Regisztráció  Belépés
2018. május 25. péntek | 21. hét | 145. nap | 18:39 | Orbán
Friss Sport Versek Egészség Bőrápolás Receptek Praktikák Jótékony hatások Házilag
Török Sophie






Török Sophie

Török Sophie, született Tanner Ilona, teljes nevén: Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla (Budapest, Kőbánya, 1895. december 10. - Budapest, 1955. január 28.) Baumgarten-díjas író, költő, Babits Mihály felesége.

Élete:

Római katolikus családban született, édesapja Tanner Béla kassa-ujfalui születésű kereskedői könyvelő, édesanyja a pozsonyi születésű Weiszbrunner Antónia.

Iskoláit a fővárosban végezte, majd a Külügyminisztérium tisztviselője lett. 1920. november 12-én támadja meg néhány versével a Nyugatot, és kissé meghökkentő módon, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás alkalmával) Babits feleségül kéri, úgy, hogy a lakó- és költőtárs Szabó Lőrinc menyasszonya eközben. Január 15-én házasság, majd nászút Itáliába. Ezt követik a boldog-boldogtalan, kalanddal és kudarccal vegyes házasévek. Végül Babitsot elviszi a gégerák. Gyermekük nem született, egy leányt csecsemőkorában örökbe fogadtak, ám Tanner Ilona közvetlenül a halála előtt kitagadta gyermekét az örökségből.

Első versei: A Hét, illetve az Új Idők hasábjain jelentek meg, házassága után a Nyugat közli rendszeresen verseit, kritikáit és néhány novelláját.

Verseiben a tépelődő, vívódó női lélek fájdalmait szólaltatta meg. Szabad versei szélsőséges énképet sugároznak: a mély önmegvetés és a kritikátlan önimádat skáláján minden szín megtalálható bennük. Prózája a modern női lélek sokoldalú, érzékeny rajzát mutatja.

Művei

Asszony a karosszékben (versek, 1929)
Boldog asszonyok (novellák, 1933)
Örömre születtél (versek, 1934)
Hintz tanársegéd úr (regény, 1935)
Nem vagy igazi! (kisregény, elbeszélések, 1939)
Értem és helyetted (versek, 1940)
Sirató (versek, 1948)

Link

Link

Link

Link

Link

Link

Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tanner Ilona

Link





Török Sophie-t a Kerepesi temetőben, férje mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén nagy nevek mondtak beszédet. De nem Török Sophie-tól - Tanner Ilonától - búcsúztak, hanem rajta keresztül Babitstól. Lányi Sarolta ezt mondta:

,,Búcsúzunk tőled, Babits Mihály özvegye! Nagy költő élettársa voltál, magad is egy az igaziakból. Büszkén viselted Babits Mihály feleségének rangját, szerényen a magad tehetségét."

Sem az akkori közvélemény, sem ő maga nem volt meggyőződve arról, hogy valóban jól írt. Művei túlzsúfoltnak, sűrűnek, érzelmileg túlfűtöttnek hatnak. Ilyen személyiség volt ő. Kolerikus, változó, önmarcangoló. Lélekből írt. Keresztury Dezső írta Sophie-ról:

,,Török Sophie kivételesen fogékony és önfejű, alázatos és lázadó, lobogó és tehetetlen tehetség volt: korának nőírói közt a legszínesebbek, legmerészebbek és legügyetlenebbek egyike. Az óriás fa, amelyre folyondárként fölindázhatott, egyszerre emelte és árnyékba is borította, égette, s égett vele, míg ki nem dőlt."





ASSZONY KAROSSZÉKBEN

Valamit még kellene tenni az életemmel, még
nem volna szabad megnyugodni, s ülni
tétlenül a napban - mint elkészült
kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és
menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még
van bennem nyugtalanság, mely fulladozva
keres utat - és vágy, mely nem ült még soha
a Teljesedés asztalánál!
Még szűz dolgok rejteznek ezen a
sejtelmes erjedt délutánon: a vibráló sűrű
fényben, terhes búzaföldek s remegve
érő szőlők között; - kik íme mind kéjes
alázatba teljesítnek valami titkos
égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben!
Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet
gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt
bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő
indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint
tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás
sakktáblán. - Hiszen mindennek meg kell
érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan
semmi se lesz és Isten! tűrhetsz-e éretlen magvat
a Sarló alatt? És én még
anya se voltam! Érte lett minden:
nagy dolgok kicsiny életemben - tavasz!
szépség! szerelem! oh Isten! Istenem!
mit vétettem én? hogy minden
nyüzsgő életek között e néma
bölcs mennybolt alatt a borzas
kotlót irígylem! Betelt
élete kéjes nyugalmát: amint
meleg szárnyai alá
rejti tengernyi csibéjét.

Nyugat 1926





ARCOK EGY NÉV FÖLÖTT

A seb helyét, mit gyermekarcodon tépett
az eltört cserép: híven őrzi tested.
S a naiv játék-folt, mi gyermekarcod
huncut éke volt: jön veled! s szomorú
öregasszony arcodon jelzi könyörtelen
hogy azonos vagy a régi kislánnyal -
ez minden. Ennyi köt egybe elmult éveiddel,
mert nem azonos lelkednek egyetlen
foltja sem a lélekkel: ki nevedben született!
Nincs eredben egyetlen csöppje sem
a vérnek, mit anyád adott. És nincs egy iz
és nincs egy szín és nincs egy gondolat
melynek megmaradt szeretetében
úgy felelhetnél vissza távoli önmagadnak
mint kiröpült szónak felel a viszhang.
Más vagy. Idegen vagy és ijesztő semmiből
teremtetted magadat. Bár egyetlen névvel
jelöl a sors hosszú életen át: minden nap
más testben keltél, száz élet véglete
hullámzott benned oktalan. Össze-vissza nőttél,
nem úgy, mint boldog fa, mely okosan épít levélkét
levél fölé - fölötted hatalma volt minden szónak
és szélnek, kicserélt minden új ágy és
megváltoztatott egyetlen ujjnyomás.
Mi köt egy arcba mégis? kapkodó lélek,
értelmetlen változás hordozója!
Egy üres név. Egy kicsi sebhely. S egy rögeszme:
hogy élsz - pedig csak álmodsz, százféle
zavaros álmot. És nem lehetsz felelős
az idegenért - akivé változol
egyetlen fekete éjjel alatt.

Nyugat 1932






BECÉZŐ UJJAD

Becéző ujjad feltépte bennem a
gyönyört
Hogy ezer apró sebből vérezni kezd
bennem az öröm
És hűvös harmat permetezi be
borzongó testemet.





CSONTIG MEZTELEN

A homlokod már egész meztelen
s szemed két rémülettel tág gödör.
Hová rejtőzhetnél még? Mi tudna
eltakarni? Csontig meztelen vagy
s a világ szeme szégyeneddel összeér.

Már rég nem gondolsz könnyre -
a könny csak old s csak jobban kitakar.
Hig levegőbe kapkodsz védelemért
s egy hegy sem volna már elég
hogy eltakarja félelmeidet.

Ha eltünhetnél, mint bőszen megpördült
kerék szégyenkező küllőit
keni láthatatlan semmivé a forgás
szédülete. Ha így futhatnál!
vonító házak között,
lehullt csillagnál
sebesebben.

Nyugat 1932





EGYEDÜL MINDEN ÉJJEL

Hiába borit be fénnyel a lámpa,
az éjszaka, mint fekete ragály
beömlik az ablakon, s torkomig
fesziti a szurós levegőt.
Beömlik minden résen, mint
láthatatlan gáz, óh hiába
lámpák gyenge fénye!
a nehéz éjszaka
belep bokától homlokig...
Egyedül vagyok, verejtékes
arcom nehéz mint a kő,
a rémület már ágyamból kiszoritott.
Óh hogy meneküljek? Futnék
kedvesemhez a másik szobába
rémült kezemmel kezébe fogódznék,
álomból felvert arcához könyörögve
segitsetek! a halál kerget engem!
már itt ül bennem, páncél
öklével lapuló szivemen ül...
gyógyitó méreg! gyógyitó jószavak
szeretet varázsa segitsetek!
Óh riadt, könnyü szavak!
hisz nincs segitség! láthatatlan
félelmeiddel összenőve oly egyedül vagy
mint Krisztus a kereszten.
Benned a harc, s a harcolók,
miért könyörögsz reményt?
Ezt, ezt az iszonyut!
magadban kell legyőznöd,
egyedül kell legyőznöd minden éjszakát.
Bőrön tul és izmon tul és csonton tul
egyedül vagy, hussal és vérrel
és izommal rejtve, eltéphetetlen
pántokkal rejtve egyedül.
S mi fojtogat és vak nyögéseid kibontja,
a fájdalom oly mélyen rombol benned,
hová az Isten szeme sem ér...

Nyugat 1934





EGY GONDOLAT

A szellem megmozdult, kásás
falai közül felrezzent nyugalmából,
hol dermedt tétlenségben ült, vajudva
köldökre szegezett szemekkel.
Most megmozdult, megrándultak
vas szemöldökei - és verset irt.

