Regisztráció  Belépés
2018. július 17. kedd | 29. hét | 198. nap | 02:03 | Endre, Elek
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Tompa Mihály - Művészet és pályabér.
Tompa Mihály - Művészet és pályabér.

(Töredék.)

Boldog nép közt, dús-gazdag tartományban,
Ahol vigalmat vígalom követ:
Három kisded jött egy éjen világra,
Hogy lásson sok bút, kevés örömet.

Gazdag földön, hol a sik téreken
Terhes kalász, illatos fű terem;
Holott a hegy mélységes kebele
Megmérhetetlen kincsekkel van tele;
És a lejtőn, gyümölcsös bérc alatt:
Olaj csepeg, méz omlik, must fakad.





Boldog nép közt, mely büszke címerére,
Savát, tüzét hogy tartja ősi vére;
Hol nem ritkán, éhen s nyomorgva vész el,
Ki elindul csak szellemmel csak ésszel:
E nép között, ez áldott szép hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy sok bút lásson örömek helyett:
Egy éjen három kisded született.





Az éj fényes volt, de zordon hideg.
Létök gyönyört nem nyujta senkinek;
Mi áldás a dusnak, szegénynek átok!
Aggó szülék bus könnye hulla rájok.
De mint gyakran fényben jő létre a
Szegény s gonosz, kit apja-anyja gyászol:
Zaj, hir nélkül, homályban és alant,
Megváltót szűl a kunyhó és a jászol.
Most is igy volt: a szegény fiakon
Tündérek kegye nyugvék gazdagon.
És amint fölserdültek mind a hárman:
Kitört a tűz, amely lángolt bezártan.
Nyilatkozék az Isten a kebelben:
S járdaltak a szent pályán ünnepelten.





A költő ajkán édes dal fakad,
Ujít, teremt, mint egy szent áradat;
Majd tüzláng az, mely áthevit, világol,
És egybe forraszt elvált lelkeket;
Tavaszi nap, amelytől enged a tél,
S a sziv fagyot és jégburkot levet.
Egyik szaván feltámasztván a holtat:
Figyelj nép! a másik jövődre jóslat!
De a nép lakmároz,... multját tanácsért
Nem kérdi: a jövőre semmi gondja;
A költő dall, - dall szivtelen köveknek...
Nem érti senki, bár lelkét kiontja.





A festész űl; el van merűlve mélyen...
Fényes képek rajongnak képzetében;
És álmait alakkal felruházván:
Az élet áll szóló hűségbe' vásznán.
Ki a dicsőség utát keresed:
Szegény müvész! hajitsd el ecseted,
Amely teremt és csudákat mivel...!
Halj meg lelked derengő képivel!
Ne tudd, ne tudd, hogy e nép elmegyen
Remeked mellett némán, hidegen;
Ne lásd, ne lásd: hogy a por ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!





De a zenésznek sorsa jobb talán?
Jó kedvü nép lakozván e hazán;
Talán lelke van még, hogy általértse:
Mit mond a hur fájdalmas ömlengése?
Mely nekizúdul, mint a fergeteg,
Majd, mint a szellő, csapong, enyeleg.
S előtünik arcon s könyben, szavára:
Mi a szivben el volt temetve, zárva.
Mégis amint honában szertenéz:
Hegedűjét elejti a zenész...
A helyett, hogy önvére, nemzete
Megértvén, rajta büszkén függene:
Hangjainál, - s ugy fáj ez a tudat! -
Egy két bus sziv, - egy két korhely mulat.





Melyben ti éltek nagy álmak között,
Szellemben és nyomorban hű barátok!
Az ország nem e világból való...
El innen, el! menjetek, merre láttok!
S a három művész, három jó barát,
Iván a végbucsúnak poharát:
A nagy hideg világon - - - -
- - - - dél, nyugot...
S kelet felé, elszéledt, bujdosott.
Hol járnak ők? - - - -
- - - - Felőlök hirt ki tud?
Kérdezd meg, aki országokra fut:
A vészt... koldust... vagy a halált...
- - - - - - - - - - ezek
Egyike tán találkozott velek?!





-
Tiz év lezajlott, - gyászos feketén
Merült el az idő holt tengerén;
Minden csendes, - tán néha megjelen
Halvány buborék a felűleten.
Emlékezet a halvány buborék,
Melyen feltűnik a mult árnya, képe,
Hanem az is, alig hogy támadott,
Széjjelpattan, - s mindennek vége, vége!





