- Fiam, kiadó leszel. Tudd meg, hogy nincs olyan kiadó vagy cigányasszony, aki képes lenne megjósolni, miből lesz siker. Ne is fáradj ilyesmivel. Nem érdemes előzőleg elolvasni semmit. Ezért fizeted a lektort. Utólag se olvass. Ezt a kritikusok elvégzik ingyen. Tűzd a nyakkendődbe ezt a tűt, s remélj. Elég, ha megérinted a mutatóujjaddal...

Ifjabb Macrae nemsokára az elnöki szék magas támlájára támaszkodva intézte a cég ügyeit.

Egy szép nap egyik ügynöke új könyvet ajánlott: egy svéd orvos emlékiratait. "Szörnyűeket füllent" - mondta. - De az irodalom az a játék, amelyben a szabály megengedi a csalást. Ha életet nem is, de életrajzot mindenki szabadon választhat.

Az ifjú kiadó óvatosan a tűre helyezte mutatóujját. Valami különös bizsergést, csiklandozást érzett.

- Elfogadom - mondta.

Kiadta Axel Munthe "San Michele regényé"-t. Több százezer példány kelt el, nagyobb irodát vett, magasabb támlájú széket. Ott ült és várt, amíg új írót ajánlottak neki.

- Szicíliai tanár írta. Egy kecskeszakállas, fura nevű alak. Novellák, színdarabok. Bolond pasas, de az irodalom az a játék, amelyben a bolondnak is igaza van... Az irodalom az élet tükre.

A mutatóujj a nagy gyöngyön tisztán érezte az erős bizsergést.

- Hogy hívják a pasast?

- Valami Pirandello. Giacomo Pirandello. Ha nem Niccolo...

Pirandello rövidesen Nobel-díjat kapott, és Macrae átköltözött Manhattan legszebb útjára, a Park Avenue-re. Vezéri székét - a magas támlást - csak akkor hagyta el, ha "könyvkereső útra" indult. Rendszerint a francia Riviérán. Hawaiiban, a Karib-tenger szigetein kereste a fordítani való munkákat, de egyszer Londonba is eljutott. Ott feküdt - véletlenül ott feküdt - latin Mici-Mackóm kézirata egy kiadónál, aki még nem volt biztos benne, érdemes lesz-e kiadni. Ha irodalomról van szó, szabad füllenteni, bolondnak is szabad lenni... de hülyének nem szabad lenni, és latin gyermekkönyvet kiadni...

Macrae biztos mozdulattal a gyöngyökre helyezte mutatóujját.

Tisztán érezte a bizsergést. Pirandellónál ugyan erősebben bizsergett, de mégis...

- Kétezerötszáz példányt megkockáztathatok - mondta Macrae.

Nem tudom, hol voltam, mit műveltem a bizsergés döntő pillanatában. Valószínűleg abban a tévhitben éltem, hogy sikerem, sorsom a munkámtól, tudásomtól, talán a szorgalmamtól függ... Az iskolában ilyen babonákat vernek az ember fejébe. Nem gondolhattam, semmilyen logikus gondolatmenet sem vezetett volna rá, hogy négy távoli gyöngytől függ a jövőm.

Százezer példánynál Mr. Macrae átköltözött a Park Avenue és a Union Square sarkára, ahol is megvette egy acél- és üvegtorony három emeletét. Én pedig annak a kisfiúnak a jó érzésével, aki feltett egy skatulyányi borravalót a Perecesfiúra, beköltözhettem a paphlagón dombvidék legszebb fakastélyába: a sajátomba.

Ezért mondhatom - még mielőtt elmondanám, mit teszek reggeltől estig -, hogy nagyon jó helyre kerültem.

Ha Alger Horatio írta volna meg történetemet, ezen a ponton nyugodtan lecsapta volna tintatartója fedelét. Hősei boldogságát nem kockáztathatta meg kétszer.
sayuri, 2012. május 10. csütörtök, 12:56
Címkék: Axel Munthe, Szent Mihály, Léon Floridába, Szent Ferenc, Szent Várost, Istenek Atyja,
Kommentek
Tallóztam
ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani azt, amire születtünk."