Már kész, itt van előtted, korrigálod.
Szomoru vers, méla szinekkel,
analizis lelkedről, mely furcsa
és érthetetlen. Kint dohog a város,
szemben házat építenek, gerenda
zuhan, fürész nyikorog, munkanélküliek
csoportosulnak a sarkon, ingyenebédet
oszt az iskola, az ujruhás gesztenyefák
alatt ujoncok éneklik duhaj fegyelemmel
az uj párt harcragyujtó himnuszát.
Egy gondolat itt az asztalon
többet érne! egy igazi gondolat...
De gondoltál-e már ujat s igazat?
Borongós vagy, s epefájós hangulattal
szinezed hiányérzeted kinjait,
önkinzó mélaság! - szép, de ezt sem
te találtad ki! Minden volt már
egyszer, már mindent elvégeztek
előtted, - ó szellem! nézz hát
tükörbe! Kényes igénnyel utánafested
a napot, és bosszus haraggal
árnyékot dobsz az árnyékokra!

S im, kész müvedet
szemléled elégedetten.

Nyugat 1940





ELEVEN BÖRTÖNBEN

Szűk csontvázba lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart, szűk bőrbe bujtatott.
Szűk inak, szűk idegek, szűk erek feszítnek:
eleven börtönömben fulladok.

Minden fojtogat engem - fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak, és háztető és
fojtogat a súlyos mennyboltozat.
Közeli csillagok bosszantják
szemem, lomha hegyek feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő ajkam
elől a friss levegőt.

Oh, elátkozott szellem vagyok én! Szenvedő
szellem, szűk kancsóba zárva, szűk
kancsóba zárva: mély tó
fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg börtönöm
robbanó födelét? Oh, ha
kinyílna! ha kiszakadhatnék fáklyás
hajam süvöltő oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal innám föl a tágas
levegőtengert, s roppant tagjaim
kinyújtva: mint rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok fölött, mig Isten
áldott tenyerét elérve: szétömlenék
a Végtelenben!

Nyugat 1925








EMLÉKEZET JÁTÉKAI

Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád
Figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából, nem lát; nem hall, nem
Érez: csak reád figyel. S körüle nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz
Apró nyüge. Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratok,
Gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik
Zaklatott szivemen. De az az egy ideg folyton csak reád
Figyel. Magasan kifeszitve hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás
Póznán zengő táviródrót közönyös buzatáblák fölött: úgy figyel, figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös
Lemezeire: szemed szinét, kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod
Édes izét, halk hangod zengését, rebbenő pilláid játékát, hajló
Vállad vonalát hajló lombok alatt. Képet, uj képet, ezeret vetit
Egyre, - mig úgy megteltem veled, mig úgy elömlöttél bennem fájdalmas
Édesség! feszítve halvány ereimet, - hogy áradó lelkem
Kicsorditott magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe, virágba, szálló
Felhőbe; elszórt, szerteszórt, szinekbe, szavakba, mig hang, szin, íz és
Zamat, fény és levegő mind te voltál! S betöltötted az egész
Világot. - Szerteszórtalak, elprédáltalak, fűnek, virágnak,
Csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol! Hányom,
Dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem
Kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddé omolsz, mint drága
Halottam sokszor idézett arca. Eltüntél, elvesztél, ezer
Szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem emlékszem
Reád! Milyen vagy? S döbbenek: ki vagy te? ki annyira
Husomba égtél, s megváltoztattad fény és levegő izét, s nem
Emlékszem egyetlen szavadra! hangod, alakod eltünt
Előlem. Kinlódva s izgatottan kereslek, keresem
Szilánkká tört arcod egész mosolyát! S felvillansz olykor, mint
Távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók muló
Melegét. S néha tündöklő egészbe szökkensz röpke
Mozaik! S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. Óh, kedvesem! A nagy
Végtelenből varázsolod eggyé ezer arcodat! Hogy engem
Kicsiny halandót elkápráztass vele.

Nyugat 1924





EZ IS TE VOLTÁL...

Ha multadra gondolsz: emlékeid
kitakarnak eléd egy idegen embert.
Tudod - és nem hiszed: ez is te voltál!
Látod e lényt, tünődve ácsorog szobádban,
megszokott ruhádat viseli, konok terveket sző.
Nem is őrült, cselekszik, követel, célja van,
nevedben él! s gyüjt számodra szégyelt emlékeket.
Őrült? Óh elpirulsz, s zavart szemeiből párázó
álmait undorral látod, mi közöd lehet együgyű
képzelgéseihez? De nevedben beszél,
veled azonos! s lám hisznek neki, s vinnyogására
neked felelnek! Arcadat hordja, ismeri
ifjúságodat, s titkaiddal játszik merészen.
Ostobán játszik! kontár ötletein eliszonyodsz.
Ki sugalta néki nyálas vágyait? s eszelős
akaratát, mellyel merészelt téged veszélybe vinni!
Óh ne folytasd szörnyű emlékezés!
Mélység fölött jársz kutató gondolat
hiába vágyol megérteni az érthetetlent!
Sarkadban jár a rémület s tiszta arcodat
elcseréli annak arcával,
ki bomlott csirákkal menekült világgá
eszméletlen mélységeidből...

1935






ÉRTEM ÉS HELYETTED

Amiért néha elereszt:
nem kell hinned, hogy elfelejtett!
Rajtad tartja horgas szemét
s mint játszó fenevad lesi
menekvésed csalóka örömét.
Maradj veszteg és ne remélj!
Vak féregnél bölcsebb lehetsz
és gonoszabb is - ne szerezz
gyilkosodnak élvezetet!

*
Miért nyögnek az alvók, miért
sóhajtanak? mint akit nem tud
elhagyni a nehéz emlékezet...
Itt ülök és virrasztok
és szorongva hallgatom,
hogy még álmukban sem
boldogok szegények...

*
Mondod: nem a haláltól félsz,
csak a félelemtől, - de kiállnál
könnyen minden félelmeket,
ha nem kellene félni a haláltól...

*
Jó fáradtnak lenni.
Aki fáradt, az élet terhét elereszti,
aki fáradt, megkönnyebbül.
Mondod: nem bírod ki! nem bírod tovább!
De csak a súlyt nem bírod, mint aki
inátszakadva érzi, hogy terhét
tovább tartani képtelen. Az igényt
nem bírod, a dacos akarat
esztelen feszülését - de ha
görcsös kezedből elereszted -
minden könnyű lesz. Ne küzdj
tovább! Örülj, h a fáradtság
földretepert. Szép csöndben fekhetsz.
Aki nem harcol, mindentől megkönnyebbül.

*
Őrült, mikor a csirából
magzattá lettél és gyermekből
emberré lettél, nem tettél soha mást:
csak mentél a halál elébe.

*
Gyümölcs vagy: de gazdád
csak rohadásodra vár.
Készülsz, - de megérkezésed
a halál.

*
Uram, a falatot
mit számbavettem
engedd lenyelnem
addig ne ölj meg!
A dalt, amibe belekezdtem
engedd végigénekelnem
addig ne ölj meg!
Szép művedet, mit bennem építettél
feslő reményeimmel
Uram, ne ölj meg!

*
Mögöttem fal, előttem
meredély, bekerítettél Uram!
csak eged felé szabad az út.
A kicsi hely, hol szárnyak nélkül
rekedtem, csak arra elég,
hogy körbe kergessen a rémület,
ahogy körbe fut ereje fogytáig
a csapdábahullt borzadó állat...

*
Annyi kötél és ólom rajtam,
hogy imára sem emelhetem
nehéz kezem. Uram!
találj meg engem! ha már én
gyenge elveszett
nem tudlak téged
megtalálni...

*
Mondják: nehéz az örömért küzdeni,
még nehezebb nehéz kenyérért.
De milyen nehéz küzdeni
a lélekzetért! kortyra mért
életért, a tenger levegőből
azért a csöppért,
melyért a szerényrehúzott tüdő
sípolva kapkod...

*
Ha korál lehetnék, közös test
a közös félelemben, ha erős tüdőmbe
két életnek elég levegőt szívhatnék!

*
Uram, nézd üres szívemet,
nehézre fáradt csontjaimat, nézd
megkorbácsolt agyamat,
melyben már semmi sincs,
még rosszaság se...

1937. május.





ÉRTHETETLEN MÚLT IDŐ

Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s úgy bezárultam önmagamba, mint
vackába a száműzött - kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hír se szerelem.

A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sűrűn
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa - mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.

Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös múltamat, zsibbadt szívem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés - nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy - mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kínzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyűlt aktát
fontos feladatként, érthetetlen
múlt időmet rendezem.

Nyugat 1940





"HALÁLFIAI"

Ketten voltunk veled: én és a
Munka. Engem szerettél és a Munkát
gyülölted. De ő közöttünk ült makacs
harmadiknak. És te elhasználtad az
én életemet és fölépült
a Mű.

Először, még erőtlen volt és
vértelen. És csak szakadozott konturokban
kisértett szenvedő képzeleted
kemény keretében. De én eleven voltam!
És hangosan boldog! És rugalmas ereimben
csengő ütemmel dobolt a vér.