Tiz év lezajlott; tiz év vajmi sok,
Ha éjek és napok kinnal jövének;
S minő kin az, mit a lángész visel...!
Ha tiltva van áldozni istenének!
Üldözve sors, ember mindenfelől:
Az oltár is, melyet rakott, ledől,
És a tüzet, mit úgy élesztgete,
Elfújja a részvétlenség szele!

A bujdosók hol vannak a világon?
Három felől im itt jön mind a három!





Ezek-e ők...? Nem! szenvedésivel
Ez az élet bár szörnyen megvisel:
Mégsem rövid tiz év kell rá, de század,
Idomitni ily lelki, testi vázat!
És mégis ők! a rongy, amelybe' járnak,
Beillik még királyi dísz-ruhának,
A szív s lélek tépett, dult volta mellett,
Mit őrülten, némán, vakon viselnek!
Ah! hogy imé egymásra ösmerének:
Van-e okuk hálát adni az égnek...?!

Ha ki látná ezt a találkozást,
E hangra, e mosolyra, ez örömre:
Kebelében a szív repedne meg...
Álmát, nyugtát elvesztené örökre...!





Jer ide, jer, hires nép! s légy kevély,
Három dicső fiad szemléletére...
De vedd eszedbe, ami irva van:
Hogy felkiált az égre Ábel vére!

-
Éj van, - fényes s csikorgó, mint mikor
A három koldus müvész született;
Hoztak lelkökben szép fényes napot,
S bár nem tart az nekik most meleget:
Legyen az élet keserű, rideg,
De térdök meg nem hajlik senkinek...

Boldog, ki csendes nyúgalom után
Meglátja, a szép hajnal mint hasad;
Boldogabb, kinek álom s éj örök,
S nem tudja: hogy mikor lesz viradat...!





A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

Egy boldog földön, szép hon kebelén,
- Sugáros éjnek hallgatag felén -
Hogy lásson sok bút, kevés örömet
Egy éjen három kisded született.

Egy boldog földön, hol sík téreken,
Terhes kalász és buja fű terem;
Holott a földnek gazdag kebele
Megmérhetetlen kinccsel van tele;





S a halmokon cserülte bérc alatt,
Hajló borágon édes must fakad.
Egy nép között, hol éhen veszni kell
A jelesnek, s rá fúlánkot lövel
A sziszegő gúny. E nép közt s hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy lásson sok bút kevés örömet:
Egy éjen három kisded született.

Az éj fényes volt, de zordon - hideg.
A föld szinét jég és fagy ülte meg:
Halotti csendben, gyászos pusztaság,
És a bölcsőre nem hullott virág;
De mennyből fényes angyal szállt alá,
S a három kisdedet megcsókolá.





A három kisded fölserdült vala,
Lelkén az angyal csókja lángola,
Küzdött, dagadt a hullámzó kebel,
Ölelkezvén szent álma képivel;
Az ifju nyilt, redőtlen homlokát
Szelíd merengés árnya folyta át;
Lelkén borongott titkos sejtelem,
Hol összeolvadt mult, jövő, jelen;
Mint a szirtforrás végre felszökelt,
Átvillanyozván a forró kebelt.
S megértve hívatása szent szavát:
A három ifju pályatérre szállt.





A költő ajkán édes dal fakad,
Lelket ragadva a szent áradat;
S hol a szív annyi szent hamvat talál:
Borongott a mult koporsóinál.
Édes szerelmek rózsafái közt
Dalán száz bimbót langy harmat föröszt,
Várt és epedt a fényes jövő után...
S szavát a nemzet meghallgatta tán?
Jó dalnok! e hazában a kebel
Áttörhetetlen jégpáncélt visel!





A festész mélyen elmerűlve ül,
Ragyogó képek lengik őt körül,
S miként a hívő keble istenén:
S vásznán, ecsetje végvonásinál,
Az álomképből szóló élet áll.

És fest az ifju... lát a képzelet
Tükrében lelke újabb képeket,
Művész ecsetje csodákat müvel;
Halj meg jó ifjú álmad képivel;
Ne tudd, ne tudd: hogy e nép elmegyen
Remekjeidnél némán, hidegen!
Ne lásd, ne lásd a port, mely ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!





De a zenésznek sorsa jobb talán?
- Van-e müvésznek üdv e dús hazán? -
Bűvös hangon zendűl meg hangszere,
Dala édes mint hajnal szendere.

Mely míg leömlik zengő hurjain:
El-elmereng szép lelke álmain;
Majd elborúl nyájas tekintete,
Sovány tengődés árva élete!
Virág helyett szúró tövist arat,
Mert zengedelmin e nép csak mulat.





Melyben ti éltek jó művészek! oh,
Az ország nem e világból való!