(Dr. Ládi Szabolcs)

"Az emberiség sosem választja a helyes kezelést, amíg ki nem merítette a létező összes helytelen alternatívát"

(Herbert Spenser)

"A betegség a szervezetünk és a környezetünk közötti diszharmónia kifejeződése."

(Szentgyörgyi Albert)

"A testi egészséget csak az egészséges környezettel összhangban, önmagunkkal és másokkal harmóniában, pozitív és szeretetteljes érzelmekkel, egyetemes és emberi értékekre nyitott szemlélettel együtt tudom elképzelni..."

(Kövesi Szabolcs)

"A betegségek esetében az orvostudomány a fizikai test kezelését igyekszik biztosítani. Ez azonban, minden jel szerint nem elegendő, hiszen a gyógyszeripar robbanásszerű fejlődése sem vezetett kevesebb beteghez, vagy egészségesebb társadalomhoz. A betegségek okai: a téves gondolataink és érzelmeink. Ezek viszont nem tartoznak az orvos hatáskörébe, és nem is
horvathnemagdi, 2018. augusztus 16. csütörtök, 03:30
Szép estét, jó éjszakát!
Esti üdvözlet

"Ha a nap leszállva eltűnt,
Mint egy fényes képzelet,
S a sötét éj fátylával,
Elterül a föld felett:
Nyugodalmat ád nekem."

Eötvös József

Szeretettel kívánok szép estét Mindenkinek !
ronix, 2018. augusztus 15. szerda, 21:54
2018. augusztus 15., szerdai Napiszöveg
visszatérítsék őket hozzá, és ezek mindig figyelmeztették őket, de ők nem hallgattak rájuk.20Isten szelleme pedig rászállt Zakariásra, Jójada pap fiára. Ő odaállt a nép elé, és így szólt hozzájuk:,,Ezt mondja az igaz Isten:Miért szegitek meg Jehova parancsolatait? Nem fogtok sikerrel járni! Mivel elhagytátok Jehovát, ő is elhagy titeket." 21Azok viszont összeesküdtek ellene, és a király parancsára megkövezték Jehova házának udvarán.22Joás király nem emlékezett meg arról, hogy milyen odaadó szeretettel bánt vele annak apja, Jójada, így hát megölte a fiát. Az pedig ezt mondta, amikor haldoklott:,,Fizessen meg neked Jehova azért, amit tettél!").
És nem féltek beszélni arról sem,
ha ők maguk vagy Isten más szol-
gái vétettek (2Sámuel 12:1-14NW Jehova ezért elküldte Nátánt Dávidhoz. Az be is ment hozzá,+ és ezt mondta neki:,,Volt két ember egy városban, az egyik gazdag, a másik szegény.2A gazdagnak igen sok juha és marhája volt,3a szegénynek azonban nem volt
charlotteani, 2018. augusztus 15. szerda, 20:52
Facebookon kaptam
Nagyon szép estt jó éjszakát kívánok neked is szeretettel! Puszi
eva6, 2018. augusztus 15. szerda, 18:54
Facebookon kaptam
Szia drága Barátnőm! Szép estét, jó pihenést kívánok neked sok szeretettel!
eva6, 2018. augusztus 15. szerda, 18:26
Szent Charbel-kápolna megáldására
Kedves Nézőink!
Szeretettel hirdetjük, hogy augusztus 21-én, kedden este hat órakor a Budapest-Gazdagréti Szent Angyalok Plébániára látogat Bechara Boutros Rai libanoni maronita pátriárka . Az esemény kapcsán sor kerül a Szent Charbel-kápolna megáldására, és a templomunkban őrzött libanoni szentek, Charbel atya, Szent Nimatulla, Szent Esteban és Szent Rafka ereklyéinek elhelyezésére.
Az eseményt Élőben közvetítjük az Apostol tv-n!
Apostol TV szerkesztősége
maroka, 2018. augusztus 15. szerda, 15:53
Tallóztam
Amikor megtudod: nem biztos, hogy van még időd, akkor döbbensz rá, valójában milyen nagyon szeretsz élni.
Akkor a jelentéktelennek hitt dolgok is csodálatosnak tűnnek, azok az emberek, akiket addig észre sem vettél érdekessé válnak. A rutinszerű dolgaidat is a legnagyobb élvezettel végzed. Mosolyogsz reggel, amikor azt látod, hogy kaptál egy újabb napot. Úgy szagolsz bele a levegőbe, mintha a világ legcsodálatosabb illatát éreznéd, és örülsz a Nap sugarának. Mosolyogva köszönsz a mogorva szomszédnak is, aki hajnalban azzal ébresztett, hogy az ablakod előtt füvet vágott, és mosolyogsz mindenkinek, aki csak rád néz. Ők persze nem tudják, hogy te miért mosolyogsz, de visszamosolyognak rád......és te boldog vagy, akkor is, ha tudod, nem biztos, hogy van még időd. Érzed, hogy sokkal jobban szeretsz mindenkit, ragaszkodóbb vagy mindenkihez, mint eddig valaha is. Érzed, hogy mindenkinek el akarod mondani, mennyire szereted, és milyen nagyszerű, csodálatos ember,..... de nem akarod elriasztani, nem tudná mire
horvathnemagdi, 2018. augusztus 15. szerda, 13:43
IMAMORZSA • 2018. augusztus 13.,hétfő
IMAMORZSA • 2018. augusztus 13.,hétfő