Isteni lelket te adtál neki - de növekvő
testét tőlem rabolta; vért velőt vágyat és
akaratot. S mind nagyobb lett, színesebb,
mind hangosabb lett s élőnél
élőbb. S legelső mozdulatával
meglóbálta fölöttem homunculus karjait.

És én elfogytam lassan. A leghalkabb
szó is fáj már. És imbolygó árnyékomat
mind halványabb sziluettben
verik vissza a közönyös falak.

Nyugat 1927





HORDTAM MÁR RONGYAIDAT!

Talán már anyám méhében is
tőled rettegtem Vénség!
Szorongó gyermekarcomon előrenyúló
iszonyú árnyékod ült,
s nem mertem ifjú lenni
úgy féltettelek édes ifjúság!
Minden csepp öröm mélyén
te ültél rém! fülembe számolva
fogyó perceimet, mint rossz démon
csörgeti fösvény fülébe
a guruló pénzt.
S mindennap közelebb jöttél
torz arcoddal iszonyitva
s már úgy féltem tőled
hogy kívántalak!
mint üldözött gyermek
ki gyilkosa karjába fut.
Úgy féltettelek ifjúság!
hogy lemondtam rólad - eldobva
fenyegetett szépségedet.
Úgy féltem tőled Vénség,
hogy magamra vettelek.
S mi keserűt mért nekem a sors
végnapjaimra - kiittam előre!
mint ki kiállná előbb
a kísértetes halált
hogy halálfélelem nélkül
élhesse drága napjait.
Így gyötörtél, mérgeztél, csalogattál!
s én mint nehéz varázslatban
vergődő kígyó csavartam őrjöngve
bűvölt testemet előtted.
Hiába futottam tőled
velem futottál, mint árnyékom
lábaimból kelve óriásan.
Akkor megálltam - s hogy ne lássalak,
magamra vettem arcodat.
Most már elszenvedtelek Vénség!
Hordtam már iszonyú rongyaidat
s néztem hályogos szemekkel
a penészedő napot.
Ó féltett szép ifjúságom!
már megszenvedtem érted.
Mint ki koplalással gyűjtött
aranyból rendez orgiás lakomát:
szenvedő szelíd arcomat
úgy fordítom most feléd
s derekamat magasra kinyújtva
meleg mosolyodból
inni kérek Élet!

Nyugat 1932.








JÓNAK LENNI KÖNNYEBB

Milyen kevélyen ráztak ékes szőke fejed
erős ifjú leány, kit önzés nemes páncélja
védett jóságtól s fájdalomtól, s ki vidám
fogaidat mutatva férfiak bolond vágyain
csak szépséged hatalmát mérted kegyetlenül.
Most nézz be az ablakon, múlt ködeiből
jöjj vissza hozzám és lásd meg: mivé
rontottam lobogó reményeidet!
Úgy tudtad: választott helyeden szolgálni
fognak téged, szép mosolyodért ingyen
hódolnak lábaidnál, kis tétlen delnő!
kacér cipőcskéket ringatva fogadod majd
nevetve az élet kivételes örömeit.
Hitted: hideg szived van, nem puhítja
hitvány érzelmesség, s rafinált ösztöneid
okosan tudják, hogyan lehet jól élni! -
most önzésed pompájából levetkőztetve
szenvedéstől szennyesen bámulsz magadba,
s nem érted mi térített le boldog utadról?
Ismerd hát meg magad, erőtlen lelkedet,
mely a kész jót könynen felitta, de
megszerző harcra gyengének bizonyult.
Te irgalmas nénike, kihez ma gyermek és
kutya siránkozva fut védelemért, ki
a házban bogot kikötni s szálkát kihúzni
legjobban ért, ki nyomor-viziódban
eldobott lom közül lopkodsz vissza
vackodnak megbecsült értékeket, -
te nyálkás jóság! ostoba jócselekedeteid
szemétdombjáról nézz vissza igéretes magadra!
nézd sorsod kajánul görbe utait!
Rosszul ismerted magad, ne méltatlankodj.
Amit elviselni nem lázadtál
amit kibírtál - sorsodtól mind megérdemelted.
melankóliád maró ködéből nézz vissza:
gonosz szépség? úgy voltál te kegyetlen
féfiidomító, ahogy szikkadt uzsorás
nagylelkű jótevőnek hiszi magát.
Csak az ifjúság röpített, tédedig
esdeklő szerelmek tüze fényesített
apácaszíveddel boldog boszorkánynak.
Vágyak reflektora nélkül romantikus
riadalmaid mazohistát sulykoltak
belőled, szegény harcképtelen!
az önzéshez erő kell, acéllá edzett
lélek! magadért élni magadnak: legnehezebb.
Te a legkisebb ellenállás irányában haladtál,
s így lettél jólélek. Mert jónak lenni legkönnyebb.
Jó, aki nem harcol, jó, aki fél és hagyja magát.
Jó, aki megy, mert maradni gyenge.
Jó, aki ad, - mert venni képtelen.
Te megalázott puha nyomorék, összedőlt
egyéniséged romjai közt legalább valld be:
csak gonosz emlékeid melegítenek!
és egyetlen jócselekedet
szivednek örömet nem adott.

Hiszen tudom: jónak lenni talán
mégis legtöbb e rossz földön - ha nem gyávaságból:
erős akarattal lettél volna jó!
De nem adtad magad se jónak se rossznak,
két véglet közt rángasz reménytelen.
gyáva okosság tép és taszít s most úgy
szégyenkezel, mint megtört vadállat, ki gyilkos
fogai közt csipkés napernyőcskét billeget
láncos urainak mulatságára.

1938.





KERESZTNEVEM

Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer....
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie!...

Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelíd név, könnyű csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám!...
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
út, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelíd feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, boríts be engem.

Nyugat 1938






KÍSÉRTET-ÓRA

Mire gondoljak ilyenkor este? ha hirtelen
rámhull a magány, melyben mint megfordult
holdban életem másik felére látok.
Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsüllyed, - nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé fordított
lámpákkal most járhatnám újra lelkem
bódulatból felrezzentett kísértet-tájait, -
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kútjából valaha egy cseppnyi jó italt?
A csend első perce megüt, s hiv utált kalandra,
mint mocskos méreg kínálja felém gyötrelmes
kábulatát. De mi várhat rám? mi új? tilos
kettesben maradva evvel a másikkal, kinek
sötétben izgató lényét annyi éjen át
kutattam hiába, ki titkainak kulcsát, mint
ezeregyéj hölgye, mindig másnapra ígéri!
Oh unlak már marcangoló kísértés! unlak
különös tárna, melyben elhullt múltam és
meghígult jövendőm hideg lidércvilága bujkál,
hol emlékeim szemetje nő, mint dühös
gombatenyészet. Jelent herdálva földalatti
emlékváramat hiába építettem! a múlt
nem megőrzött kincsek drága háza, amit
őriz, már nem én vagyok. Emlékeim csupán
elporlott holtaknak emlékezete.

Nyugat 1940






LÁZADÓ SZÁMFELETTI

Feljöttem a dombra, itt állok
előtted Uram, e hófoltos elhagyott
réten, hol a tavalyi enyészet sziszegve
erjed s a halál uj életet mér, naparcod előtt
állok, most senki és semmi sincs közel, a csend
szorongva zug fülemben, igy kérdlek:
mit végeztél rólam Teremtőm?
Tudom, minden kedvedért van
és tengernyi teremtményed között
egyetlen atom sem felesleges.
De alkotó kedved pazarló, minden
igéreted előtt ezer kívánság tolakszik, mennyi
esengő élet ful magjába oktalan!
óh kicsi tett volna tőled Uram
sok élet közt szegény életemet elpazarolni!
És ha számfeletti füszálnak szántál,
céltalan harcnak, hiábavaló
várakozásnak és értelmetlen halálnak:
nem volt-e fölösleges Uram
céltalanságomat annyi értelmes
gondolattal kivilágítani?

Nyugat 1936






A MAGÁNYHOZ

Hát ilyen vagy? ilyen - leírhatatlan!
Íme, ismeretlen földedre léptem,
hideg vagy, halálízű, - rosszabb, nehezebb
minden képzeletnél! Ismerkedem veled, bátor és
iszonyodó ujjaimmal megérintlek:
milyen vagy hát? Sorsom vagy, akármilyen vagy!
el kell, hogy vállaljalak. Hideged
szívemig dermeszt - óh jaj, vad önkínzással
hiába képzeltelek el magamnak
boldog napjaimban! most tudom már: hittem
szép csodák jövetelében, hittem
szerelem és gyermek gyönyörű jövetelében!
De hogy te is eljössz egyszer patkányfogú
rém! akárhogy féltem tőled! hogy kísértetes
valóságban fogsz egyszer megjelenni;
borzadó szívem ezt nem hitte soha...