A három művész, három jó barát
Iván a fájó búcsú poharát;
A nagy, hideg világon...
dél, kelet
S nyugat felé búsan elszéledett.
Hol járnak ők?





Felőlök hírt ki tud?
Kérdezd meg, amely országokra fut
A hírt... vihart... és a koldust...
Ezek
Egyike tán találkozott velek!

Tiz év lezajlott; s gyászos feketén
Merűl el az idő holt tengerén;
Elsűlyedett... csak a felűleten
Úszkál halvány buborék csendesen;
Emlékezet a halvány buborék,
Mely a holt képét felmutatja még.
De a felejtés gyász fuvalmiban
Az is szétpattan, - s minden halva van!





Tíz év lezajlott; tíz év vajmi sok,
Ha kínt hozának éjek és napok!
Jött a müvész s mely lelkén ég vala:
Az égi lángnak oltárt alkota;
S ímé az oltár dől és omladoz,
- Romlást rá részvétlenség átka hoz, -
S a gyönge láng, mit úgy élesztgete,
Gúnynak szelében véglobbot vete.
Kinek magához keble egyre hű:
Ah, a művésznek kínja nagyszerű...!
Az élet alszik völgyen, halmokon,
Télnek viharja zúg az ormokon;





A nagy világra hullott hó-lepel
Fehér vásznát szélvész szaggatja fel.
Ki bolyg az útfelen magánosan?
Élő nyomorként, fércelt rongyiban;
Kínos mosoly vonúl el ajkain,
Vad fény lobog szemének lángjain,
És mintha űznék, gyorsan ront elő;
- A vész üvöltve száll - ki ő, ki ő...?

Im, hogy mindhárman vészben haljanak:
Felé közelget két koldús alak!
Karöltve jő a két gyámoltalan,
Kettő közöl egyik világtalan,
Világtalan s nyomornak embere...





Mellére kötve rozzant hangszere,
Mely néha-néha búsan felsivít,
Vihar tépdesvén toldott húrjait.
Találkozának... s aki maga jött:
Merőn megállt a két koldús előtt:
'Hallgatni jöttök úgy-e engemet?
Hogy a költőről mondjak éneket,
Kire az isten megharagudott...'
»Megállj, megállj...!« kiálta fel legott,
- Megrázkódván az ismert hangokon -
Két koldús ajkán a mély fájdalom.
Az őrült költőt két müvész-barát
Tört lelke s karja híven fogja át;





Kinek lelkére kéje s bánata
Már a viszonlátásnak nem hata.
Oh szóljatok csak...! A vész zúgva száll
A puszta nyomtalan határinál.

Éj van. Mohos váromladék hideg
Táját holdsúgár látogatja meg;
Elült, kifáradt a veszett vihar,
Mindent fagyos hó, fagyos csend takar.
A három koldús-művész és barát,
Romok zugában vonja meg magát,

Az élet álma roncsolt képivel:
Számokra nincs a dús hazán födel,
Jer oh dicső nép! s íme láthatod
A koldúsokban öngyalázatod!





Ki, mig kövér falattal él ebed:
A müvészt éhen veszni engeded!
Ez átkozott bűn, nem hallod miként
Kiált az égre Ábel véreként...?

A téli éjnek zordon bájinál,
A festész mélyen elmerűlve áll;
És elfeledve szenvedést, panaszt:
Merész ecsettel fennen festi azt;
Szaván, a vak zenészre ráfuvall;
A lelkesűlet szent fuvalmival;
Bájos hang ébred néma hangszerén,
Hattyúdal a csikorgó éj felén!





Az őrült költő szirt-oromra űl,
És mintha ezren állanák körül:
Zavart eszmékben mond kínos regét,
Leirván benne gyászos életét.

És csend leszen... a gyönge nesz kiholt, -
Az életen hű útitárs ki volt:
Rongy, meztelenség, lelki testi bú
Között a három koldús összebú...
Az éj olyan szép és olyan hideg!
A szenvedőkre álomszél lebeg;
S alunni kezd a kínok élete...
- Légy üdvöz lágy szender lehellete!
Fáradtak ők, hadd szenderegjenek!
Jó éjszakát... az éj igen hideg...


chillik, 2018. március 08. csütörtök, 02:33
Címkék: Tompa Mihály, éjen világra, hegy mélységes, mély tanácsu, éjen három, szegény fiakon,
Kommentek
Tompa Mihály - Adós, fizess!
Tompa Mihály - Adós, fizess!

A dülőben és a mezőn
A magvető jár csüggedőn,
Oda amit vetett, kapált;
Elverte a jég a határt!