Uram!

Köszönöm azt a sok-sok Igét,
amivel gyermekeidet ma reggel is megszólítottad.
Csak Te tudtál mindezek által személyesen szólni mindenkihez,
aki nyitott szívvel tudott rád tekinteni.
Ezek a szavak tudtak bennem is olyan sok, megnyugtató,
békességet munkáló, jó érzést felszabadítani.
Te engem is kegyelmeddel és irgalmaddal hordozol
és alkalmassá akarsz tenni,
hogy legyen erőm nekem is másoknak - ha kell- megbocsátani,
ha vétettek is ellenem, őket szeretettel elhordozni.
Biztos, hogy ezen a mai napon is találkozni fogok ezzel az érzéssel,
de kérem, hogy légy szelíd, tanácsoló szereteteddel mellettem!
Ámen.
( 1 Péter 4:8) ,,Mert a szeretet sok bűnt elfedez."

Uram! Mindegy, hogy mi lesz ma a feladat, a lényeg, hogy Te velem legyél!
joli60, 2018. augusztus 15. szerda, 09:23
Képek, videók
Sok szeretettel neked.jpg
vorosrozsa66
2018. július 11. szerda, 20:28
Szeretettel
borigit
2018. július 10. kedd, 13:59
Szeretettel Neked
sanci81
2018. július 09. hétfő, 16:49
Sok szeretettel Neked
vorosrozsa66
2018. július 02. hétfő, 20:24
szeretettel__udvozolle k_1
menusgabor
2018. június 29. péntek, 21:10
szeretettel_neked_en_s zer
vorosrozsa66
2018. június 21. csütörtök, 15:36
szeretettel neked
szinjanosne
2018. június 17. vasárnap, 19:47
SZERETETTEL.
marikaszanto
2018. június 14. csütörtök, 12:35
Fiamnak szeretettel...Az
rushlilly
2018. június 12. kedd, 12:35
20140626sulley-muntari -gh
agica2004
2014. július 13. vasárnap, 16:12
munter5.jpg
csild
2008. szeptember 16. kedd, 10:48
munter2.jpg
csild
2008. szeptember 16. kedd, 10:48
Muntaz Mahal síremléke
serfozoa
2008. május 08. csütörtök, 13:25
muntain2.jpg
jutka50
2006. december 08. péntek, 01:35
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.