Évek teltek már azóta, hogy örök kíváncsiság
csillapíthatatlan szeretetével telt tekinteted
lehullott rólam. Már nem világítsz ki, már
nem figyelsz rám, nem értelmezed arcom
sokszínű változását, nem búsít bánatom!
Éber tükör, ki nem fáradtál bölcs szemeidben
tükrözni engem, s erős mágnesként tartottad
lázadva ingadozó életemet.
Vakon és közönyösen fekszel a föld alatt,
s nekem csak annyi dolgom itt, hogy halálod
képtelen ténye ellen lázadozzam...
Nehéz föld borítja megvakult szemeidet!
kihűltél, immár engedelmes testedet
órák alatt vette uralmába a dermedés...
Én, a céltalan élő, lassan hűlök és
ízenként halok el. S minden küzködő
atom bennem cseppenként issza
öldöklő italodat
Magány...





MILYEN CSODÁT HIHETNÉL?

Szegény fa, hogy utálod a földet
melynek sarába süppedten állsz
s hogy utálod a nedvet
mit süket gyökereid isznak
és utálod a vak magot
melyből valaha fakadtál!
Óh milyen csodában kellene hinned
hogy meg ne utáld magadat is
s a fölötted égő könyörtelen napot!

Sokat tudsz te, őst és örökséget -
tudod okát ereid szinének
s tudod: az idegen magban benne volt
ezernyi leveled egyforma csipkéje.
Látod a szörnyű láncot, amely befog
s hiába hajlongsz - vonagló gyökereid
nehéz görönggyel tartja a föld
s a nyilazó nap is csak lefelé nyom.

Lánc... lánc... óh milyen csodát hihetnél!
nem vagy kiszakadt csillag!
csak meglazult hurok a láncban
s már annak kell örülnöd, hogy utolsó
szem vagy és gyümölcstelen rázod
átkozott gallyaidat

Nyugat 1932





MINDENT SZERETTEM!

Szép ifjuságomban csak szivem szavát
ismertem, heves parancsai vezették
sorsomat, dadogó érzékeim
bábeli nyelvét nem értettem.
Óh vak érzékeim sohsem tanulták meg
vágyuk nevét, mint béna csecsemő
ködben topognak, - és most már
óh most már szivem is egészen hallgatag.
Nem kér és nem kiváncsi, kergeti bennem
a vért, más dolga nincs már velem,
pedig valaha minden percemet lánggal
szinezték szenvedélyes parancsai.
Mennyi mindent szerettem! hevülő
varázsban, embert, tájat, növényt és állatot,
magányt szerettem, sokaságot, szent tudóst
és léha komédiást, templomot, zsurt, könyvet
zárt szobát és végtelen mezőt. Mindent
szerettem, embert százfélét, lelkes
izgalmaim, mint motort apró robbanásai
röpítettek lélektől lélekig.
Ifjuság! hig fényed még itt csillog
elmerülő arcomon, de lelkem mint
céltalan fa hervadoz.
Már nem szeretek senkit és semmit.
És engem sem szeretnek.
Ifjuságomból megmaradt szeretetek
akadoznak körülöttem,
vannak a megmaradás erejéből,
vannak, mert elmenni nehezebb volna.
Csak a megszokás gépies melege
zsongat - friss szeretet! megszerzett
drága zsákmány! mily rég dobogta bennem
viharzó dalát! igjuság, szeretet-termő!
mily rég hóditottam
uj szivet magamnak...

Nyugat 1938





MOST HALLGATNI KELL...

Valamit elvettetek tőlem, oh jaj, valamit elvettetek!
Nemcsak málló hétköznapjaim unott sorát
S fáradt futkosások céltalan örömét.
A j a j t vettétek el, mi lágyan becézte síró ajkamat,
A könnyeket, mik halk omlással gyönyörré oldozták bennem a kínt.
Most hallgatni kell, mély- titkos, derüs arccal.
...A kedves alszik és nem szabad, hogy törékeny álmát
Kusza asszonyi sirás tépje össze.
Lelke úgy nyeli a mások jaját, mint mélyölü tó
Nyeli a loccsanó követ, s fenékig megrázkódik belé.
A könny itt bugyborékol szűk torkom körül
S szivem fojtott csuklással tartja pattanó ideg-gyeplőit.
Oh, hallgatni kell.
...Egyszer már láttam... kerekrenyílt gyerekszemed
Fényét mint takarta el sötét kezével a rémület.
Oh kedvesem - hát ki gyötört meg ily embertelen,
Hogy csöpp ijedés kiszántott nyomokon mélyül arcodon iszonnyá?
Csak kisgyerek szenvedhet így, riadt védtelenségben
Kit magányos szobában éjféli lázálmok rémei űznek.
Oh, jőjj hozzám, szememben gyógyító jóság tükrözik
És békét áraszt hűsen becéző kezem -
Asszony vagyok, a legszelidebb - s ne legyen több külön bánatom.

1921





MÚLANDÓSÁG

Hányan meghaltak már
akik szerettek engem!
és szivükben őriztek engem
Hány énemet ismerték, mit én
már elfeledtem, hány arcomat, ki
sokféle voltam, de sok formában
hiánytalanul egy. Sorra elmennek,
s mindenik belőlem is elvisz valamit.
S mire én is meghalok
már csak töredék leszek
megfejthetetlen. Sorsom értelme
elfoszlik holtak porladó ajkain.

Nyugat 1938





NEM HIHETTED

Nem hihetted hogy szeretlek
és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
mint füstjét a vonat, lengetem a futó
napok mögött. Bársony pillantásod
mint puha madárka, arcom előtt motoz.
Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
jársz velem. Mellettem jársz az utcán
karod enyhe melege megérint
sugárzás néma nyelvén beszélünk.
Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
Én idézlek - s te nem tudsz semmiről?
vagy idézlek, mert te akarod?
S magányos vágyaimat te éleszted
a messzi éjszakából? Míg könnyen
kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
asszonyt köszöntesz közönnyel?
vagy tudtad te is: e percben
először érintetted szerelmesedet?





NEM TIED TÖBBÉ!

Félek az emberektől, hideg szemüktől,
futok előlük, éles kezükből
kezek és hangok utánamfutnak!
Egy percnyi csöndet csak! hogy lelkem
halk szavát megértsem! egy csepp homályt!
hogy riadt arcommal ámulva összenézzek...
Lélek, ezerredőjű! képmutató ember
miért komédiázol?
Nem vagy te már kíváncsi magadra
se másra, se lelked hangjára
se az emberekére. Mindent tudsz már
és minden untat, s legjobban unod önmagadat.
Csendért is csak azért kiáltozol,
mert aludni szeretnél zavartalan.
Megbújva egy sötét kályhasarokban
lelked, mint elhanyagolt asszony
vágyna közömbös hízásnak engedni
céltalan testét.
Néha még megmarja szíved a gyűlölet,
öklöd összeszorul, de csak az oktalan
test végzi gépies izommunkáját
valami régi parancsra...
Olykor még emlékszel a szerelem izére,
még látod a mennybolt összecsapódó
kárpitjait - de nem tied többé
sem szerelem sem gyűlölet tüze.
Elfakult fényeit, mint erőtlen kis lángot
rejted szívedben, s józanná dermedt életed
föléjük hajol, mint öregasszony
kis bögre-kályha fölé, fagyos ujjaival...

Nyugat 1934





NÉMA PÁRBESZÉD

Hiába voltál ravasz és óvatos!
gyanakvó egérként hiába rejteztél, futva körbe
és vissza és előre - hogy nyomodat veszitse!
A sors mégis elért, s most már vállalnod kell
mindent ami következik.

Látod, a csapda már szoros körben
bezárult, börtönöd bekeritett! Mint harapófogóban:
kegyetlen karjai közt rekedtél.
Maradj veszteg és ne remélj!
Majd kiállod, kiállod ezt is! ne félj, tested
többet elbir, mint rémeket idéző fantáziád'...

- Kiállod ezt is! - mondom magamnak -
... és most hirtelen már nem is a közelgő
fájdalomra gondolok, nem az elviselni rendelt
nehéz percre, - kinok közt is éber
kiváncsiságom a hangra figyel fel érzékenyen,
a hangra, mely bölcs fölénnyel
tegezve szólit engem...

Mintha nem is önmagam volnék, egy személyben
vigasztalt, s vigasztaló: aki szól hozzám,
a hang kivülem van, s mint égi intés
felülről küld bátoritást és parancsot.

Már tudom: az itélő lélek tegezi bennem
a gyarló testet, a lélek ur fölöttem!
A lélek bölcsebb, ő a bátor jövőbelátó
s ingatag testem fölött tudós irányitó.
Bátrabb mint én! - mint én? - gondolom
ijedt zavarral, - tehát én a test vagyok?
a test csupán, mely él és szenved
s viselni fog öregséget, s halált...

- A lélek is enyém! - mondom lázadón,
és testem e hirt büszkén veszi.
- E test is én vagyok - mondja a lélek,
s riadt bánattal tekint körül,
mint aki hirtelen felébred
egy nyomasztóan idegen szobában.








NOVEMBER

Ázik a gyökér a földben
ázik a nyálkás mag a földben
ázik ázik a halott a földben.