Munka olcsó, kenyér drága,
Nagy a szegény szorultsága!
Magának sincs, ki adna tán,
Zörget gazdag s pap ajtaján
Dologra, újra venne fel,
Kevés, ki most megemberel
Gyámoltalant, szegénykedőt...
Okúl vetvén a szűk időt.
De a szomszéd mégis csak ad,
S bár egy után négy a kamat:
Valamicskét könnyít fején
Ez a gyilkos jótétemény.

Hanem, már nem birván sehogy,
Terhével a szegény lerogy!
Ágyba esik, halálra vál...
Ejh, milyen jó az a halál!
Mely nehezűl az emberen:
Gondot, tehert az elveszen.


De inkább élj kelletlenűl,
Mint állják kórágyad körűl
Bús özvegyed, sok magzatod,
Akikre a nyomort hagyod!
Szegény beteg, beh érzi ezt...!
S ímé, hogy napja
chillik, 2018. július 01. vasárnap, 09:15
Tompa Mihály - Árokháti Lőrinc.
Tompa Mihály - Árokháti Lőrinc.

Ali pasát a dicsőség szomja bántja.
Árokháti Szécsén-várnak kapitánya;
Ali pasa Szécsén ellen
Tör felette!
Vérszemet kap, minap Drégelt hogy bevette.


Este van már, forró napra enyhe alkony,
Ali népe vágy pihenni gyenge hanton;
Este van már. - ,Fel, fel Agák!
Lóra, Bégek!
Tornyot, bástyát romban látni szinte égek!'

Török tábor, mint a tenger, mozdul lomhán,
De vész Ali, s jobban, jobban korbácsolván:
Szécsénnek dől, mint dagály dől
A szigetnek:
Melegök lesz, akik ott ma bennrekedtek!


A pusztulást üstök, ágyuk öble ontva:
Mint a zápor, nagy cseppekben hull a bomba;
Lobban, dördűl, - reszket a lég,
Törik a fal;
Még az ég is háborog a dúló haddal!

Jön a válasz vár falárul, hajh de
chillik, 2018. július 01. vasárnap, 09:13
Nálad nélkül
Jöjjön Tompa Mihály
..................Nálad nélkül

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!

Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbül,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül, - nálad nélkül!
ircsike36, 2018. június 24. vasárnap, 07:11
Tompa Mihály - A fehér liliom
Tompa Mihály - A fehér liliom

Lelkemben titkos sejtelem van,
- Jövőre, multra? Nem tudom! -
Hogy hajdan én virág valék már,
Vagy egykor azzá változom.

Fehér liljom valék, ha voltam,
Mielőtt szívem dobogott;
Fehér liljom leszek, ha lészek,
Midőn már szívem nem dobog.

Oh mert én e csodás virágot
Mesés ábránddal szeretem!
Halvány ködből palástot öltvén
Magára késő éjeken:

Azt gondolom, mindjárt felém fut,
Egyszerre keble, karja lész,
Titkot, szerelmet súg fülembe
Oly édes hangon, mint a méz.

Ha csengő lélek él az ércben,
S a kis pataknak van szava:
Nem titkos nyelv-é a virágok
Halálig tartó illata?

Reám, a liljom- s illatának
Elbűvölő hatalma van;
Tudom: ha egy szálat letörnék,
Beteg lennék halálosan!

Szent
vorosrozsa66, 2018. június 22. péntek, 15:11
Tompa Mihály - A fogoly.
Tompa Mihály - A fogoly.

- 1702 -

Rákóczit most viszik
Át a Rábca hidján,
Szerencse megcsalá,
Benne igen bizván.
Tele van a hídfő
Bámész sokasággal:
A nép, nagyok estén
Bámulni nem átall.

Ki volt ekkoráig?
S mi történik véle?
Ahány ember: a szó
S jóslat annyiféle.
Nem cserélne senki
Most a büszke úrral;
Egy meghitt pillantást
Száz szem visszaútal.

A bámuló nép közt
Két halász is látszik,
Egyik nagyon vén már,
Csak gyermek a másik.
Gyékény-kosarukban
Csapkod már egy sígér;
De érte már senki
Egy batkát sem ígér.


,Nagyapám! bedobom
Már ezt a Rábcába!'
»Csak hagyj békét, fiam,
Lesz annak gazdája!
Ha el nem kél addig:
Add azon vitéznek,
Kit fogolyképen, a
Hídon átkisérnek!«

Ugy-is lett. A hajdúk
Szétnyomják a
chillik, 2018. június 21. csütörtök, 05:55
Tompa Mihály - Mohos.
Tompa Mihály - Mohos.