Húnyt szemmel fekszem, szivem ritmusával
rezzen velem a paplan. Fölöttem zeng az eső,
tömött rendekben millió füzér veri a földet.
Most mindenütt esik, fölös tengereit önti
a félgömb éjszaka, riadt városok fölött
és tunya mezők fölött sistergő oszlopokban áll a víz,
végtelen ostorokban száll a víz, tetőn át
és paplanon át és húson át vacogó csontomig
szivárog és dobol és dobol és áztat,
óh jaj! kimossa belőlem az életet!

Egyszer tavasz lesz, a nedves gyökér
nagyot nyujtózik meglazult börtönében,
s titkos felelettel millió rügy buggyan a száraz ágból.

A vak magok duzzadt burkaikból kilépnek,
a nehéz földet emelve gyenge vállaikkal
nyirkos sirjukból kitörnek az édes nap elé.

Egyszer tavasz lesz. A földbezárt halott fölött
tavaszig mélyen besüpped a domb.

Nyugat 1933






OTTHON

Szorongva ébredek, a napos ablakkeretet
keresik eszmélő szemeim, hová nehéz
álomból érkezve naponta reménnyel
felkapaszkodtam. Uj lakás! - döbbenek
a kegyetlen változásra: zöldsátru hársfabarátom
helyéről tüzfal mered rám, lichthof, gang
és eget kormozó kémény.
Otthon - mondom riadtan, mig dühödt
furiák kezében viszhangos orkánként
dörren a poroló - és fönt és lent és
szemből, minden ablakból vészes hireket
harsog a száztorku rádió.
Otthon! - simogatom a szörnyü arcot
gyáván sunyitva, - otthon! sugom
gyengéden, hogy meg ne sejtse
szükölő iszonyatom, s szörnyeteg
vigyorával rám ne dőljön...

Megpróbált szivem nem lázad, elvállalom
alázatosan: otthon. Ez az én otthonom!
fészkem és váram, egész világom
ez, ez a port és lármát pöfögő ablak,
homlokomnak dülő félelmes vak falak,
vicsorgó kisértet, iszonyu börtön,
kémény, füst és poroló...

Hát jó - nem otthon! nem fészek, nem erős
menedék - börtön, patkányfogó!
de bekeritett, s menekülni már
hasztalan: sivár vackának elvállalja
fáradt szivem. Bünös voltam és elitéltek,
mindegy már, megnyugszom s itt állok majd
és nézem életfogytiglan
nézem ezt a rémálmaimból ismert
iszonyatos fekete kőfalat.

Nyugat 1940





ÖNARCKÉP

Még egy szalongrafológus is érdekel,
a villamoskalauz is, ember! mondd meg
ha tudod, ki vagyok?
Meghalhatok-e, ha titok maradt
hogy mi dolgom volt e világban?
Külső kép, százféle, mind hazug, s idegen,
jaj semmi semmi nem volt igaz életemben!
a proletárgyerekkel egyforma vedlett voltam
az iskolában, a látszat csalt, mert tábornokkal
s polgármesterrel vacsorázott s százasokat
dobált a cigánynak mulatós apám.
Ha drága ruhában, mint kényes páva, kisasszony
gőggel vonultam végig a gangon
ablakbatódult cselédek ámuló szeme
előtt - ez sem volt igaz, otthon két adag
paprikáskrumplin négy éhes száj osztozott,
anyánk nem tudom, mit evett.
Tegnap sápadt kis fodrászlány mosta hajam,
szemén láttam, hogy nagyon előkelőnek talál
s irigyel, zavartan igyekeztem igényeinek
megfelelni. Sógornőm szegény halálig léha
rossz asszonynak tartott, kinek hiszékeny
férfiak üres szépségért s ravasz tudásért
szolgálnak, ügyetlen emberkerülő
hiremre csak hitetlenül mosolygott.
Széplelkü leánykák nagy nőt bámulnak bennem
ki hirnév gyönyörü fényeiben töltöm
fenkölt életemet, de contenance-ból nemrég
ötösre viselkedtem egy müvelt társasjáték alatt.
Cselédem életcélomnak hiszi, hogy itélkezem
por s piszkos bögrék felett, ó még
előtte is szinházat játszom
mig megbeszéljük a padlóbeeresztés
módozatait. Hallottam ifju költők nagyakaratu
Xantippét látnak bennem, ki rossz szeszéllyel
sorsukba avatkozik - költőnők? ők szegények
bősz féltékenységem elgáncsolt áldozatai...
Barátnőm szivében fecsegő kedves kölyök vagyok
ki szenvedélyes becézést érdemel
de élőlénynek nem komolyabb
mint viccesképü pincsikutyus.
Hugom képzelete kevély hölgynek lát, ki szörnyet
tudja az illemet, s dologtalan élete
csupa formaság, nem hinné rólam, hogy olykor
összecserélem az idegen szavakat. Multkor
egy szobrász képzőmüvészetről beszélt velem
szakszerüen, szédültem mikor abbahagytuk,
mint csaló, ki mohón tulsokat mert. Éltem már
kis boltilány lelkébe illő hazugságok közt
voltam védelmet esdő gyenge nő, voltam
botránytigérőn szenvedélyes. Vendégek közt
csiszolt háziasszony, müvelt csevegő, bókokat
kecsesen visszavágó kés-villa zsonglőr, voltam
zavart szerény és hüvösen okos, kacér szadista,
vidám csibész és depressziókkal küzdő beteg
ki boltajtón belépni is csak habozva mer
s ügyesen borravalót adnia még nem sikerült.
Dühig neveletlen feminista is voltam,
kényes témáknál nagyszájjal vakmerő
és érzékeny plánta is, komplikáltra
kényeztetett, dekadensen szemérmes és voltam
irónő fényképész előtt, autogramm-nyujtó
pózban, elmélyülést eröltető csinos
tekintet, ez mind én voltam! nevelőnőnk
hátam megett néninek nevez s a házmester
megcsodál siléceimmel, s tennisz rakettel,
pizsamában délben ébredő modern nő, szinházi
képeslapból ismeri mondain lelkiéletemet.
Izzadó munkás a kertben, harisnyát foltozó,
ez is én vagyok. Szeretetért sóvárgó magányos
senki, drága beteg fölött verejtékes
viziókkal virrasztó, iszonyu félelmeknek
kitett meztelen ember, mind én vagyok!
Én? de melyik? semmi sem végleges
csak kapkodó kisérlet illeszkedni valami
homályos parancshoz. Anyám ideges
képzelgőnek ismer, ki kigondolt bajokkal
rontom jólberendezett életemet. Gyermekkel
fagyoskodó koldus elhitte hogy szivem
csupa részvét s irgalom. Óh semmi
semmi sem igaz rajtam, nem igaz
a nevem és nem igaz még gyermekem sem!
Talán csak kedvesem tudja, hogy álarcot
álarc után illesztek magamra, oly rémületben
mint aki elfelejtett nevét keresi s nem akadt
arc, mely arcomhoz hasonlitana. Ő talán ismer,
tudja, amit én nem tudok,
s szerető jósággal hallgat...
Nem igaz, jaj, nem igaz, az az arc
sem igaz, ahogy gyermekem ismer engem
nem igaz, de legalább gyönyörü - anyukám
te vagy a legszebb, s mint a Jézuska jó...

Nyugat 1935






ŐSZINTESÉG

Titok: ami szégyennel fáj.
Titok: amit szeretet sava sem old, -
ezt a titkot add nekem! - igy kértek
igényes szemeid. Azt hitted
titkom kacér kendő testemen, s ha
ledobom, zenével hull, mint Salome öve.
Azt hitted: titkomat bontva szebb leszek
inyenc vágyaid előtt. Testvérem, barátom!
Titkom az ember titka, nem fátyolos asszonyé...
Ha szóra bírsz: a szennyes szenvedőt találod,
de néma csókomban ellenség vagyok:
kendőző, rejtőző, szerelmet őrző.
Férfi, ki erős kezeddel bátran vezetsz
és ijedt szemeiddel szememhez kapkodsz tanácsért -
istenedtől kérdezd, melyik részt adja
ingadozó szívednek?
Barátom, mit értesz titok alatt?
Költő, mire gondolsz, mikor azt mondod:
őszinteség!

Nyugat 1930





RÉSZVÉT

Ha terhed már egyedül nem birod
s részvétre vágyol, szánalomtól remélve
enyhülést, - ha embertársad részvétére
vágyol - naiv szenvedő! nem szenvedhetsz
kedvükre eleget! Megilletődve hallgatják
felidézett gyötrelmedet - de másnap már
többet kell mondanod, az emberek
hamar megszokják s gyorsan legyürik
a te fájdalmaidat. Másodszor már nem jó
ugyanaz a bánat, ha részvétükre
vágyol, mindennap friss fájdalommal
kell csillogni nekik, mert gyenge
szánalmuk gyorsan kifárad, s lankadó
figyelmüket okos müvészettel
kell életben tartanod.

A valóság kevés nekik. Átélni nem birnák,
még nézni se. De egyszer szivesen
meghallgatják: mit éreztél te
mig kiálltad, - ám a leborzalmasabb
valóság is könnyen unalmas lesz
s elfakul, mint napra tett ponyva;
lám, lám - mennyit kell küzdened!
mily óvatosan, s ravaszul komédiáznod
egy kicsi részvét enyhületéért...

Ne képzelődj! nem rólad van szó!
ki akar itt sajnálni téged?
Az ember áldozatkész teremtmény,
s a szenvedőnek lelkesen kinál
oly szolgálatot, mely bajának enyhitésére
szembeszökően nem alkalmas.
S mig nagylelkü szavakat szór eléd,
elháritásra felkészülten arcodról
hálás köszöneted lesi, - nem, nem rólad
van szó hiu szenvedő! Az emberek
saját jóságukat ünneplik bajodban
s mig körülkóstolják bánatodat,
megrendülnek a szivükben lakozó
részvét nagyszerüségén.

Nyugat 1940





ROMÁNC

Szép a lábod: könnyü és karcsu -
de könnyebb és karcsubb
lába van a szitakötőnek.

Szép a szájad, piros pántjai
közül, mint tánchoz
szépen sorbaállt gyöngyvirágfejecskék
mutatják magukat apró
fogaid - de szebb nálad
maga a májusi gyöngyvirág.

Szép a szemed: zöld fény
és barna árnyék
hintázik benne - szép a szemed,
ha pillád sötét szirmai alól
felveted csillámló tekinteted, -

de lehet-e oly szép embernek
szeme, mint fiatal őz esdeklő
emberi tekintete?

Szép a hangod is,
könnyü és fényes,
könnyü és meleg, egyszerre
bársony és csöngetyü - de szép
az álmából vetkező hajnali
rigó hangja is! szép a
szerelemmel nehéz
vadgalamb búgása is.

Mennyi minden lehet
e földön szép! mennyi minden
szebb és jobb nálad?
Miért szeretlek mégis tégedet?

Nyugat 1940





ROSSZ ÉJSZAKÁK

Felfeszített ajtónkon át otthonosan jár
a Rémület. Jön és megy, torkunkhoz kap,
s már távolodó vigyorát mutatja.
Felszabadult csend marad utána, kábult
szorongás. Kedves kezedet szorítom
s a visszatért vér melegén melegszenek
félelemmel hallgatózó ujjaim.
Jön a rémület és gúnyos káprázattá foszlik,
de mint szülő asszonyt órája közeledvén
mind sűrűbb ritmusban gyötri a görcs,
te is iszonyú! mind sűrűbben törsz karjaink
közé s ólommal akasztod lélekzetünket.
Egymás szemében keressük arcodat gyanakvó
félelemmel és egymás mosolyán könnyvül
magánybazárt szívünk. Gyökérrel-kézzel
összefogózva együtt ingunk, kedvesem!
a föld síkos peremén ingunk,
egy gyenge szél is megbirhat velünk.
Míg iszonyodó szemünket lehunyjuk,
már nem is te, meg én - csak a szegény
állati test borzadozik. Te meg én!
Rémület - te - meg én...

*
Semmihez se ragaszkodtam
semmi veszendőhöz. Élet
talán téged is könnyen lebontlak.
Ha tolvaj kívánság nyult felém
előre önként adtam prédául birtokomat.
Nem harcolok veled se - ezért a testért?
vitathatatlan birtokom isten előtt, de még
egy kölcsön-könyv is maradandóbb valóság,
mint multakat őrző szívemé...
Zsibárus becsülete külömb, mint tiéd
fátyolos sors! a selyemrongy, mit bérbead,
biztos birtok, legalább egy éjszakára!
De életemről mit tudhatok? mit kezdjek el?
befejezni mit lesz időm? küldetést, tervet,
egyetlen kézmozdulatot? enyém az, mit
minden percben elvehetnek tőlem?

Rab vagyok, még a lánc sem enyém,
még a holnap reggel reménye sem.
Születéstől halálraítélt, közönnyel ülök
idegen várószobában, két vonat közt
lökdösnek, nem tudom honnan?
s hogy hová? - már nem is érdekel.

*
Mi pusztít el? bánat? betegség? vagy
lopódzó gáz, melyben eleven tested
fertőzött patkányként hull alá -
nem mindegy? A rémület arca egy.
Érdekelhet, száz karma közül
melyik kapar a föld alá?

*
Verset írni annyi nekem, mint jajgatni
kibirhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betűimet. Mosolyogni is szoktam.
Fényes szemekkel örülni boldog percnek.
De a boldogság enyém marad, némán
betakarom szívemben, mint alvó kisgyermekemet.
A fájdalom ellenség! közeledtére
iszonyodva kiáltok, mint aki
segítségért kiált...

Nyugat 1936








S AZ ÖRÖK PERC VER TOVÁBB...

Hogy ver a szivem: monoton ritmusban buggyanva egyet-egyet.
Mint sikos esőcsepp, bádogra koppanó, úgy ver, ver, ver.
És telnek percek,órák, napok és évek eltelnek,
Egyhangu dobolással kis szívdobok felelnek:
Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei, a szivem úgy ver, ver, ver.

Jaj, hát mi lenne, ha egyszer elúnná hallgatni saját dobolását?
Hogyha elúnná, hogy örökkön nyíló, s ujra csukódó ököl legyen,
S véres tenyerén riadt patakok futkosásában tellenék kedve?
Tán nevetnék éppen, párolgó csészét ívben emelve,
Vagy utcán járnék, sietős lábbal újjongó célok felé.
És szivem hirtelen elúnná hallgatni e döbbent zakatolást
S a csendet szomjazná, oh jaj az átkos csend halotti csendességét
S némára fagyva, dermedten figyelné: az örök perc hogy ver ver, ver.





SIRATÓ 2.

Gyüjtöm a szeretetet, mint óvatos bogár
a téli élelmet - mondtam egyszer rég,
de ma már minden szeretetből kigyógyulni
felszabadulás. Minden szeretet rabság!
aki felémnyul: már megkötöz.
Mennyi év, barátom! mig csak szereteted
pórázán éltem, - most egy világ
nyilt meg előttem, - mit eddig megvetésed
eltakart. Szenvedéllyel szivom be
a haragoddal megjelölt világot, ma
ismét enyém száz tilos öröm.
Igy lettem ujra gazdag attól
amit szivemből kedvedért kivetettem!

Nyugat 1939





SÖTÉTBEN ÉLEK

Oly közel vagy hozzám,
hogy ha kezedet átfogom,
mintha csak saját ujjaimat
kulcsolnám össze.

Oly közel vagy, hogy
ismerem lélekzeted ritmusát,
s hajad hullámának
változását is észreveszem.

Oly közel vagy, hogy
már nem látlak,
- nem értlek!
S félreértlek.

Világoskék mosolyod
szivemnek kifürkészhetetlen.
Szeretlek, mert erősebb vagy nálam,
de erőd ellen lázongva harcolok.

Szeretlek, s minden szeretet kevés,
mit cserébe adni tudsz -
aztán hitetlen nézem:
e sok kincs enyém hogyan lehetne?

Kevés vagyok magamnak
- és sok vagyok.
Vad bozótjaimban már eltévedtem volna,
ha fényes szavaiddal az utra nem vezetsz.

Bánya vagyok, s gyötörlek,
hogy kinzó terhemtől megszabadits.
Sötétben élek, s csak az lett enyém magamból,
mit lényed édes fénye átvilágit.





SZERESD!

- Szeresd! - sugja a halál - szeresd!
s te azt hiszed, életet kinál, mert hiszed:
szeretni annyi, mint kétszer élni.

Talán csak ájult madárka volt, elnyulva
dermedt tollai közt, mint leendő koporsóban
kit a halál kajánul kinált szánakozó
szivednek, vagy beteg kölyökkutya,
ki könyörgő kinálkozással követ az utcán
rádvetve lázas tekintetét - talán csak egy
hervadástól megriadt virág, vagy fiatal fa
letört gallya rimánkodott feléd a halál
fojtogató karmai közül, - szeresd! -
sugta a halál, s a veszendőt
meleg kezedbe adta.

S mikor már gyógyitó szivedre vontad
csititva rettegését, s szakadt gyökerének
véredben adtál ágyat - mikor már ujjongva
lested meg szemében a hálás eszméletet:
akkor a halál nevetve ütött kezedre
egyetlen nyomással kioltva jövőt és
reménykedést, - borzadó szemednek megmutatva:
amit szerettél: kifordult bamba szem,
rád, s a világra egyformán vicsorgó
görcsökbemeredt állkapocs.

- Szeresd! - sugja a halál -
de ne az életet szeresd,

mert az élet veszendő.

Nyugat 1939





SZÉP ÖREGSÉG

Nyár van, s én fázom.