A bérces Gömörben nem nagy hegy a Mohos,
Rajta nincs régi vár, nemes vad sem honos;
De ingó semlyékes láp van a tetején,
Ez ingó láp felől szóland az én regém.

Szegény ember jöve valahonnan régen,
S kinézvén a helyet a halmos vidéken:
Meggyújtá az erdőt s ortott... minden módon
Erőt akart venni cserjén és bozóton.


Majd fecske módjára, a serény új gazda
A hegy oldalához sárkunyhót ragaszta;
És mivelhogy erős akarattal győzte:
Egy süveg buzácskát a földbe tett őszre.

És felvitte Isten a dolgát idővel.
- A terepély cser is vesszőszálból nő fel. -
Mikorra megvénült: keze között a föld,
Szőlőhegy, rét s erdő egész határra tölt.

Álltak oldalánál erős felnőtt fiak,
Számos csemetéje lévén mindannyinak;
Sugár fiatalok, teljes nyiló rózsák,
Egy sereg iskolás, egy sereg
chillik, 2018. június 21. csütörtök, 05:54
Tompa Mihály - Mátyás királyról.
Tompa Mihály - Mátyás királyról.

Ég már az őrtüz, lángok cikáznak
Erdős tövénél a Hargitának.
Hazug beszéden kapván a székely,
Táborba szállott oktondi ésszel!

Világol a völgy, - fenn barna éj függ, -
Sátor gyanánt áll a terepély bükk;
Sok harci szerszám megtámogatva,
S zagyván szedett nép tanyáz alatta.


Felbolygatott nép ravasz vezérét:
Ott látni Fancsit, Kérdezve néz szét,
Szűk udvarában tábor-tüzének,
Körébe amint többen gyülének.

,Vezér uram hé! minket kegyelmed
Felkölte sok szép igéret mellett!
Kellő a szép szó, de jobb a hadd lám
S ha menne a ló, mért tartja zablán?'

»Zsákmány s dicsőség, derék vitézek!
Mit én igérek s szerzek tinéktek!
De nem siettem, - jó néha a les,
Hogy igy a koncért bizton kitörhess!
chillik, 2018. június 21. csütörtök, 05:50
Tompa Mihály - A hű vitéz.
Tompa Mihály - A hű vitéz.

A hős király csatába indul,
Mellette nagy harcos sereg;
S hiv bajnokok, kik dárda-nyiltul
Vértűl meg nem félemlenek,
Meg nem félemlenek!

A harcosok közt egy ifjú van,
Hivebb, bátrabb mindanyinál!


S ő, a leghívebb, van gyanúban:
Nem bízik benne a király,
Nem bízik a király.

Egymásra két had kürtöt fúvat,
S csattogva gyors nyilat bocsát;
Mint két szemközt futó borúlat,
Egymásba ütve homlokát,
Villámos homlokát.

Küzd a király, a vészt nem látja,
S száz kopjás kéz ügyébe jut;
A nyil, mint bősz darázs fulánkja,
Már-már nemes szivébe fut,
Már-már szivébe fut.


De hozzá gyors levente vágtat,
- Az arc fedett, a mell szabad, -
Védbástya, vért az a királynak...
S maga eldől, holtan
chillik, 2018. június 21. csütörtök, 05:49
Képek, videók
tompa mihály.png
chillik
2017. november 01. szerda, 11:34
Tompa Mihályhoz.jpg
chillik
2017. szeptember 27. szerda, 06:11
Ének Tompa Mihályhoz 01.j
chillik
2016. január 22. péntek, 06:20
Ének Tompa Mihályhoz 02.j
chillik
2016. január 22. péntek, 06:20
Tompa Mihály.jpg
lilagondolatok
2014. július 05. szombat, 23:04
Tompa_Mihály_Vasárnapi _Új
lilagondolatok
2014. július 05. szombat, 23:03
Tompa Mihály szobra.jpg
maria_kadar_148
2014. április 09. szerda, 15:11
Tompa Mihály 2
taltos1
2014. február 06. csütörtök, 22:25
Tompa Mihály 1
taltos1
2014. január 27. hétfő, 20:57
Tompa Mihály
angyalcsillag
2012. október 03. szerda, 02:52
-Tompa Mihály.jpg
farkas1945
2011. február 26. szombat, 11:10
Tompa Mihály
macikucko
2010. április 26. hétfő, 16:33
Szüz Mária e világra nékü
chillik
2015. december 09. szerda, 06:58
Puszta világra
sanci81
2015. december 03. csütörtök, 17:15
Boo-kitekintés a világra.
agica2004
2014. október 03. péntek, 17:02
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.