Összehuzódva gunnyasztok, borzong a hátam -
hirtelen látom magam, látom mozdulataimat,
milyen ismerős ez! anyámat látom
fázós vállaival, nagyanyámat
nagykendő bolyhai közt.
Óh nem az arc öregszik.
Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan
test követi titkos parancsát.
Kis mozdulatok nőnek, enged a fej,
enged a váll, ujjak, karok, csipő
és szemöldök készülődnek lassan
melegebb vackot vonni maguk körül.
Régi szekrényből kihuzott kendőm halk
penészt illatoz. Jóságos kendő, lágy meleg,
nemrég még tarkán s kacéran ölelt - óh
hol tanultam ezt a mozdulatot! Most ugy
csavarodik körém anyáskodó meleggel, mintha
karjaim örökölték volna öregek ügyeskedését.
Karosszék, nagy bolyhoskendő... óh régi
asszony a karosszékben! hol van már
futkosó vágyad? s lázongásod a nyugalom
ellen? hol van már minden...
Fázós kezek s nyilaló derék korszaka jön,
megbékélt öregség. Uj aprócska gondok
jönnek, körülményes nyüglődés léghuzatért,
teák, szirupok, derékalj, lábmelegitő!
Uj gyerekkor, naiv, s kényeskedő, epedő inny
tilalmas jók után. A lélek pihen, maradék erőkkel
az erőtlen testet kell védeni már, sziv, vágy
és akarat magától él. Nem kell vergődni, ujat
tanulni. Poros ajtók pattannak agyamban
és ismeretlen mélyekből készen áramlik ujjaimba
anyáim hosszu sorának szelid tudománya

Nyugat 1931






ÚGY TARTASZ ENGEM

Úgy tartasz engem testi varázsod édes
hatalmában, mint könnyű fémet tépi és taszítja
szeszélyes mágneserő. Ha csak megérint könnyű
kezed, elvesztem súlyomat, s akarat nélkül
zuhanok feléd, mint öngyilkos moly
a lámpafénybe.

Vértelen se vagyok, küzdéshez is elgyengült
fájdalom - de ha tested sugárzása elér,
feldobogok, mint méreggel korbácsolt szívverés.

Felgyújtasz és eloltasz, kínzóm vagy és
zsongítóm is, Isten karjában sem pihenhetnék
boldogabb békével, mint fájdalomoldó melleden.

Megkötöztél, se közelre, se távolra
nem eresztesz, kiszabott pályán támolygok
körülötted. Haragszom rád?
-de hiszen dermedt
gyönyörben állok mert ígérretes mosollyal
tündökölsz felém. S míg szédülten várok,
te szavakkal valami mást mondasz, tagadva
tested sugárzó parancsait. Én édességem!

Kigyújtott szomjamat miért takarod be langyos
szavakkal? Játékos barátságból
miért raksz közénk
papírfalat? Míg derűs szavakat okoskodsz felém,
játszott józanságodat meghazudtolja égető
tekinteted.

Szelíd szeretet? Köznapot díszítő
apró öröm? Hangod álarcosan úszik felém
én ajkad tébolyító illatát iszom - és nem hiszek
szavadnak! Dallamodra szívem más szöveget ért,
hullámzó vállad s nyugtalanul összezárt
térdeid vonzása édes fájdalommal telít,
bűvölten indulok hívó parancsod felé
hogyan hihetnék langyos szavaknak?

Gyönyörtől gyengén s puhán karodba hívogatsz
aztán nevetsz merész vágyamon s eltaszítasz.
De ha kedvedért, mint szomorú bohóc a kijelölt
távolságba húzódom: te utánam futsz és
átkarolsz, hogy arcomba szálló illatodban
hunyó reményem újra fellobogjon
hogy aztán megint nevethess
és újra eltaszíthass.






VAN EZ OLYAN ÉDES...

Este van, múltat idéző gyóntató
magány, itt ülök magamban, kicsi
kékselyem blúzocskán öltögetek, ügyetlen
ujjaim türelemmel próbálják kibogozni
cérna és tű komplikált viszonylatát.
Ha magamért sohasem sikerült, új tudományt
tanulok Tündérkém kedvéért. Kis kékselyem
holmi, holt anyaga felidézi előttem
növekvő formáinak eleven édességét.
Villog a tű, szívem meleg lesz, már látom élénk
szemeinek ragyogó mosolyát. Öltök és bontok
és öltök, - ügyetlen bűvész! az éjszaka
hosszú. Leánykám nagy lesz és szép lesz
s mi hervadó arcomhoz fájdalmasan rikoltó:
a selyem ünnepelni fog, ha gyenge
sziromarcához érhet. Szép lesz!
Nem tudom - kinek?
Nem tudom nem tudom! - de szívem
meleg és békélten alázatos.
Mindegy már, mi volt, s mi hiába
hullt, - fecsegő múltam csukódj be!
Van ez olyan édes
mint a szerelem...

Nyugat 1940





VÁLTOZZ A VÁLTOZÁSSAL!

Rejtett fészket szeretnél, megbújni
mint fázékony állat - de vackod még
meleg se lett és már mehetsz tovább! a sors
mindig azt veszi el, mi kényes
testednek nélkülözhetetlen.
Tapadni szeretnél, mert szédülsz

az űrben, társakat szeretnél, kapaszkodót, -
de nem oly fájdalmas magány és szédület
mint kimarjult élő testtel leszakadni
testről és társról, ki tegnap még tiéd volt
és holnap már idegen. Védd magad!
semmit se szeress! és ne szeresd
ne szeresd az állandóságot -
látod: örök mulandóságé
a biztos jövendő...
Ne szeress se jelent se múltat, szeresd
a röpke átmenetet múlt és
jövő között, a hazátlanság
vad szabadságát, két hely között
az ingó változást. Ne nézz vissza
és ne sirasd elvesztett fészked s barátod.
Mozogj a mozgókkal, s változz
a változó világ hitvány ütemére.
S vedd jelképnek a jeltelen percet:
mikor tegnapból holnapba csúszol
s csavargó lelked mint gyökértelen mag
vidáman úszik a légben és két kapocs közt
az átmenetet ünnepli, s a megtalált
békét - hogy legalább percekre
nem tartozik senkihez...

Nyugat 1937






VERS

Mily iszonyú tévedés lökött el édes
partjaidtól könnyelmű vidám Élet? Hiszen én
örömre születtem! ajkam a foganás percében
buggyant boldog mosolyra s ölelő karokkal
szakadtam a világra mint táncos driád. Miért
ült reám a fekete égbolt? micsoda tenger zúg
körülöttem? utálatos habját ajkamig
feccsentve, játékos füleimet ki tömte zúgásig
véres sikollyal? És ki volt az első
őrült, őrült és átkozott! ki végzetesen
félreértett engem és jóságot koldulva rakta
nyomorult terhét tanácstalan vállaimra: hogy azóta
szent Irgalom, a nevem. De szívemtől idegen
minden részvét, én önző vagyok! és utálkozva
húzom el vidám szemeimet a szennyes
fájdalomtól. Óh kedves, ki ölelő karokban
védelmet igértél és anyám, ki erős
testedből neveltél és testvér, barát, - mind,
kiket az ég jó örökül adott nekem: - miért
akaszkodtok repkedő ruhámba tragikus
sorsotok gyötrelmes sulyával? Mit
reméltek tőlem? micsoda téves szimat űz
hozzám? hogy könnyel, jajjal és sebekkel
borítva mind utánam sikolttok, hasítva
ijedt idegeimet, hogy már bomlott
lettem köztetek és eszelősen kétségbeesett.
Még te is, hitvány kis állat, kit játékos
társul váltottam magamhoz, kit
harapós védelmezőül váltottam magamhoz, még
te is rémült vinnyogással bújsz meleg
ölembe, a szörnyű világból menekülsz ölembe, a
szörnyű világ fenyegető chaoszából - oh szegény
védelmezőm te! ki nálam erősebb s
jobb Istent nem ismersz! Ha egyszer
elrugnálak magamtól! ha minden
hazugságot elrughatnék magamtól! és
álarcot tépve sikoltanám a kerítő
Égboltig: meneküljetek! én
lelkem fenekéig gonosz vagyok.






VERSEK V.

Valami elpattant, vijjogva s csattanva
mint nyíl, mint túlfeszült húr, mint rugós
óramű, mely bomlottan feladta erőit.
Nem a szívem volt, szívem még ver.
Lassan, zsibbadtan, oly álmos-puhán
mint kimerült őrült, ki párnázott fülkéje
falán fáradt ujjakkal dobol.
Még tudom hogy sikoltottam, fülem kirepült
jajom visszhangjaitól cseng - de már
nem tudom miért? Valami elpattant:
és nem tudom összetörtem-e? vagy
felszabadultam? Nem tudom: sírjak-e
vadul emelve égnek karjaimat?
Vagy ejtsem le zsongó fejemet és
hunyjam be fáradt szememet?
és aludjak... aludjak...

Nyugat 1929.





VERSRÉSZLET - Babits Mihály 1941-ben bekövetkezett halála után Török Sophie-hagyatékban a cédulákra feljegyzett Költeményből

Már két hónapja fekszel a föld
alatt, látlak, mintha kórházi ágyon
feküdnél, ahogy láttalak annyiszor
annyi szörnyű és mindig szörnyűbb
változatokban, elképzellek, felejthetetlen
halotti arcoddal, éber értelmed lebírva
a félig zárt szemhéjjak alatt, komoly
fekete ruhában fekszel, kemény gallérral és
pizsama helyett nyakkendővel
ahogy oly rég nem láttalak már!
Mint ünnepre öltözött illedelmes fiatal tanár
fekszel a föld alatt...









menusgabor, 2017. január 26. csütörtök, 20:30
Címkék: Török Sophie, Török SophieTörök Sophie, Tanner Ilona, Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla, Babits Mihály, Tanner Béla,
Kommentek
Török Sophie
Török Sophie

Kisértet-óra

Mire gondoljak ilyenkor este? ha hirtelen
rámhull a magány, melyben mint megfordult
holdban életem másik felére látok.
Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsülyed, - nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé forditott
lámpákkal most járhatnám ujra lelkem
bódulatból felrezzentett kisértet-tájait, -
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kutjából valaha egy cseppnyi jó italt?
A csend első perce megüt, s hiv utált kalandra,
mint mocskos méreg kinálja felém gyötrelmes
kábulatát. De mi várhat rám? mi uj? tilos
kettesben maradva evvel a másikkal, kinek
sötétben izgató lényét annyi éjen át
kutattam hiába, ki titkainak kulcsát, mint
ezeregyéj hölgye, mindig másnapra igéri!
Oh unlak már marcangoló kisértés! unlak
különös tárna, melyben elhullt multam és
meghigult jövendőm hideg lidércvilága bujkál,
hol emlékeim szemetje nő, mint
horvathzsoka, 2018. május 10. csütörtök, 08:27
Török Sophie
B. Tanner Ilonka (Török Sophie)

S az örök perc ver tovább...

Hogy ver a szivem: monoton ritmusban buggyanva egyet-egyet.
Mint sikos esőcsepp, bádogra koppanó, úgy ver, ver, ver.
És telnek percek,órák, napok és évek eltelnek,
Egyhangu dobolással kis szívdobok felelnek:
Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei, a szivem úgy ver, ver, ver.
horvathzsoka, 2018. május 09. szerda, 08:37
Török Sophie
Török Sophie:

Rossz éjszakák

Felfeszített ajtónkon át otthonosan jár
a Rémület. Jön és megy, torkunkhoz kap,
s már távolodó vigyorát mutatja.
Felszabadult csend marad utána, kábult
szorongás. Kedves kezedet szorítom
s a visszatért vér melegén melegszenek
félelemmel hallgatózó ujjaim.
Jön a rémület és gúnyos káprázattá foszlik,
de mint szülő asszonyt órája közeledvén
mind sűrűbb ritmusban gyötri a görcs,
te is iszonyú! mind sűrűbben törsz karjaink
közé s ólommal akasztod lélekzetünket.
Egymás szemében keressük arcodat gyanakvó
félelemmel és egymás mosolyán könnyvül
magánybazárt szívünk. Gyökérrel-kézzel
összefogózva együtt ingunk, kedvesem!
a föld síkos peremén ingnk,
egy gyenge szél is megbírhat velünk.
Míg iszonyodó szemünket lehunyjuk,
már nem is te, meg én - csak a szegény
állati test borzadozik. Te meg én!
Rémület - te - meg én...

Semmihez se
horvathzsoka, 2018. május 08. kedd, 10:19
A régi hárs
Török Sophie

A régi hárs

A régi hárs száz óriás szemével rám hajolt.
Milyen régen volt!
Oh milyen régen volt! - sikoltozta fölöttem
egy rigó. Új virágok csodálkoztak felém,
gyöngyökkel ringatva csepp derekukat.
Milyen régen volt! A ritka ékszakában még
fülemülék siratták a szerelmet, s a gúnyos
rigók morcosan dideregtek a meztelen gallyakon.
Milyen régen volt! Rebbenő csókod emlékét
egyetlen csepp harmat felszáradt nyoma
őrzi-e még? Gyenge tavaszból
buja nyárba bomlott kertben van-e még
egyetlen falevél, nagy tenyéren kicsi ér,
mely őrzi még halálos emlékeimet?
Van-e csillag a porzó aranyégen?
Van-e tanú még? Ki látta
döbbent szívemben a csodát.
evavicus, 2018. március 19. hétfő, 14:45
Mindig
Török Sophie

Mindig

Mindig velem vagy, mindig jelen vagy
nékem, s az évek hiába futnak
s csillagok hiába hullanak.
Talán a függöny mögött állsz őrködve
lidérces álmom fölött, talán az ablak alatt
három emelet mélységeiben figyeled
lámpám s lelkem kusza fényjeleit.
Kanyargó utcán, zsúfolt teremben,
minden ismerős arcban te bukkansz elém
némán s távolból intve jó szemeiddel.
Oh, mindig és mindenütt jelen vagy nékem
őrzőm! Vigaszom! Barátom!
Ismered nehéz utaimat, talán utaim
célját is látod, jaj talán utamnak
végét is látod! Meghalni sem tudnék
ha nem te fognád le hű szemeimet.
evavicus, 2018. március 19. hétfő, 14:43
Senkit sem
Török Sophie

Senkit sem

Senkit sem kérdezek, de a percet
melyben visszatérsz megérzi szívem
mint alélt test megérzi a visszanyert
életet. Már készül a város, ragyog a por
s a fák sietve hányják kemény rügyburkaikat.
A néma harang már meglódult
s az égbolt könnyű selyme sátorként lobog.
Zene fog szólni az utcán s vidám
lábak ritmusos dobbanással
indulnak feléd.
De én csak itt fogok várni remegve
bezárt szobámban, így hallgatom
majd az ünnepi zsongást
és vértelen homlokomat a nehéz
falra szorítom
s ha elvonulsz a ház előtt
lépteid neszét a közönyös fal
majd földobogja hallgatózó szívemig.
evavicus, 2018. március 19. hétfő, 14:42
Török Sophie
Török Sophie

Eddig csak...

Eddig csak úgy zsongtál bennem, mint puhán
megérintett ideg, mely a hirtelen jelre
megfeszül - de még nem tudja: örömre
készüljön-e? vagy fájdalomra?
Eddig felettem úsztál, mint égies
dallamfoszlány, melynek tűnékeny édességét
magamon kívül kerestem, mint erdei sétáló
elnémulva figyel az ég felé, ha a magas
lombkupolákból egy láthatatlan
madár trillázni kezd.

De most már itt vagy! Mióta drága
karjaid közé beeresztettél, mennyei dallamod
elöntött heves áramával. Már nem sokarcú
képzelet: felcsendült valóság vagy!
S úgy megráztál, mint diadalmas dallam
megrázza a hangszer boldog húrjait.

Enyém vagy, magamba szívtalak, foglalat vagyok
mely édességes ízeidet őrzi. Mindent őrzök
s többé nem felejtem elnyílt ajkad hűs
banánízét, akadozó mosolyod gyengéd csillogását,
nem felejtem vágy és félelem gyönyörű
verdesését mély szemeidben, sem
horvathzsoka, 2018. március 15. csütörtök, 20:18
Rédey Tivadar: Perc-szonett
Rédey Tivadar:

Perc-szonett

(Egyperces hanglemezre)

Török Sophienak

Egy perc enyém: mig a lemez korongja
suhanva száll a rezgő tű alatt, -
egy perc a vers, a rím egy pillanat,
és nincs idő, nincs tér, mely visszazsongja.

Egy perc enyém, mit olykor szívszorongva
lesünk, de jő és némán elszalad,
egy perc: amíg a szárnyas gondolat
nagy messzi útra szárnyait kibontja.

Egy perc enyém, mig útját futva rója
az életem riadt percmutatója.
Kérdezzelek? Hiába. Nem felelsz.

Egy perc enyém, elég bánatra bőven:
mert elenyész a végtelen időben,
ha a korong megáll s lejárt a perc.

Nyugat 1936.
marcyt, 2018. március 13. kedd, 07:29
Képek, videók
babits és török sophie.pn
chillik
2017. december 05. kedd, 14:18
babits-török sophie 002.p
chillik
2017. augusztus 07. hétfő, 17:58
babits-török sophie.png
chillik
2016. június 07. kedd, 11:21
Török Sophie (Kazinczyné)
taltos1
2015. április 23. csütörtök, 23:43
Török Sophie.jpg
eva_gyulai
2015. április 17. péntek, 23:16
Születés
sanci81
2018. április 27. péntek, 17:16
születésnap42
ladymoon
2018. április 27. péntek, 14:48
születésnap41
ladymoon
2018. április 27. péntek, 14:40
Születésnap40
ladymoon
2018. április 24. kedd, 20:57
Születésnap39
ladymoon
2018. április 24. kedd, 20:53
Születésnap38
ladymoon
2018. április 24. kedd, 20:53
Születésnap37
ladymoon
2018. április 24. kedd, 20:52
Születésnap36
ladymoon
2018. április 24. kedd, 20:51
Születésnap35
ladymoon
2018. április 24. kedd, 20:50
Születésnap34
ladymoon
2018. április 24. kedd, 20:49
xMagazin.hu - A közösségi magazin. A felhasználóink által megosztott bejegyzésekkel, képekkel és videókkal.
A felhasználók által feltöltött adatokért semmiféle felelősséget nem vállalunk. © 2013 TVN.HU Kft.